2018. július 12., csütörtök

Mindig kell egy kis színlelés? – Hatalmas kis hazugságok anya-szemmel


„ A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan csalán a maga módján az”1.

-Így kezdődik Tolsztoj világhírű regénye, az Anna Karenina. Nem véletlen, hogy ez a sor ugrott be Liane Moriarty bestsellerét olvasva, melynek közismert címe: Hatalmas kis hazugságok. Jóllehet a világirodalmi klasszikus teljesen más nívóhoz tartozik, de azért hm, mégse lepne meg, ha mondjuk Celeste vagy Jane szájából köszönne vissza a történetben.

Persze nem fog, engem viszont gondolkodásra sarkall, bár szokás szerint egy totyogó anyukájaként újfent alvásmegvonással küzdök, mintha szellemi kapacitásom gatyába rázása lenne jelenleg az egyetlen jelzőbója számomra, hogy még életben vagyok, és nem zombi-üzemmódban létezem.

Szóval ölemben a könyvvel ülök, és tekintetemet a kiságyban egy gondosan bebugyolált, szuszogó, nyálzó-fogzó csomagon nyugtatva-gondolkodom. Jópár ember létezik jelenleg körülöttem, aki minden ok nélkül fúj vagy irigykedik rám: „persze neki könnyű. Nem főz. Nem kell dolgoznia. Szeret anya lenni. Nem is értem, honnan van energiája. Igazi véranya, fújj…”, és ilyenkor pokoli dühös leszek. Aztán lehiggadok, mert rájövök, hogy aki így gondolkodik, annak saját magával van baja, vagy egyszerűen még a fáradtságot se veszi, hogy a helyembe képzelje magát, a gondjaimba, a mindennapjaimba, érzéseimbe, pláne hogy megkérdezze, miben segítsen, amikor nagyon is jól jönne egy szuperdada támogatása. Nem is ez a fontos. Hanem hogy a könyvet olvasva látom, hogy ha akarjuk, ha nem, mennyire el tud sodorni bennünket az a bizonyos ár. Bennünket, anyákat. Akik azt mondjuk, mi aztán nem követünk egy nyomorult irányzatot sem, nem vágunk fel, nem játsszuk a tökéletes anyát, tökéletes kapcsolatot, stb, stb… Közben pedig legtöbbünket az nyugtat meg, a francba is, de így van, ha a külvilág szépen rábólint minden egyes tettünkre. Mert a felelősség, amit viszünk, elképesztő. Elképesztően gyönyörű és nehéz. Szinte kicsordul a könnyünk, csak támogasson valaki. Hogy szeretgessen és elismerjen valaki. Még a legnagyobb önbizalmú nő is érezhet így, ha egy éve él a négy fal közt csemetéjével, aki éjjente ötször kelti, és egész nap leköti a figyelmét.

A történet négy hősnőjét egyetlen dolog kapcsolja össze eleinte, ez pedig az anyaság. A cserfes, energikus Madeline, a gátlásos, visszafogott Jane és a sugárzóan szép Celeste három látszólag rendben lévő házasságot szimbolizál, miközben lassan felszínre kerülnek kis titkaik, melyek végül elvezetnek egy gyilkossághoz. Talán mégsem az a legjobb út, ha mindig a szőnyeg alá söprünk mindent? De akkor hol teregessük ki a szennyest, a pszichológus rendelőjében? Vagy a barátnőnknek egy kávé közben, remélve, hogy nem adja tovább? Mert mi van, ha kitudódik az igazság, hogy például a házasságunk kihűlt, gyermekünk feltételezett apja egy pszichopata, vagy a férjünk egy agresszív barom, akinek néha eljár a keze a fürdőszoba rejtekében?

