Vágyra járók 2.

Akkor

Elhatározta, hogy bármi történjék, nem néz hátra. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, minden, ami előtte van, a még meg nem történt események sorával kecsegtet, és jobb nem gondolni arra, amitől legjobban félt. A lány már jó pár méterre elhagyta az udvarház impozáns épületét, haja kibomlott a futástól, arca kipirult az indulattól, ajkát makacsul összeszorította: sosem érheti utol, és amiről beszélt, amit akart, az egyszerűen lehetetlen. Már letért a kavicsos gyalogútról és bevetette magát a mély fűbe. Szíve a torkában dobogott, felcsípte a szoknyáját, hogy gyorsabban futhasson, mint aki közelgő veszélyt érez. Ágak reccsentek mögötte, ő ijedten pillantott fel a cserjésben, ahová betévedt. Feje fölött szédült iramban cikázott az ég, napfényes foltok vetültek a párás aljnövényzetre. Hirtelen földbegyökerezett a lába, nem tudott tovább futni. Tekintetében megcsillant a félelem, amint a vele szemközt álló férfira tekintett. Vele egykorú lehetett, még fiatal, szinte gyerekek voltak mindketten. Úgy tűnt, mintha a semmiből termett volna előtte, pedig egész úton követte, ahogy a házból kilépett. Utána jött, és most megtalálta, nincs menekvés, nincs tovább. Nem tud hova menni, hova bújni többé. A gyűlölet, a tehetetlenség és a félelem indulata lett úrrá rajta, szeme sarkából kicsordult az első könnycsepp. Legszívesebben toporzékolt volna, de lábai felmondták a szolgálatot. Csak néhány tétova lépést hátrált, de már tudta, mi következik, ezért lehunyta a szemét.

Most

         -Holtomiglan, holtodiglan- fuvolázta Luca, miközben lehuppant a fotelbe, és felkattintotta az állólámpa kapcsolóját. Míg a halál el nem választ. Lehetetlen, hogy ő ezt valaha kimondja. Talán ezért nem véletlen, hogy épp Gével hozta össze a Sors. Tőle aztán igazán nem kell ilyesmire számítania. Ravaszul felpillantott, tekintete találkozott a fiúéval a sejtelmes fényben. Gé az ajtófélfának támaszkodva nézte, a küszöbön állt habozva, mintha illetéktelen személy volna egy idegen lány lakásában. Luca nem is értette, miért is állt vele még szóba. Talán, mert a múltkor minden magyarázat nélkül ott hagyta a rakparton. Gé természetesen nem értheti, hogy az a szorítás a csuklóján mit váltott ki belőle: itt az ideje, hogy elmondja neki. Ezért kereste meg, és még aznap összefutottak. Sétáltak a belvárosban és komoly témákról beszélgettek. Természetesen ismét sikerült visszakanyarodni a hírneves iskolákhoz.

- Az a gimnázium legalább értéket képvisel-jelentette ki Gé komolyan. Na puff. Már megint azok az értékek!

- Ugyan-érvelt Luca - Mégis milyen értéket?

- Házasság, család, gyerek…

- Aha- bólintott Luca némileg kétkedve. A fiú megérezte hangjában a gúnyt, és érdeklődve ránézett. Egy padon ültek a sétálóutcában a korai alkonyatban, a lány keresztbe vetette a lábait, és türelmetlenül lógázta őket.

- Mit jelentsen ez az „aha”?- tudakolta Gé némileg felfortyanva.

-  Csak megint vicces a Te szádból ilyesmit hallani.

- Hogyhogy az „én” számból?

- Te nem akarsz se családot, se gyereket. Kettyinteni akarsz.

- Attól még tudom, mi az értékes. És különben sem mondtam, hogy nem akarok családot, csakhogy most nem akarok.

- És ha mondjuk találkoznál valakivel, akibe beleszeretsz? - provokálta Luca. Szemei kihívón megvillantak, szája huncut mosolyra húzódott. Gé ellenállhatatlannak látta az esti fényben.

