Óda a kutyámhoz

Épp egy éve érkeztél hozzánk, szürke, karácsony előtti napon. Kuporogtál a kertben, amikor kiugrottál az autóból. Anya épp sütött valamit, konyharuhával a hóna alatt nézett téged a kertajtóból, aztán zsörtölődve megjegyezte:

-Na, mostantól Ezt is én etetem- aztán visszament a tűzhelyhez. Ki gondolta volna, hogy alig egy hónapon belül a szeme fény leszel, bézsszínű szőrgombóc, aki prémium marhás kutyakonzerven él, akinek reggelente műgonddal fésülik a szőrét, beszélnek hozzá, kényeztetik, egy szóval imádják.

            Én már keményebb dió voltam. Tudod, mindig kutyát akartam, őrülten, megszállottan rajongtam a kutyákért kiskorom óta. A tizenegyedik születésnapomra az akkori ofőm egy kék plüsskutyával és sok-sok rajzolt kutyával lepett meg. Mind a mai napig őrzöm mindkettőt. De egy Igazi kutya, az lett volna álmaim beteljesülése.

            Aztán jöttél Te. Nem plüssből voltál, nem is tengerimalacból vagy hörcsögből, hanem igazi, echte kutyából. Első este csak néztelek, ahogy leheveredsz a küszöb elé a holdfényben, miután elégedetten körbepisiled és körbeugatod az udvart. Néztelek, és nem tudtalak hova tenni. Sem Téged, sem a nagy házat, ahová nemrég költöztünk.

            És ez így is maradt még hónapokon át. Samu, akiről felkiáltójelekben beszéltem, mégis, olyan idegen volt az egész. Ha létezik szülés utáni depresszió, akkor biztos van kutya utáni depresszió is. Nem mintha nem imádtalak volna, csak egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy az álmom valóra vált. G. B. Shaw szerint kétféle tragédia van a világban: az egyik, ha egy álom sose válik valóra, és egy másik, ha igen.

            Aztán nyáron lassan megtört a jég. Amikor rohantam haza az első vonattal, mert Anya sírva telefonált reggel, hogy betegen és lázasan fekszel, felülni sem bírsz. Remegő léptekkel jöttél a kapuhoz üdvözölni, én pedig egész délután melletted ültem, míg jobban nem lettél. Akkor éreztem először, hogy elveszíthetlek. Aztán az a pár nap később, amikor egyedül maradtunk a nagy a házban, békés és bensőséges csendben önmagammal és Veled. Reggel én ébresztettelek, mentünk palántákat öntözni, aztán őrizted a délutánomat, miközben a gumimedence mellett napoztam. Este, amikor elmúlt a rekkenő hőség, sétára indultunk a tóhoz, aztán hazaérve az udvaron néztük a csillagokat. Nem volt sok időnk kettesben, de ez alatt a pár nap alatt fogtam fel végre, hogy van egy kutyám. Nemcsak a fejemmel, a szívemmel és minden gondolatommal. Rájöttem, mennyire különleges tud lenni egy beteljesült álom, ha igazán tudunk örülni neki.

            Nem mondom, hogy minden napot különlegesnek érzek Veled. Vannak szörnyű pillanatok, amikor borzasztóan dühös vagyok Rád. Amikor engedetlen vagy, és kicsúszik a kezemből az irányítás, Te pedig úgy száguldasz el mellőlem, mintha nem is ismernél. Na, olyankor csak bőgök a fűzfa alatt, míg vissza nem somfordálsz, és értetlen, nagy ebszemekkel nézed, hogy mi a fene ütött belém. Kicsit talán bűntudatod is van, mert utána csak lehajtott fejjel ballagsz mellettem, de nekem szólni sincs kedvem hozzád. Mert nagyon utálom, hogy hülyét csinálsz belőlem a horgászok és mindenki előtt.

            Talán nem is Rád haragszom, hanem magamra, hogy nem tudok parancsolni Neked. Aztán elengedem az egészet, és helyre zökkennek a dolgok. És így megy ez folyamatosan, napról napra, hétről hétre közelítünk egymáshoz, aztán megint távolodunk.

            Én pedig újra és újra ráeszmélek, hogy van egy csodálatos kutyám, akitől rengeteget tanulhatok. Te vagy az, Samu.  Ha erősnek és boldognak érzem magam, lelkesen a nyomomba szegődsz. Ha szomorú és bizonytalan vagyok, azonnal átveszed az irányítást, hogy észrevegyem, gáz van.

