Az utolsó nyár 3.

 3.

Úgy futottam fel a könyvtár lépcsőjén, mint akit üldöznek. Csaknem hanyatt vágódtam a biciklitárolóban, miközben az ajtókilincset igyekeztem lenyomni, de valahogy nem álltak össze a mozdulataim. Nem is csoda. Kissé sokkoltak az elhangzottak. Nem is értem, miért mondta el nekem. Pont nekem, amikor alig ismer. Talán jobb lett volna, ha az elmúlt fél óra meg sem történik.

Örültem, hogy végre zárt térben voltam. Gábor már biztosan elhajtott a parkolóból. Hátra sem néztem rá, csak megköszöntem a fuvart. A többiért nem bírtam köszönetet mondani. Kinn már elállt az eső, de a könyvtárban csupa ázott embert lehetett látni. Borzas, vizes fejjel szöszmötöltek a polcok közt.

Nem is tudom, végül miért jöttem ide. Ja igen, Gerda néniért. Őt kellett megkeresnem. De vajon tud-e újdonságot mondani az elhangzottak után? Ez a hapsi nem normális. Lehet, hogy kitalálta ezt az egészet Vivienről? Talán csak figyelmet akar magának?

Gondolkodtam, levegyem-e a széldzsekimet, de végül magamon hagytam. Ha hamar végzek Gerda nénivel, nem fogok bemelegedni. Márpedig hamar akartam végezni, mert már elég forró volt a lábam alatt a talaj. Haza kellett volna mennem, hogy megemésszem az eddigieket.

-Segíthetek?- hallottam egy barátságos hangot a hátam mögött. Ijedten pördültem meg. Még sosem jártam ebben az épületben, nem csoda, hogy dunsztom sem volt, mit hol találok. Az információs pult természetesen a hátam mögött terpeszkedett, mögötte pedig egy szőke, copfos fiú ült, lustán kinyúlva a pörgős székben. Igazi vidéki nyugalom áradt belőle, ahogy engem nézett, mindenféle méricskélés vagy hátsó gondolat nélkül. Talán egyidősek lehettünk.

-Kovács Gerdát keresem-magyaráztam.

-Ja, Anyut- a srác azonnal vette az adást- ő ma nincs, én helyettesítem. Miben segíthetek?

Azzal rám nézett átható, kék tekintetével. Választ várt, amit képtelen voltam adni. Kinyitottam a szám, aztán gyorsan be is csuktam.

Bevillant az elmúlt fél óra Gáborral. A buszmegálló melletti kávézónál parkolta le a kocsit, aztán az esőben gyorsan befutottunk a parányi helyiségbe, hogy igyunk valamit. Én teát kértem, ő egy kávét. Aztán elmesélte, hogy jól ismerte Vivient. Gyakornok volt a cégüknél nyáron, valami diákmunka kapcsán került oda. Jól kijöttek egymással, aztán a lány kezdett furcsán viselkedni vele. Egyre akaszkodóbb lett, kezdett sok lenni. Aztán bevallotta, hogy szerelmes belé. Na szép. Egy 16 éves lány egy 45 éves pasiba. Gábor hárította, de Vivien egyre jobban nyomult. Nagyon-nagyon belészeretett, már kezelhetetlen volt. Sosem zaklatta nyíltan a családja előtt, csak nem szállt le róla. Belebetegedett az egészbe, végül nem bírta tovább, és elszakadt a cérna. Ezt mesélte el Gábor, és megkért, hogy ne adjam tovább. Vajon miért bízott meg bennem annyira? Amikor tudta, hogy Vecának is elmondhatom? Szó, ami szó, nem mindennapi pasi. Van valami vonzereje, ami miatt nem tudsz neki nemet mondani. És a pillantása….

Ekkor tértem magamhoz. A könyvtáros srác türelmesen nézett. Úgy tűnik, ebben a faluban mindenki nagyon le van lassulva.

- Te vagy az a lány, aki Vivienék házában lakik?- előzött meg a fiú a kérdésével. Hálás voltam neki, magamtól nem bírtam volna megszólalni.

- Igen- bólintottam, és közelebb léptem- Ismerted Vivient?

A szőke srác elkapta a pillantásomat, és zavartan lecsippantotta a két elé rakott könyvet:- a barátnőm volt.