- Abban az esetben.. - kezdte, aztán nyelt egyet, mert eszébe jutott, milyen szívesen megcsókolná a lányt- azt hiszem kivételt tennék- elhallgattak, néma kíváncsisággal nézték egymást. Először mélyedtek el így egymásban, mióta találkoztak. Luca gerincoszlopán a hideg futkosott.

-A házasság nem vicc- szólt végül rekedten, szája teljesen kiszáradt.

- Egy életre szól-tette hozzá Gé- Hatalmas elköteleződés. Nekem még nem hiányzik.

- Nekem sem- hallotta Luca a saját hangját, és döbbenten vette tudomásul, hogy minden kimondott szava őszintén csengett. Még mindig Gé pillantásának hatása alatt volt, végül úgy döntött, felhívja a lakásába. Most először kitörölte fejéből a félelmeit: ha Edinának igaza van, és valóban szorongások állnak a rémálmok- és most már látomások- hátterében, itt az ideje, hogy tisztázza őket.

            - Kérsz egy kis narancslevet? - kérdezte Luca, miközben lassan feltápászkodott a kis szoba kényelmes fészkéből. Kisétált a parányi konyhába, és a hűtőből elővette a narancslevet. A pultnál kitöltötte a dzsúszt. Gé hangtalanul lépett mögé, és hátulról átölelte. A lány megdermedt.

            - Elmondod végre, mi történt veled a múltkor?- súgta a fiú a fülébe, aztán lopva belecsókolt a nyakába. A lány alig bírt a kérdésre figyelni, elgyengült a félreérthetetlen szándéktól. Lehet, hogy Edinának volt igaza, és egész egyszerűen csak arra van szüksége? Mégis, mi történhet, ha megteszi?- keze lecsúszott a pohárról, két kézzel kapaszkodott a pultba, hogy lábon tudjon maradni.

            - Még nem… gondoltál rá, hogy mi már találkoztunk valahol?

Mondjuk előző életünkben? - kérdezte zihálva, miközben próbálta megőrizni lélekjelenlétét Gé simogatása közben. Hirtelen erőt vett magán, megfordult, és a fiú mellkasának támasztotta a kezét. Gé fátyolos tekintettel meredt rá, szemmel láthatólag sokkal inkább lekötötte a lány vonzereje, mint spirituális eszmefuttatásai.

            - Előző élet?- súgta Luca fülébe, mire az megborzongott.

            - Úgy ám -lehelte vissza erőtlenül. Gé  megcsókolta, aztán megsimogatta a hátát:

       - bizarr gondolat. De remélem, nem azért van ez az egész, mert a múltkor azt mondtam, megerőszakollak.

          - Dehogy… egyszerűen csak…- Gé hirtelen nekinyomta a pultnak, és kezdte kigombolni a blúzát- Luca felnézett, mintha hirtelen megvilágosodott volna:- az igazság az, hogy azt hiszem, pont erre vágyom.

           - Hogy megerőszakoljalak?- zihálta most már a fiú is. Lucát elöntötte a vágy. Még sosem akarta Gé érintését ilyen hévvel. Őrültség, hiszen ez a fiú maga mondta, hogy nem akarja őt komolyan. Ki kellene rúgnia a lakásából, most rögtön. Ehelyett csaknem egymásnak esnek a konyhaasztalon. Luca megpróbált hátulról megtámaszkodni, és egy óvatlan mozdulattal fellökte az egyik poharat. A  narancslé sárga foltja szétfolyt a pulton.

         - Jujj, nézd mit csináltam! - kapott észbe Luca lángvörösen, miközben kibontakozott Gé  öleléséből. Mintha tényleg a narancslé miatt szégyenkezne. Gyosan a mosogatóhoz lépett, rongyot kerített, és felitatta a dzsúszt. Gé zavartan hátrált, és leült az egyik székre. Luca hátrasimította a haját, és összébb húzta magán a blúzt. Nem nézett a fiúra, aki kitartóan bámulta:

            -Gyönyörű vagy…-súgta a fiú.

            - Ugyan-nevetett a lány, és kicsit elpirult- te meg be vagy indulva.

