„ A
boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan csalán a maga
módján az”1.
-Így kezdődik Tolsztoj
világhírű regénye, az Anna Karenina. Nem véletlen, hogy ez a sor ugrott be
Liane Moriarty bestsellerét olvasva, melynek közismert címe: Hatalmas
kis hazugságok. Jóllehet a világirodalmi klasszikus teljesen más nívóhoz tartozik,
de azért hm, mégse lepne meg, ha mondjuk Celeste vagy Jane szájából köszönne
vissza a történetben.
Persze nem fog, engem
viszont gondolkodásra sarkall, bár szokás szerint egy totyogó anyukájaként
újfent alvásmegvonással küzdök, mintha szellemi kapacitásom gatyába rázása
lenne jelenleg az egyetlen jelzőbója számomra, hogy még életben vagyok, és nem
zombi-üzemmódban létezem.
Szóval ölemben a
könyvvel ülök, és tekintetemet a kiságyban egy gondosan bebugyolált, szuszogó,
nyálzó-fogzó csomagon nyugtatva-gondolkodom. Jópár ember létezik jelenleg
körülöttem, aki minden ok nélkül fúj vagy irigykedik rám: „persze neki könnyű.
Nem főz. Nem kell dolgoznia. Szeret anya lenni. Nem is értem, honnan van
energiája. Igazi véranya, fújj…”, és ilyenkor pokoli dühös leszek. Aztán
lehiggadok, mert rájövök, hogy aki így gondolkodik, annak saját magával van
baja, vagy egyszerűen még a fáradtságot se veszi, hogy a helyembe képzelje
magát, a gondjaimba, a mindennapjaimba, érzéseimbe, pláne hogy megkérdezze,
miben segítsen, amikor nagyon is jól jönne egy szuperdada támogatása. Nem is ez
a fontos. Hanem hogy a könyvet olvasva látom, hogy ha akarjuk, ha nem, mennyire
el tud sodorni bennünket az a bizonyos ár. Bennünket,
anyákat. Akik azt mondjuk, mi aztán nem követünk egy nyomorult irányzatot sem,
nem vágunk fel, nem játsszuk a tökéletes anyát, tökéletes kapcsolatot, stb,
stb… Közben pedig legtöbbünket az nyugtat meg, a francba is, de így van, ha a
külvilág szépen rábólint minden egyes tettünkre. Mert a felelősség, amit
viszünk, elképesztő. Elképesztően gyönyörű és nehéz. Szinte kicsordul a
könnyünk, csak támogasson valaki. Hogy szeretgessen és elismerjen valaki. Még a
legnagyobb önbizalmú nő is érezhet így, ha egy éve él a négy fal közt
csemetéjével, aki éjjente ötször kelti, és egész nap leköti a figyelmét.
A történet négy
hősnőjét egyetlen dolog kapcsolja össze eleinte, ez pedig az anyaság. A
cserfes, energikus Madeline, a gátlásos, visszafogott Jane és a sugárzóan szép
Celeste három látszólag rendben lévő házasságot szimbolizál, miközben lassan
felszínre kerülnek kis titkaik, melyek végül elvezetnek egy gyilkossághoz.
Talán mégsem az a legjobb út, ha mindig a szőnyeg alá söprünk mindent? De akkor
hol teregessük ki a szennyest, a pszichológus rendelőjében? Vagy a barátnőnknek
egy kávé közben, remélve, hogy nem adja tovább? Mert mi van, ha kitudódik az igazság,
hogy például a házasságunk kihűlt, gyermekünk feltételezett apja egy
pszichopata, vagy a férjünk egy agresszív barom, akinek néha eljár a keze a
fürdőszoba rejtekében?
Igazából „semmi” nem történik, csupán lehull a lepel, és
gondosan felépített látszat-valóságunk, ami éltet, összeomlik. Mégis van egy
nyomós indok, ami miatt megéri a kitárulkozás. Ez az ok pedig a gyerekek, és
erre próbál ez a remekül megírt történet rámutatni. Egy gyerek olyan, mint a
hajszálvékony lakmuszpapír, magába szív minden rezzenést, feszültséget,
kimondatlan szót, eltussolt ténykedést. Ezért rémisztő és egyben csodálatos, ha
gyerekünk van.
Sokszor elnézem Lilit, és megdöbbent a belőle áradó
őszinteség és hitelesség. Mert egy gyerek bizony sosem színlel. Nincs oka vagy
inspirációja, hogy így tegyen. Csak él bele a világba őszinte emberként ordít
és toporzékol, ahogy József Attila is írja. A szülő az, aki címkéz: „hisztis”,
„akaratos”, kibírhatatlan”. Én is hajlamos vagyok címkézni, aztán utólag csak
röhögök, hogy jahh, szóval így vélekedek magamról? Mert végső soron én vagyok
türelmetlen és akaratos, és mindennek Lili a hű tükörképe. Egy gyerek a legjobb
önismereti tanító, azt hiszem. Részben erre épül Moriarty regénye is. Ők azok,
akik rádöbbentik a saját magukkal elfoglalt felnőtteket, hogy változtassanak
végre. És hogy ez sikerül-e, az maradjon a könyv titka. A Hatalmas kis
hazugságok az a fajta történet, ami a bőröd alá kúszik, és pár napig tuti nem
ereszt. Rádöbbensz, hogy nem polgárpukkasztás a színlelés, mint ahogy az őszinteség
és a „változtass”-szlogenek sem olyan egyszerű és menő kijelentések, mint ahogy
az önismereti könyvek harsányan hirdetik. A valóság és az élhető mindennapok
valahol a kettő közt lavíroznak. És ennek hiteles megvalósítása…na bizony, ez a
művészet.
1. A részlet az 1960-as kiadású Anna Karenina magyar nyelvű fordításából való, mely Németh László munkája