Mesék a harmadik trimeszterből III. Egy, kettő..szülünk!

            Az anyasági pánik

            Először csak az tűnt fel, hogy jönnek a kíváncsi, kérdezősködő üzenetek, sms-ek, telefonhívások. Na, mi van már? Hogy vagytok? Megvan már…?

            Beletelt pár másodpercbe, míg felfogtam, hogy a babára értik. Mert hogy közeledik Lili Anna születése…De hogy hogy? Hisz még annyi időm van, nem? Megsimogattam a pocakom, és megállapítottam, hogy nem is mázsás, nem is súlyos, könnyen mozgok vele, tehát még nem szülök, köszönöm. Ez csak valami félreértés lesz.

            Aztán elkezdtek körülöttem szülni az ismerős kismamák. Persze, persze, ők előbbre vannak kiírva, azért.. Hoppá, nem is. Hisz Viki utánam járt másfél héttel, és egy reggel villámgyorsan kipottyantotta Árminkát.

            Na akkor lekoppant, hogy mindjárt én jövök. És beparáztam. Mert rádöbbentem, hogy a 38. hétben járok, és hamarosan szülök. Persze, csinálom a tornát, a relaxációt, kész a babakelengye, babaszoba és minden, de valami…mégsincs kész.

            Én.

            Így talált rám Áron a Duna-parton egy farönkön ülve a késő délutáni nap aranyfényébe burkolózva. Épp kavicsokat dobáltam a mélán sodródó folyóba.. Bőgtem, mint a záporeső. Hiányoztak a szüleim, a barátaim, Ságod, a tó, Samu kutya, minden, ami megszokott, ami ismerősen vett eddig körbe. Itt voltam Dunakeszin, amit valljuk be, mindig is utáltam. Hogy miért, azt inkább hagyjuk, de a fejembe vettem, hogy képtelen vagyok megszokni itt. Bármennyire is vadregényes a természet erre, ősfák állnak ki a sekély vízből, és az érintetlen természetet csak néha zavarják meg a csillogó vízen elsuhanó kajakosok ( és az idétlen instruktor, aki a hangosba bömböl ál-agresszív hangon), ez nem az én világom. Nem Veronika Világa. Ráadásul hamarosan Anya leszek, és fogalmam sincs, milyen érzés az. Még csak nem is várom, nem vagyok izgatott, csak kétségbeesett és feszült, hogy hiába a sok gyakorlás, jóslófájásaim sincsenek, a baba pedig oké, hogy már nem böki ki a rekeszizmomat, de nem ereszkedett le, szóval hogy a fenébe lesz ebből szülés?

            -Nem akarsz beszélni a pszichológusoddal skpye-on? –kérdezte Áron- vagy a dúláddal? Lehet, megnyugtatna.

            -Talán jó ötlet- válaszoltam hüppögve. Teljesen aberráltnak éreztem magam. Ráadásul a lábaim dagadása alig múlt el, a farönkön üléstől este szépen előjött az aranyerem. Ami eddig a KIT-tornának köszönhetően sose volt. Csak nekem. Mert rám kijár a rúd. Biztos Dunakeszi tehet róla. Vagy megátkozott az anyósom.

            Szóval elérkezett a holtpont. Szembesültem a ténnyel: hamarosan vége a kismamaságomnak, és valami Új veszi kezdetét. Valami, amitől halálra rémültem.

Puha méhszáj

             Nem tudom, Ti mit tudtok a méhszájról, de ami engem illet, én eddig semmit. Persze hogy jött a pánik, amikor a 36. héten még teljesen zárt volt. barátnők rémisztgettek, hogy jaj az rosszat jelent. Én meg rémülten hívtam Andit, aki jelenleg barátnői státuszt tölt be az életemben, amúgy gyakorló, szuper nőgyógyász.

            -Hála a jó égnek- nevetett Andi- az az egészséges. Védi a kisbabádat.