            Igazából „semmi” nem történik, csupán lehull a lepel, és gondosan felépített látszat-valóságunk, ami éltet, összeomlik. Mégis van egy nyomós indok, ami miatt megéri a kitárulkozás. Ez az ok pedig a gyerekek, és erre próbál ez a remekül megírt történet rámutatni. Egy gyerek olyan, mint a hajszálvékony lakmuszpapír, magába szív minden rezzenést, feszültséget, kimondatlan szót, eltussolt ténykedést. Ezért rémisztő és egyben csodálatos, ha gyerekünk van.
 

            Sokszor elnézem Lilit, és megdöbbent a belőle áradó őszinteség és hitelesség. Mert egy gyerek bizony sosem színlel. Nincs oka vagy inspirációja, hogy így tegyen. Csak él bele a világba őszinte emberként ordít és toporzékol, ahogy József Attila is írja. A szülő az, aki címkéz: „hisztis”, „akaratos”, kibírhatatlan”. Én is hajlamos vagyok címkézni, aztán utólag csak röhögök, hogy jahh, szóval így vélekedek magamról? Mert végső soron én vagyok türelmetlen és akaratos, és mindennek Lili a hű tükörképe. Egy gyerek a legjobb önismereti tanító, azt hiszem. Részben erre épül Moriarty regénye is. Ők azok, akik rádöbbentik a saját magukkal elfoglalt felnőtteket, hogy változtassanak végre. És hogy ez sikerül-e, az maradjon a könyv titka. A Hatalmas kis hazugságok az a fajta történet, ami a bőröd alá kúszik, és pár napig tuti nem ereszt. Rádöbbensz, hogy nem polgárpukkasztás a színlelés, mint ahogy az őszinteség és a „változtass”-szlogenek sem olyan egyszerű és menő kijelentések, mint ahogy az önismereti könyvek harsányan hirdetik. A valóság és az élhető mindennapok valahol a kettő közt lavíroznak. És ennek hiteles megvalósítása…na bizony, ez a művészet.
 
1. A részlet az 1960-as kiadású Anna Karenina magyar nyelvű fordításából való, mely Németh László munkája

 

 

2018. május 6., vasárnap

A jó Anyaság(om) Titka


fotó: Kincses
 
Anyák napja reggelén arra ébredtem, hogy elmélkedem. És elemzek. Elmúlt napok, hónapok történéseit, melyek mind-mind azzal vannak összefüggésben, hogy mitől jó anya valaki. Persze ma mindenki hálás az édesanyáknak, és a rosszanyák is kapnak virágot, de akkor is. Mi a jó anyaság titka? Mikor is éri meg ma anyának lenni? Hát lássuk, mire jutottam.

 

Kicsiny országunk a Nagy Ellentétek és Marakodók Országa, és ez Anyák Társadalmára is igaz. Létezik ugyanis az Ősanyák hurcikendős, éjjel-nappal szoptató Hegemóniája, akikkel ellentétben harciasan fellépnek a cumisüveges, karrierista Modern Anyák, akik pökhendin fityiszt mutatnak a kötődő nevelésnek, és rácsos ágyban altatják a gyereket. Néha figyelem a közösségi oldalak egymásnak ugró anyáit és felettébb jól szórakozom.

Ugyanis. Köztudott tény, hogy bármit teszel, a gyermekedet nem tudod gyapjú burokba csomagolva megóvni a külvilágtól. Ha túlságosan óvod, azért sérül, ha tojsz a fejére, akkor meg azért. Persze létezik a kettő közti hajszálvékony jég- arany középút, de ember vagyis Anya legyen a talpán, aki ezt taposni bírja úgy, hogy soha ne szakadjon be alatta a vékony réteg.

Ma reggel megvilágosodtam. Persze mindig bennem volt a megoldás, és a válaszok is, de kellett hozzá pár csajos és jóbarátos beszélgetés nálam Bölcsebbekkel, illetve más cipőkben járókkal, hogy rájöjjjek a titok nyitjára. Jó Anyaságom Titkának nyitjára.

Hogy az vagyok-e? Nem mondom, hogy nem dilemmázom ezen napi szinten. De legbelül van bennem egy megnyugtató sugallat, hogy rendben vannak a dolgok. Méghozzá azért, mert Lili rendben van. És ez itt a kulcs.