         - Te ugyan nem?- Luca nem felelt. Kicsavarta a narancslevet, elöblítette a poharat. A pulton várakozó másik üdítővel a fiúhoz lépett és felé nyújtotta. Gé felnézett rá, átvette a poharat, és nyugodtan az asztalra tette. Magához ölelte a lányt, aki most engedelmesen követte testével a mozdulatot. A fiú a halványkék ing puha vásznába fúrta a fejét. A legfelső gombot a lány elfelejtette visszagombolni, Gé rajtafelejtette a tekintetét. Felkelt, és megfogta Luca kezét. A lány tekintete az övébe kapcsolódott. Gé lemosolygott rá, és kivezette a konyhából.

Vágyra járók-részlet 1.

Most

   Nem emlékezett, mikor kezdődött, csak arra, hogy kétségbeesetten kiabál, és visszahangzik a lakás.

- Te jó ég, Luca, hagyd abba!- hallotta Gé hangját egész közelről, arca még mindig súrolta az övét. A lány kinyitotta a szemét, és arca fölött találkozott a fiú zöld szemének fürkésző tekintetével, aki a sikítozásra ijedten elengedte a kezét.

- Azonnal szállj le rólam!- parancsolta a lány egy különös, új hangon. A fiú kelletlenül mellé gördült és félkönyékre támaszkodva nézte Lucát, aki felült az ágyban, és átölelte a térdét. Épp mint éjjel, amikor abból a szörnyű álomból ébredt. Szótlanul vártak pár percet, kintről behallatszott egy parkoló autó berregése. A konyhából szűrődött be némi lámpafény, a szobában nem kapcsoltak villanyt. Luca a térdére húzta a sötétkék plédet.

            - Komolyan gondoltad, hogy az akaratod ellenére megteszem?- kérdezte Gé még mindig nem tetszését kinyilvánító hangon.

            - Csak próbálom megérteni, mi történik - fakadt ki a lány, miközben hosszú hajába túrt –Azt hiszem, nem vagyok képes erre így, kapcsolat nélkül.

            - Pedig itt van ez a szép, nagy ágy….-sóhajtotta Gé lemondón.

            - De nekem nem megy!- csattant fel Luca.

            -Tudod, szerintem meg kéne próbálnunk megint a konyhában…-vetette fel Gé magában kuncogva.

            -Nem ezért nem megy, te idióta!- dohogta Luca. Feltérdelt, lábairól lecsúszott a takaró- Hogyan tehetném meg veled, amikor semmit nem ígérsz? Idejössz, mint egy illemtudó, rendes fazon, akivel jókat lehet beszélgetni, amikor együtt vagyunk, figyelsz rám, mégsem akarsz együtt lenni velem. Mintha mérgező lennék, vagy tudjamisén.

            -Figyelj- ült fel Gé mellé türelmesen- ennek nem Te vagy az oka. Én döntöttem így. Most nem engedek be senki mást az életemben. Ha stabil, tartós kapcsolatra vágysz, lehet, hogy hamarosan tényleg ki kéne rúgnod.

            -Miért nem küldesz el TE? –csattant fel a lány sértetten. A fiú nem válaszolt, hosszan nézett a sötétbe, aztán vissza a lányra, akinek arcát sejtelmes fénybe vonta a félhomály. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a puha arcot.

            -A legnagyobb erőszakkal sem lennék képes magamat erre kényszeríteni-mondta halkan, majd félrenézett, mint aki mélyen elgondolkodott valamin. Felkelt, és a pulóverét kereste. Lucának csak pillanatok múlva esett le, hogy menni készül. Szex nélkül. Az ágy üresen ásított utána. Erre mondaná minden barátnője, milyen „tökösen” viselkedett, mert kiebrudalta az ágyából ezt a gazembert. Ő mégis inkább beteljesületlenséget érzett, üres szomorúságot. Mintha valójában nem is ezt akarná. Nem akar tökös csaj lenni, tojja le magasból, mit mondanak a „bölcs” barátnők.

             Már a bejáratban álltak, Luca a zárral bajlódott. Türelmetlenül forgatta a kulcsot a zárban, mire kinyílt.

            -Akkor szia.