       Persze nem hittem neki. Egy orvosnak. Mert én és a parám mindig okosabbak vagyunk. Így folytattam a relaxációkat és a tornákat, és közben egyre beljebb sodródtam magam keltett depressziómba. Mert velem valami gond van. Mindenki tud szülni, csak én nem. Hol marad az oxitocin meg az endorfin? Áron röhögött rajtam. Én meg rácsaptam az ajtót. A hormonális, érzelmi hullámvasút fénykorát élte nálam.

            Közben hiányzott az Anyukám és a családom. Órákon át bőgtem és sajnáltam magam. Egy alkalommal majdnem haza is mentem. Aztán észbe kaptam, hogy nem tehetem. Mert Lili bármikor megszülethet. Most Ő a legfontosabb.

            Aztán egy reggel jött a nihil. Elhatároztam, hogy aznap nem csinálok SEMMIT. Elegem volt a tornából, a meditációból, csak LENNI akartam, és bambulni magam elé. Érezni a méhemben Lilit, amint kapálózik, és boldogan mocorog. A hasamra tettem a kezem. Basszus, egy emberi lény! Ültem a kanapén, és rájöttem, hogy ha úgy veszem, semmi dolgom nincs.  A méhszáj úgysem fog varázsütésre kinyílni, mert nem akaratlagos izom. Tehát ha hergelem magam, attól nem lesz jobb. És csömöröm volt a sok felkészüléstől is.

            Egyszerűen csak a lányomra gondoltam. Aztán az anyámra, akinek én vagyok a Lánya. Aki sosem volt normális, és rengeteg gondot okozott már nekem. De ezzel együtt boldogsággal is megajándékozott. Azáltal, hogy a világra hozott engem, hogy életet adott nekem. A hiányára gondoltam, a gyerekkoromra. Hogy milyen egyszerű volt eddig az élet, a létezés. Mert mindig haza tudtam menni a szüleimhez, és igazából senkinek nem tartoztam komolyan felelősséggel. Egyszerű és könnyű volt az életem.

            Mert gyerekként éltem.

És ez a gyötrő vágyakozás, hogy megőrizzem ezt az állapotot, most mindent elsöpör bennem. Bárcsak itt lenne Anya, hogy magához öleljen, hogy megmondja, nem lesz semmi baj. De nincs itt, és nem érti, miért fontos ez nekem. mert ő ilyen, és nem lesz más. Nem fog vonatra ülni, és idefutni, hogy letörölje a könnyeimet, pedig erre lenne most a leginkább szükségem.

Mert mindig volt olyan, hogy szükségem volt valamire, amit nem kaptam meg.

És ez a valami gyerekkoromból belém égett, és ott pulzál felnőttként is. És kismamaként elemi erővel tört most fel bennem.  Ez az én igazi felnőtt feladatom most. Nem változtathatom meg a múltamat, a körülményeimet, az Anyámat. Fáj az, amit nem kaptam meg. De legalább tudom, mi az, és amikor a kislányom nagy szemekkel rám néz majd, tudom, hogy mit akarok másképp csinálni.

Mert Anya leszek. Egy meleg, szuszogó csomag lesz a mellkasomon hamarosan. Hirtelen éreztem őt. A mosópor és vasalás-illatú rugdalózót, aminek meleg tartalma a szívemre simul.

Magam előtt láttam Lili Annát. A lábait, a kezeit, és a kis fejét. A kislányomat. És könnyekre fakadtam, de most már örömömben. Rájöttem, hogy nemcsak Anyámat és a gyerekkoromat kell elengednem, hanem Lili Annát is, a kismamaságomat, és hagynom kell őt megszületni. Mert ez az élet rendje.

Pénteken a doktornő megállapította, hogy nyitva a külső méhszáj és szépen felpuhult. Lili Anna készülődik. Azt hittem, a nyakába borulok örömömben. Egy, kettő szülünk..!

Lelki köldökzsinór

Emlékszem a délelőttre, amikor megtudtam, Velem vagy. Épp pokolian dühös voltam az anyámra valamiért. A sparból tartottunk hazafelé, és végigveszekedtük az utat. Otthon még mindig dúlva-fúlva vettem elő táskámból a frissen vásárolt dm-es tesztet. Két napot késett, gondoltam, csinálok egy biztonsági tesztet, de úgyse vagyok terhes, azt biztosan érezném. Csak kicsit nyűgös voltam és fáradékony, mint menzesz előtt általában, semmi extra.