Mert ha a gyerekem rendben van, akkor vagyok jó Anya. Ha nevet a szeme, ha befalná a fél világot, mert olyan kíváncsi és boldog, ha meglát engem vagy az apját, és kacag örömében, na akkor vagyok jó Anya. És minden más csak körítés, rizsa, rizsa és rizsa….A Modern Anyák és az Ősanyák egyszerűen csak irányzatok, de igazából egy ilyen sablon anya nem létezik. Mindenki a maga ösvényét tapossa. A lényeg, hogy ezt tudatosan tegye. Hogy elégedetten és boldogan élje a mindennapjait. És még valami talán a legfontosabb tényező, ami a jó anyaság alapköve:

Hogy van, aki teljes szívével támogat Téged.

Nem csak a szája jár, nem az észt osztja bántón és nagyzolón, hanem tényleg mindenben melletted áll a kezdeti gyermekágytól fogva. Ez legtöbb esetben az Apa vagy az anya saját édesanyja. Kell valaki, akiben megbízhatsz, aki leveszi a válladról a terheket. Mert felesleges szépíteni: az anyaság minimum kétemberes meló. Mert 24 órás szünnapok nélkül. És ezt élő ember nem bírja el egyedül. Ha úgy tűnik, mégis, az hazudik vagy elfojtja a saját igényeit, amiért valamikor kemény árat fizet majd. Fizetnek. Mert a kicsi mindent átvesz. És ha nincs aki segítsen, nem tudom úgy odaadni magam az Anyaságnak, hogy a gyermekem egy boldog, magára is figyelő nőt láthasson. Ha a kicsikém boldog embert lát, ő is boldog lesz, ilyen egyszerű. És én attól leszek Jó Anya, hogy igyekszem a gyermekemnek egy hiteles, magával rendben lévő anya- ember képét sugározni.

A Jó Anyaság Titka tehát egy Szuper Társ vagy Segítő. Nem a pénz számít vagy a hiperszuper gyerekszoba, vagy az elolvasott szakirodalom, vagy az állami támogatások. Hanem hogy legyen segítséged. Így leszel igazán Jó Anya. Így látom ezt ma, 2018. május 6-án, Anyák napján.  Boldog Anyák napját nekünk!

 

 

