Az íróasztalom
fiókjában őrzök egy lepréselt, színes falevelet. Még Párizsból hoztam három
hete, azóta lapul a tenyérnyi emlék a papírjaim közt. A kezembe akadt, mielőtt
múlt szombat reggel lementem a kutyámhoz, hogy séta előtt fényesre fésüljem a
bundáját. Akkor vettem észre, hogy egy apró, színes levélke hullott le a fejünk
fölötti fáról. Az aranybarna falevél kisebb volt, mint az, amelyet a fiókomban
tartok, de ez is teljesen elkápráztatott, ahogy hintázott előttem a délelőtti
fuvallatban. Végül megállapodott Samu puha, fehér szőrén.
Abbahagytam
a fésülést, melyet a kutyusom mindig olyan türelmesen tűr, és fejemet az
oldalába fúrva jól megölelgettem. Még ekkor sem moccant, megilletődve várta, mi
következik. Nem értette, mi az oka a nagy érzelemkitörésnek. Csak én tudtam. Legalább fél percig tartottam így átölelve. Mindig
kutyát akartam, egész életemben. Mondhatjuk, hogy egy álom vált valóra. Olyan
jó, hogy van ő nekem, hogy vagyunk egymásnak!
Szomorkás
reggel volt, a nap haloványan próbálkozott a felhők között, mégis valami
misztikus béke lengte körbe a tájat, az előkertünk aranyszínű levélszőnyegét,
és házunkkal szemközt elterülő napraforgó-földet, melynek zöldeskék vonala
beleveszett a messzeségbe.
Elindultunk a tó felé, Samu szokatlanul békésen
ballagott mellettem (általában izgatott üzemmódban halad előttem egy méterre,
és kétpercenként meg kell állnom, hogy visszafogja magát), pofája derűs
ebmosolyra húzódva. Boldogan köszöntötte a horgászokat, akik barátságosan
üdvözölték, annak ellenére, hogy rögvest elcsórta a hálójukat és csak pogácsa
ellenében engedte el a halszagú zsákmányt. Aztán letelepedtünk kedvenc
öblünknél, a nádas legszélén, Samu mellém heveredett, és ölembe hajtotta busa fejét. A nap is kisütött,
őszi napfény ragyogta be a tájat. Hamarosan húgomék is beértek bennünket, most
már hárman ültünk a tóparton, az ezerszínű túlpartra bambulva, miközben Samu
boldogan tapicskolt előttünk a sekély vízben. Családi béke, boldogság, kutya.
Nem
volt semmi különös ebben a szombat délelőttben, 2015. november 14-én. És mégis.
Mert amikor a világ valamelyik pontján valami szörnyűség történik, mindig
átértékeljük a dolgainkat. A világ szépségeit, ami evidensnek tűnik. A víz csillogó
tükre, a partot borító aranyszínű levélszőnyeg, az a pici levélke Samu
bundájában. A kutyám, amint hozzám bújik, és érzem a lábamon, ahogy szuszog.
Együtt vagyunk, élünk és szeretjük egymást. A világnak ebben a távoli és békés
szegletében most nem kell félnünk semmitől. Ahogy három hete nem féltünk
Párizsban sem a vőlegényemmel, amikor a Montmartre-on kószáltunk, vagy a Louvre
végtelen folyosóit róttuk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a gyönyörű,
szépségéről és ragyogásáról híres város, melytől annyi de annyi mindent kaptam
abban a három napban, ilyen szörnyű események helyszínévé válik.
Ezen
a szomorkás napon direkt nem akartam a szörnyűségekre gondolni. Nem akartam,
hogy az Eiffel-toronyról most már mindig ez jusson eszembe. Mert azon túl, hogy
együtt érzek azokkal, akik átélték a borzalmakat, vagy elvesztettek valakit, Párizs
akkor is a szépség városa marad. Akárki is akarja, hogy ez többé ne legyen így,
hogy a világon rettegés és félelem és boldogtalanság uralkodjon, a szépséget és
a szeretetet nem lehet elpusztítani. Mert egy aranyló őszi levélben ott lapul
egész univerzum. Az íróasztalom fiókjában őrzöm azt a lepréselt, színes
falevelet, melyet a Champ Elysée-n találtam, mint a remény, szépség és túlélés
jelképét.