            Épp egy éve adod nekem a leckéket, miközben a lényed is egyszerűen ajándék. Boldog második születésnapot, Samu!

Ami még a Kis hercegről eszembe jutott…

Rengeteg minden köt a Kis Herceghez. Hosszú évek sok-sok története és jó pár újraolvasás. Néha úgy tűnik, már nem tud újat mondani, aztán jön egy friss feldolgozás, és új megvilágításba kerül az üzenete. Leporolom, körbejárom, és újra szemembe ötlik a nagy, központi kérdése: hogy miért is ennyire bonyolultak az emberi kapcsolatok?

Amikor leülök, hogy megírjak egy történetet, a fejemben már megvan a váz. Melyik szereplő milyen másik szereplővel kerül majd kapcsolatba, ki lesz negatívan feltüntetve, ki az, aki számít és ki az, aki kevésbé. Amikor a sztori végére érek, és elolvastatom az írást pár hozzáértő emberrel, ők teljesen más szemszögből mondanak véleményt a szereplőkről: neki szuper a karaktere, ő kissé gyenge, vagy azt a másikat például nem lehet érteni, mit miért csinál, dolgozzak még rajta, hogy legyen következetesebb az alakja, a könyv végére legyen érthető, hogyan jut el A-ból B-be. Ennél a pontnál szoktam lefagyni, és félretenni a kéziratot. Talán ezért nem is publikáltam még. Ha átírom, újraöltöm annak a karakternek a személyiségét, már régen nem az lesz, akinek elképzeltem, vagy akiről mintáztam. Hiába alakítom át, hogy tetsszen az olvasóközönségnek, valahogy mégsem lesz az igazi. Az igazi, vagyis lényeges, azaz a szemnek láthatatlan, ugyebár. És ha megnyirbálom, olvasóközönségnek emészthető, nemes lélekké teszem, akinek a jelleme egyedülálló, nos hát akkor nem vagyok őszinte. Magamhoz sem és ahhoz sem, akit ábrázolok.

Egy könyvben ugyanis olyasvalamit kéne ábrázolni, ami példaértékű, amiről szívesen olvasunk. Nemes és élethosszig tartó barátságokról, igaz szerelemről, ami mindig hasonló forgatókönyv szerint megy, mert erre harap a nagyközönség. A mindennapi, emberi kapcsolataink azonban nem ilyenek. Persze, szerencsére vannak gyerekkori barátok, akikkel bármikor és bárhol összefutsz az életben, ott folytatjátok, ahol tíz éve abbahagytátok, igen, létezik, de nem ez a gyakori. Szóval ezért nehéz nekem ezt úgy megragadni, hogy őszinte is legyen, kerek is legyen és hiteles is legyen. Épp, mint a róka a Kis hercegben. Az ő karaktere, na igen, ő mindent odatesz. Vagyis odamond.

Életemben először egy kedves plébánosom említette a Kis herceget a karácsonyi prédikációjában. Az ünnepről beszélt, a szertartások fontosságáról, és arról, miért fontos, hogy az emberi kapcsolatainkat is így tudjuk megélni. Akkor vettem először kézbe a Kis herceget felnőttként, és akkor éltem át először, mit is jelent a következő: ha hagyod magad megszelídíteni, a sírás kockázatát is vállalod vele.

Rá fél évre pedig vettem egy gipsz-bárányt, beletettem egy dobozba, épp ahogy a pilóta rajzán szerepel a könyvben. A dobozt ki is lyuggattam, mielőtt húsvéti ajándéknak szántam volna egy hirtelenszőke, kedves arcú fiúnak, aki eléggé hasonlíthatott a Kis hercegre, és akivel már jó pár hete kerülgettük egymást. Sajnos ő nem igazán volt Kis Herceg-párti, mert pár év múlva a bárányt poénból pirosra festette, bennem pedig egy világ dőlt össze. De a lyukas dobozra még mindig szívesen gondolok vissza, ahogy a srác szőkeségére is olyan Juhász Gyulás stílusban.

Akkor tudatosult bennem, hogy az idealizált kölcsönösség és egymásra hangoltság egy  kapcsolatban mégsem úgy működik, ahogy eddig képzeltem. Már akkoriban megírtam, igyekeztem megragadni, kőbe vésni a velem történteket, embereket, helyzeteket, de ha később visszanéztem, sosem tűntek túlzottan valódinak. Talán az egész Exupéry-történet idealizált lenne? Vagy a rókának van igaza, és az embereknek nincsenek is barátaik?