            -Szia.

            -Puszit azért adsz?

            -Te nem akarsz csókolózni…

            Erre Gé átfogta a derekát, és határozottan szájon csókolta, mint aki nem ismer ellentmondást. Luca ettől a merészségtől szóhoz sem jutott.

-Legközelebb már nem leszek ilyen türelmes-kacsintott rá a fiú búcsúzóul, azzal elindult a lépcsőház felé. Luca összébb vonta magán a kardigánt, és megbabonázva bámult utána. Alig várta, hogy ismét lakása biztonságában tudhassa magát a kulcsra zárt ajtó mögött. A lábai valami miatt mégsem mozdultak. Mintha egy része Gével együtt sétált volna tova a visszhangos gangon, ő pedig kétségei között újra magára maradt.

Akkor

Adél lenyomta a szoba kilincsét, és belépett. Frissen meszelt, fehér falak fogadták, magas mennyezet, és az ablakokból egyenesen a rozsdaszínbe forduló parkra lehetett látni.

            -Na, hogy tetszik?- fordult hátra férjéhez, aki mögötte állt, és csendben nézte őt.

       -Szép lett-bólintott a férfi, miközben betette maga mögött az ajtót- Mihez kezdesz vele?- Adél könnyedén megvonta a vállát, és a szoba közepére lejtett. Csipkés vállkendője táncolt utána, amint megállt a parketta közepén. Haját újabban csigákba göndörítette, pirospozsgás, bájos arca üdén ragyogott a délelőtti fényben. István hosszan rajta felejtette a szemét.

         - Talán varrószoba lesz. Vagy lehetne vendégszoba, ha anyám meglátogat bennünket. Te mit gondolsz?

            A férfi közelebb lépett, és tekintetét nem vette le a lányról, aki bizonytalanul hátrált egy lépést. István megfogta a kezét.

        -   Vagy lehetne gyerekszoba is.

Adél tekintete megrebbent, de csak egy pillanatra. Máris könnyedséget erőltetett a hangjába, szája udvarias mosolyra húzódott:

-Persze, lehetne az is. De jelenleg még nincs gyerekünk- István hosszan nézte, majd kinyújtott kezével megérintette felesége puha arcát- Olyan szép vagy. Biztos gyönyörű baba lenne…

            Adél lesütötte a szemét, elengedte férje másik kezét, és az ablakhoz sétált.

        - Ki kell itt szellőztetni, még nagyon erős a festékszag. azzal elcsavarta a fogantyút. Beáradt az édeskés, októberi levegő. A lány mintha megérezte volna a fiú pillantását, hirtelen megfordult, és az ablaknak támaszkodva visszapillantott rá.

      - Te is tudod, hogy örököst várnak tőlünk- István hangja szigorúbban csengett. Adélon kellemetlen borzongás futott végig tőle.

         - Ugyan, ki várja?- kérdezte ő is ridegebb hanghordozással. Még sosem beszéltek így azelőtt. Férj és feleség voltak, udvariasan és felszínesen beszélgettek, szolgákat utasítottak, fogadást adtak. István közelebb lépett feleségéhez. Jelenléte fenyegető árnyékként tornyosult a lány fölött, aki kicsit összébb húzta magát.

          -A szüleink. A család. A társadalom.

        - És te? Te is valóban ezt akarod?- némi keserűség bujkált a hangjában. Jó lett volna megmondani neki: „mert én egyáltalán nem ezt akarom, nem akarok itt lenni veled, nem akarok gyereket se tőled, se mástól”- de a férjével nézett farkasszemet, akinek soha nem mondhat ilyesmit. Szét nem választhatja már kettejük szövetségét. István erősen átfogta a derekát, és határozott mozdulattal magához húzta. Adél nem ellenkezett, csak szembogarának sötétje szikrázott, amint egymásra néztek, mintha az ellenfelével szemezne közvetlen közelről.

