Húsvét előtt a démonainkról

             

               Pár nappal húsvét előtt a kezembe akadt egy vékony kis könyvecske, ami évekkel ezelőtt felejtődött nálam. Egy gimis barátnőmé volt, azóta se adtam vissza neki, viszont egyszeri olvasása megváltoztatta az életem. Na, nem varázsütésre, égi megvilágosodásra, hanem szép lassan, fokozatosan. A címe: Sokféle Arcunk, a szerző pedig Virginia Satir.

            Virginia Satir egy USA-ban élő családterapeuta, aki egyszerűen szólva szuperül érti a dolgát. Nem azért, mert ő a megmondó néni vagy a guru, egyszerűen csak kimondja: „Ez vagy Te és kész. Nincs tovább.” És teszi ezt olyan meggyőzően, hogy a könnyed kicsordul a hálától, miközben a könyvét olvasod.

            A Sokféle Arcunk első olvasata óta eltelt jó pár év, jó pár hatás. Befejeztem az egyetemet, bejártam a fél világot, éltem itthon, és szívtam magamba a sokféle hatást, jót és rosszat egyaránt. Közben pedig ez a könyvecske ott pihent a polcomon, és nem gondoltam, hogy valaha még adhat nekem újat az újraolvasása.

            Tévedtem. Nem épp könnyű korszakomat élem mostanában. Egy nap azon kaptam magam, hogy egész nap csak aggódom. Elfelejtek kinézni az ablakon, örülni a reggelnek, a nap végének, a kutyámnak, a hétvégének, bárminek. A mindennapjaimba alattomosan becsempészte magát régi cimborám, a szorongás, akiről azt hittem már évekkel ezelőtt, hogy egy életre megszabadultam tőle. Nem igazán. Olyan ravaszul kúszott vissza, fülembe súgva, hogy „én nem az vagyok, aminek gondolsz, nincs mitől tartanod! Kicsit nehéz mostanában az életed, de hát semmi nem fenékig tejfel. Küzdeni kell, kislány, csak keményen. Eddig is ezt tetted, nem igaz? Na látod, menni fog, amúgy is erős vagy, kibírod.”

            Lassacskán ingerültté váltam, dühössé, követelőzővé. Úgy éreztem, az élet igazságtalan, és nem kapom meg tőle azt, amit akarok. És utáltam egyedül lenni. Pedig alapból imádom, tényleg. Mármint a magányt, mert olyankor csak úgy zsezsegnek a gondolataim maguktól, nincs nekik határ, ahogy az érzéseimnek sem. Megélhetem valamennyit.

            Aztán jöttek a sírásrohamok, és fogalmam sem volt, mitől. Csak ültem, és folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Brühühű. Átfutott a fejemen, hogy hát jó, megölöm magam. Letettem a kisasztalra egy három évvel ezelőtti lejárt szavatosságú orvosságos üveget, és merően bámultam rá kb egy méter távolságból. Hát persze. Én és az öngyilkosság. Ég és föld vagyunk. Letettem róla, és bőgtem tovább. Mert bőgni igenis jó. Jobb, mint meghalni. Felszabadít és megtisztít. A halál pedig jöjjön akkor, amikor dolga van velem.

            Voltam persze olyan hülye, és elmondtam a coach-omnak, hogy meg akartam halni. Na, erre kaptam rögtön három telefonszámot a pszichiáter rendelőjébe, és a nő megnyugtatott, hogy ne aggódjak, nagyon sokan élnek enyhe nyugtatókon. Ez egyszerűen szükségszerű.

            Lehet, hogy az, de NEM nekem-gondoltam, amikor kijöttem, és átvillant az agyamon egy mondat. Egyetlen kérdés, végtelenül rövid és végtelenül egyszerű:

Megér ez ennyit bármi miatt is?

            Rég nem hallottam magamtól ezt a mondatot. Távolinak és ismeretlennek tűnt, mintha nem is én mondtam volna. Pedig bennem élt nagyon régóta, és volt idő, amikor határozottan mondtam ki magamnak napi szinten. Aztán mentek az évek, jöttek a hatások, a saját magammal szembeni elvárások, melyet a környezet csak erősít és erősít. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy teljesen láthatatlan vagyok. Mint egy kísértet, aki csak azért él, hogy mások álmait teljesítse. Ő magában semmit nem ér. Nem csoda hát, ha a környezete is így reagál rá.