2018. április 18., szerda

Első születésnaptyára


                     Feküdtem az ágyon, fölöttem a műtőlámpa világított. Vagy mellettem? Nem is emlékszem, csak a kancsal fényre szerteszét, amit a zsibbadtságomból még érzékeltem. Fáradt voltam és elgyötört, agyamban ördögszekérként keringtek a gondolatok, melyeket még megfogalmazni is alig tudtam. A kudarc fájó ürességként mart belém, hiányérzet lüktetett bennem, tótágast álltak az érzések a fehér kórházi falakon.
                     Hol vagyok? Miért kerültem ide? Miért engedtem? Miért nem vártam? Miért féltem?
A gombóc a hasamban enyhült lassan, és nemcsak a kis súly miatt, akit szakszerűen kiemeltek onnan, hanem mert a szorongás, hogy valami baja lehet Neki, enyhülni látszott. A dúlám mellettem ült, meleg tenyere óvón simult az enyém fölé.
Este volt, késő, én pedig elcsigázottabb voltam a küzdelmeim után. Mégis vártam valamire, vagy valakire, talán egy csodára, hogy mindez visszafordítható, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hónapok gondos készülése, és mindaz, amire évek óta várok. Mint egy rosszul felmondott lecke álmos összevisszaságban olyan volt az egész. Elrontottam valamit? Nem így akartam, nem így. Tanár úr, én készültem, kérem. Akkor mi ez az egész? A sürgő forgó műtősök, a doktornő, aki épp egy sötétvörös csomagot nyújt a szülésznőmnek. Laura vakító fehér törölközőbe csavarja a néma pakkot. Fel sem tűnik, hogy néma a csomag. Szerencsére, mert szívszélhűdést kapnék valószínűleg. Orsi sem reagál mellettem, csak szótlanul fogja a kezem. Előttem zöld kerítés a paraván. Kizárnak vele, nem láthattam, mi folyt ott. Már vége. Mi lesz most, mire várunk?
Annyira várok valamire, magam sem tudom, mire. Egyszer csak Orsi átvesz mellettem valamit, és egy pillanatra felém nyújtja. Barackpuha kis arca az enyémhez ér. Ez az első emlékem. Az első benyomásom Lili Annáról, a lányomról. A selymes arca, mely a következő percben elém tárul. Gyönyörű. Még sosem láttam nála szebb kisbabát. Az újszülöttek általában csúnya kis békák, pár nap múlva simul csak ki az arcuk, tűnnek elő szabályos vonásaik. De Lili Anna már elsőre gyönyörű. Pofiján nyoma sincs gyűrődésnek, mint a legtöbb természetesen született csecsemőnél. Olyan, mintha világéletében ilyen lett volna odabenn is. Nyugodtan pislog körbe. Szemei gyöngyként csillognak. Elsírom magam. Ő az én lányom. Ujjongok még fekve is, a műtősök csodálattal néznek minket. Nem tudok betelni vele. Ő egy Csoda.
            Azóta élem meg nap mint nap a Csodát Vele. Voltak, vannak és lesznek őrjöngések. Első körben a kórház  pokróc gyermekorvosa miatt kaptam sokkot, amikor hetes apgárjától harsogott a kórterem, amit Lilinek a kezdeti légzéskimaradás miatt adott. Keresztkérdései mellbe szúrtak: dohányozott terhesen? Figyelt magára? Miért hordta túl, miért lett császár? A gombóc visszatért a torkomba. Aznap egy csepp tejem sem volt. Hogyan dohányoztam volna? Imádtam terhes lenni, imádtam minden percét. Még 41 hetesen sem éreztem tehernek Lilit.
            Eljövünk a kórházból. -Ne várjanak csodát, ez a baba nem fog szopni- küldi utánunk a gyerekorvos az átkát. Bőgések, hetek mennek, fejek, szoptatok, hosszú órák hosszat. Az éjszakák nyugodtak, Lili éjfél és 6 közt némán alszik. Nem érdekelnek a nagykönyvek, nem keltjük, alszunk, pihenünk, töltődünk, míg lehet. Rokonok kitiltva, sértődések, tojjuk le magasból. Most csak Lili számít, és a tej, ami táplálja. Emlékszem az első pillanatra, amikor Lili rám néz. Vizsgálgatva figyel, ködfátyolos tekintetén át. Alig egy hetes, de megérez engem, és én is őt. Ez az első perc, amikor kapocs szövődik kettőnk közt. Sosem felejtem el.
            Három hónap után már megy a szoptatás. Lili Anna kerekedni kezd, gyönyörű kisbaba. Egyre jobban élvezem őt, kezdek magamhoz térni a gyermekágyból. Csodálom, sétálunk nagyokat. És egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
            Mert Anyának lenni nem olyan előre megírt és kirobbanó öröm, ahogy hirdetik. Persze, vannak kirobbanó pillanatai, főleg egy olyan személyiségnél, mint én. De vannak nehéz percek, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy várnád, és majd megőrülsz. De pont ez a lecke. Hogy sose tudj számítani arra, ami történni fog. Csak fogadd el olyannak, amilyen, egyben az egészet.
            Épp egy éve született meg Lili Anna, és én is újra. Amikor arca az arcomhoz ért, Anyukává váltam. És kitörlődött minden előzetes elvárás, elképzelés vagy szenvedély, ami vagy aki előtte állt a sorban. Nincs több tervezés vagy hosszú elképzelés. A Most van, Lili van, és Szeretet van. Melyből minél többet adunk, annál több lesz belőle. Akárcsak az anyatej. Nem az én gondolatom, de csodálatos. Isten éltessen, kislányom.