- Sajnálom - bukott ki belőlem. Mint elefánt a porcelánboltban. Őt nem kellett volna kérdeznem.

- Ezért jöttél?- nézett rám valamivel komorabban, mint az előbb- hogy Vivien után érdeklődj Anyánál?- elvörösödve megráztam a fejem:

- Nem, csak…

- Ki volt az a pasi, akinek a kocsijából kiszálltál?- jesszus, mi ez, vallatás? Figyelt volna engem? Aztán a monitorra esett pillantásom előtte az asztalon: térfigyelő kamera!

- Csak egy jóbarát - vontam vállat, miközben azon agyaltam, miért hívom jóbarátnak a barátnőm apját, akit két napja ismerek.

-A helyedben távol tartanám magam tőle- morogta a fiú, majd kedvesebben hozzátette:- van olvasójegyed?

Nemet intettem a fejemmel, miközben a névjegyére néztem a mellkasán:„Bokor Máté”

- Köszönöm a tanácsot, Máté- biccentettem neki. A neve említésére láthatóan meghökkent, bár nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy örült-e neki- azt hiszem, inkább megyek.

- Ha bármiben tudok segíteni, csak keress meg- szólt Máté, és felfirkantotta nekem a mobilszámát- rápillantottam a girbe-gurba számokra, aztán a papírlapot zsebre gyűrve halványan a fiúra mosolyogtam:

- Köszönöm!- mondtam, aztán kifelé indultam.

- Vigyázz magadra!- szólt utánam a fiú. Lehet, hogy képzelődtem, de őszinte aggódást hallottam ki a hangjából.

Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Az eső ismét rázendített, és tompán verte a tetőt. Nyitott szemmel feküdtem az ágyamban, és a mennydörgést hallgattam. Sosem voltam egy félős típus. Nem érdekelt sem a villám, sem a dörgés. Anya mindig mondta, milyen bátor vagyok, hogy lámpa nélkül alszom el. Én voltam az ő kis bátor tündére. Azt hiszem, tényleg nem voltam félős. Egészen addig, amíg meghalt. Mert azóta folyamatosan azon szorongtam, hogy ezentúl bárkit ilyen hirtelen elveszíthetek, és senki sincs körülöttem biztonságban. Aki egykor még az életem szerves része volt, aki átölelt, aki vigyázott rám, a gondolataimra és a jövőmre, egyszer csak nincs többé. Mintha átlépne egy olyan világba, ahová én nem követhetem. Hatalmas, kongó kapuk választanak el tőle, melyeket ki nem nyithatok. Ahogy egy éjjel álmomban láttam.

Szörnyű lehet azon szorongani, hogy elveszíthetsz valakit. Pedig ha szerelmes vagy, folyamatosan ez történik. Egy idő után nem tudsz felhőtlenül boldog lenni. Talán ezt érezte Vivien is?

Az eső egyre jobban zengett a fejem fölött. Apa valószínűleg az igazak álmát aludta a szomszéd szobában, őt nem zavarta volna egy csinnadrattázó mazsorett-csoport sem. Én viszont továbbra is álmatlanul forgolódtam.

Ekkor hallottam meg ismét a kopogást. Először azt hittem, az eső az, aztán rájöttem, hogy a földszintről jön, és egyre erősödik. Vivien szobájából hallottam megint. Mintha halk sírás kísérte volna. Felültem az ágyban. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Lábujjhegyen kiosontam az előszobába, és hallgatóztam. Igen, a kopogás és a sírás határozottan a konyha melletti kis szobából jött. Világosban még biztonságos szigetnek tűnt Vivien szobája, most azonban reszketve közeledtem felé. Mivel nem hittem a szellemekben, tudtam, hogy nincs mitől tartanom. Mégis fagyos rémület szorította a szívemet. Mi van, ha tévedek?

A küszöb alól fénycsík szivárgott ki. Remegve a kilincsre tettem a kezem, és lenyomtam. Lesz, ami lesz. Meg akarom fejteni Vivien titkát.

Ismét kitárult előttem az ajtó, én pedig ijedten ugrottam hátra. Vakító fényesség csapott az arcomba, a rémülettől hatalmasat sikítottam.