            Három választásom volt. Visszamegyek a rendelőbe, beveszem a dilibogyót, és teszek az összes problémámra. A második, hogy szép lassan beleveszek az érzések tengerébe. A harmadikról még nem tudtam, de ott volt. A kis, vékony könyvecske formájában köszönt vissza rám egy este. Előtte egy órán át hallgattam az Imagine Dragons Demons című számát. Egy iskolai húsvéti ünnepségen csendült fel a héten, akkor ivódott belém. A bennünk élő démonokról szól, melyek akarva akaratlan működnek a lelkünkben. Nem tehetünk ellene, elválasztanak, rombolnak, szétzúznak emberi kapcsolatokat, életeket. Magasabb szinten bombákat robbantanak, versengenek, békétlenséget szítanak és boldogtalanná próbálnak tenni bennünket. Belső démonaink a félelmeink, a hamis illúzióink, a tehetetlenségünk és minden, ami visszahúz, és azt súgja: „nem vagy rá képes!”.

            Érdekes lett volna, ha évezredekkel ezelőtt Krisztus is hallgat erre a hangra. Elmaradt volna a húsvét. Se kereszt, se nyúl. Csak az arctalan démon, aki győzedelmeskedik. Szomorú vég a kereszténységnek.

            De nem így történt. Én meg beleültem a kádba futás után, hogy elolvassam a könyvet sokféle arcunkról, melyekhez csak akkor férhetünk hozzá, ha felemeljük a fedelet. A saját tudatalattink fedelét, Pandora szelencéjének tetejét. Érzések és káoszok szörnyűségét, az Egyetemes elvárás-listáét, és mindent, amiről eddig tudtam, csak épp elfelejtettem. És miközben nyakig merültem a habokban, beugrott egy sok évvel ezelőtti húsvét, úgy 16 évvel ezelőttről, amikor még egyetemista voltam, és vettem egy porcelánbárányt húsvétra egy fiúnak, aki nagyon tetszett. Mégsem engedtem közel magamhoz, mert akkor egy másikba voltam halálosan szerelmes, így csak hagytam, hogy udvarolgasson. Nem volt eccerű az élet. Már akkor sem. Aztán a napon, amikor odaadtam neki a húsvéti bárányt, a srác közölte, hogy akkor ő most köszöni szépen, de eltűnik. Csak így. Nem tudtam mire vélni. A bárányt megtartotta, de tényleg eltűnt. Én pedig hazamentem, és akkor először nem voltam kíváncsi az érzelmeim fedelére. Rácsaptam az összesre a tetőt, pedig hangosabban üvöltöttek  mint valaha.

„Erre most miért volt szükség? Elüldözted ezt az aranyost amiatt a félnótás idóta miatt, aminek még a szeme sem állt jól? Nem vagy képes arra, hogy bárkit közel engedj magadhoz. Látod, az összes pasi ilyen, elhagy mind!”

            Olyan remekül sikerült az önszuggesszió, hogy hiába sok év önismeret és szabadság, egy aprócska félelem csak velem maradt:

Hogy rettegj, mert bármikor elveszítheted azokat a személyeket, akik igazán fontosak neked.

És íme, ennyi elég volt most a bennem élő démonnak, hogy lángra kapjon az a kis szikra.

            De van ott még Valaki, akiről hajlamos vagyok megfeledkezni. Ott vagyok ÉN is. Csak ugye önzőség és botorság magamra gondolni mindenek előtt. Ez az ÉN az, aki felemeli a fedelet időnként, és bekukkant az érzelmi káoszba. Nem feledkezik meg egyetlen picike érzelemről sem. Gondot visel mindnyájukra. Ő irányít, nem a külvilág, és nem az elvárások. És nem is a démonok. Ez az az Én, aki angyali bennünk, aki képes kommunikálni és észrevetetni magát. Aki kiáll magáért és ráérez a saját belső középpontjára. És miután erre ráérzett, jöhet minden más. Fedélfelemelés és erősödés.

            Az Imagine Dragons hallgatása közben jött az érzés. Nyár volt, és itthon voltam a kutyával. Teltek az órák a néma házban, amikor ráéreztem a középpontomra. Mindentől és mindenkitől függetlenül. Felidéztem az érzést, amiről senkinek sem kell elszámolnom vagy magyarázkodnom, mert csakis az enyém. Ez az én angyali énem, erős és végtelen. És tudja, hogy szükség van a démonokra is, mert ezzel együtt teljes a létezése.