Aztán pár év múlva az első nagy szerelmemnek is felolvastam a Kis Herceget, hátha ő megérti. De csak annyit mondott, hogy ő ehhez már túlságosan megcsömörlött, és önmagától is eltávolodott, hogy igazán átélje. Mintha a Kis Herceg a rózsájával és a hozzá tartozó felelősséggel csupán egy légből kapott, fenyegető ötlet lenne, mely felvetésnek szép, de lehetetlen az életben is teljesíteni. Pláne, ha már csalódtál az emberiségben.

Mert ha egy barátság vagy kapcsolat tönkre megy, az már nem szép, vagy emelkedett. Akkor a felek egymást hibáztatják, és nem hisznek abban, hogy mindez valaha még működhet. De ha jobban belegondolok, a Kis herceg is elhagyta a rózsáját-a szép szavak ellenére.

           

           

És akkor idén a vőlegényemet vonszoltam el a moziba, hogy megnézzük a legfrissebb Kis Herceg feldolgozást. Na jó, nem kellett vonszolni, hiszen kapható ő minden szépre, csak motiválni kell egy kicsit. És ő is nagyon szereti a Kis herceget- szerencsére. A mozi tele volt nyüzsgő tíz éven aluliakkal, mi ott magasodtunk köztük, mint két nagyra nőtt gyerek, két adag popcornnal. Fiatalságban ugyan nem mi vezettünk, de tuti én használtam el a legtöbb papírzsepit sírásra film közben.

A keretsztori egy nagyvárosban játszódik, ahol maximalista anyuka él egyetlen kislányával. A kislány minden perce be van osztva, elit suliba készül, és nincsenek barátai. Az iskolaválasztás miatt azonban a család új helyre költözik, egy érdekes szomszéd közvetlen közelébe. A hóbortos pasasról kiderül, hogy nem más, mint az a pilóta, aki egykor találkozott a Kis herceggel. És innen indul a mese. Amit nekem ez a film adott, az nem más, mint hogy a kapcsolatok elemzése és cimkézése helyett inkább arra figyeljek, hogy át is éljem őket. Amikor a Kislány is végül megtalálja a Kis Herceg bolygóját, a rózsa már nem él. Miközben szomorkodik, felkel a nap, ő pedig rájön, hogy a rózsa örökre vele marad a napkeltékben.

            Van egy rész a Kis hercegben, melyet kevesen idéznek, mégis, szerintem ez a legeredetibb mondata a rókának. Ugyanis ő is beszél a Juhász Gyulás szőkeségről. Amikor a megszelídítést említi, ahhoz hasonlítja a barátkozásukat, hogy a Kis herceg szőke hajáról most már mindig a hullámzó búzatáblák jutnak majd az eszébe. És hogy mennyire fogja szeretni a búzában a szél suhogását. Amikor pedig elbúcsúznak, és a Kis herceg szomorúan a fejéhez vágja, hogy semmit nem nyert az egésszel, a róka csak ennyit felel:

-De igen, nyertem. A búza színe miatt.

            Szerintem ez a mondat foglalja igazán magában a Kis herceg és minden emberi kapcsolat lényegét. Címkék, fontossági sorrendek, boldog és boldogtalan végkifejlettek nélkül. Amikor megszelídítünk valakit, mindig látunk valamit a másikban, melytől egyedivé válik számunkra, és ez a valami lesz a búza színe. Ami összeköt, ahelyett, hogy szétválasztana, és minden viszály és veszekedés értelmét veszti általa. Ez lesz a rózsa a napkeltében, vagy a hullámzó búzatábla szőkesége, melyről például mindig egy fiatalkori, idealizált szerelem emléke ugrik be. És ez jutott eszembe idén karácsonykor a Kis hercegről a legújabb film kapcsán. Lehet, sose válik e gondolat könyvtémává, mert nem tudom egyszerre emberien és nagyközönséget vonzóan is visszaadni. Egyben azonban biztos vagyok: hogy minden bonyolult és kevésbé bonyolult, hétköznapinak tűnő kapcsolatot (beleértve azt a fantasztikus barátságot, mely saját magunkhoz köt) a búza színe teszi teszi azzá, ami.