Ott volt a csík. Ott voltál. És először nem hittem el.

Nem szóltam senkinek azon az augusztus eleji délelőttön. Kisétáltam a kert végébe, Samu nyugodtan ballagott utánam. Ő szemlátomást egykedvűnek tűnt. Én viszont nagyon izgatott voltam. Akkor és ott nem gondoltam a körülményekre. Csak Rád. Ránk. Hogy megtörtént, amire mindig is vártam.

Áron persze elég gyorsan lehűtött, ő egyáltalán nem repesett úgy, mint én. Ezért aztán az elkövetkező hetek hormonális és érzelmi kilengésekben teltek. Ehhez társult a hányinger és a rosszullét, ami eléggé megborított.

Nem kívánom vissza az első pár hónapot. Ha igen,  csakis azért, mert ez is része volt annak, hogy kismamává válhattam, és lassan felfogtam, hogy ez mennyire csodálatos.

Először is lefogytam, és az alkatom előnyömre változott. Édes kis domborulatként kezdtél kiemelkedni belőle a hatodik hónap tájékán. Csodálatos, új érzések jöttek Veled. Földöntúli eufória, béke és harmónia. Ezt mind Tőled kaptam. A hajam kifényesedett, a bőrömről eltűnt minden nem oda tartozó pötty, erősnek és eltökéltnek éreztem magam.

Főleg, ha Rólad volt szó.

És még sosem éreztem ennyire nőnek magam, mint most. Még így a kilencedik hónap vége felé sem. Nagyon rég vártam Rád, Lili Anna. Minden más másodlagos. Még az írás is. Anya akartam lenni, annyira, annyira szenvedélyesen, hogy az valami kimondhatatlan. Nem érdekelnek a körülmények, azok az emberek, akik végig akadályoztak bennünket, és az sem, mi hogyan fog alakulni. Te az engem választottál, és ezt köszönöm Neked.  Kilenc hónapig laktál a pocakomban, és ez életem eddigi legszebb kilenc hónapja volt. Persze voltak ugyanúgy hullámvölgyek és hegyek, de mindig ott volt a különbség a régebbiekhez képest:

Te.

Itt az ideje, hogy kibújj erre a világra. Persze, nem lesz egyszerű, meg kell dolgoznod érte, ahogy nekem is. Egyszerűbb benn lenni a mama-hotelben, ahová gond nélkül csusszan le a kaja nap mint nap, és melegvizes wellnesz vesz körül, és egy boldog kismama szállít lelkesen ide-oda.  Több mint kellemes szimbiózis. Nem könnyű lemondani róla. Én aztán megértem, igazán.

Az elengedés a legnehezebb dolog ezen a Földön.

Amikor én kibújtam a földi létre, egy pillanatra megálltam a kifele vezető csatornában, mert nem voltam biztos benne, hogy én ezt komolyan akarom. Jólesett a mama-wellnesz odabenn. És tanácstalan voltam, előre-e vagy hátra. Aztán kaptam egy erőteljes, külső lökést, és kijöttem. Nem volt kellemes ez a lökés, de megérte.  Azóta kellenek nekem a lökések az életben, hogy előre moccanjak.

Te is egy ilyen lökés voltál nekem. A legdrágább lökés, amire előmoccant az életem. Látod, most itt állok a kapuban, és várok Rád. Várom, hogy kismamából az anyukáddá váljak, és néha még mindig elbizonytalanodom, hogy képes leszek Rá. Jó lenne nekem is a mama-hotelben Samuval. Aztán Rád gondolok, és minden megváltozik. Hirtelen ráébredek, hogy itt az idő, hogy elengedjelek. Jó lenne, ha időtlen időkig a pocakomban lakhatnál, és sose szűnne meg köztünk ez a drága köldökzsinór. Remélem, nem is fog soha. A lelki köldökzsinór örökké megmarad majd. Akkor is, ha elengedtelek. Várok Rád nagyon, Kislányom!