            - Én Téged akarlak. A feleségemet, a társamat végre, olyan nagy kérés ez?- kérdezte a fiú feszülten. Adél nem felelt, szíve hevesen vert, nem értette, a félelemtől-e vagy valami mástól. Fogalma sem volt, mi történik benne. Csak egyet tudott: ő ezt az egészet nem akarta, és nem is fogja soha akarni. Elfordította a fejét István csókja elől. A fiú elengedte.

           - Most mennem kell- mondta megenyhülten- De legközelebb nem leszek ilyen türelmes- tette hozzá, mielőtt kilépett a szobából. Az ajtó becsapódott, Adél összerezzent a hangra. Szemei dühösen összeszűkültek, karjait keresztbefonta a mellkasán. Toporzékolni lett volna kedve, vagy legalábbis indulatosan csapkodni.

            István alig várta az estét, hogy ismét láthassa Adélt. Nap közben lefoglalta a birtok intézése, utasításokat osztott, szervezett, nem engedett magának egy perc szabad percet sem. Tudta, ha megteszi, újra elévillan a kihívó, merész szempár, a makacsul összeszorított száj, az indulatosan toppantó lábacskák. Maga a szépség és a tökéletesség, aki láthatatlan fellegvárba bújik előle, mintha neki nem lenne joga, hogy megérinthesse, hogy a karjaiba zárja. Pedig mindennél jobban vágyott rá.

A gyertyák már az asztalon álltak, sercegett a kanóc, amikor belépett. Tekintete a terítőn árválkodó terítékre esett. Kérdőn nézett az épp belépő szolgálóra, aki a levest hozta be.

            - Az úrnő rosszul érezte magát, azt mondta, nem jön le enni-magyarázta a kötényes lány, miközben a tálat az asztalra tette. István komoran nézett maga elé. Viharfelhők gyülekeztek, a szolgáló érezte a levegőben vibráló feszültséget. Mégis, be kellett fejeznie a mondatot:

            - És azt is mondta, ma este a vendégszobában alszik.

Fehérlófia

                   

                 Akkor már tudtam, hogy semmi értelme erőltetni: Sammy dacosan állt a teniszpálya szélén, arcán a jól ismert “akarom” pillantással, felszegett állal, keresztbefont karokkal.

Mély levegőt vettem. Valóban nem éri meg kiakadni vagy kioktatni, hogy “kisfiam, teniszezni jöttünk…”,vagyis lehet, mégis, hisz két nyomorék óra áll előttünk, hogy a fenébe szórakoztassalak, nyűgös vagyok, fáradt, elegem van az iskolai szünidőből, úúútálom, mint minden sorstárs-nannym szerte Londonban, mert nem jelent mást, mint egyhuzamban robotolást reggel 8tól este nyolcig ebédszünet nélkül, pisiszünet nélkül, még a tükörbe sincs időm belenézni, de jobb is, mert a szemeim alatt karikák éktelenkednek, a mosókonyhában égig ér a koszos gyerekruha-halom, a pelenkázó mellett kakis pelusos zacskók hevernek, amiket még nem volt időm kidobni, mert egész nap kérdésekkel bombáznak, “miért?”,”mesééélj!”, “Harry Pottert akarok játszani! Még!Mesét.Még.Mesét!Még.” Nem, nem Sammyre haragszunk, nem Jemimát kuldenénk el a pokolba, amikor üvölt este 5kor, ha nincs előtte a vacsora, a helyzetre vagyunk pipák. Mély levegő, beszív, kifúj. Beszív,kifúj. Így ni!

-Én ODA nem megyek be- ismételte meg Sammy nyugodt méltósaággal. Ezt szerettem benne. Sosem kiabált, üvöltött vagy toporzélkolt, hanem szépen közölte a dolgokat –Senkit nem ismerek.

-És Maisy, az osztálytársnőd?- próbálkoztam kedvesen. Mégiscsak két óráról van szó… Közben egy szőlőlével édesített extra cukormentes kekszet tömtem kishúga szájába, aki kíváncsian figyelte a fejleményeket a babakocsiból, közben a lábával kalimpált.

-Akkor sem- hangzott a határozott válasz. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy férfiakkal nincs értelme vitatkozni. Mindig Nekik van igazuk. Tartottam magam jersey-beli utastársam véleményéhez, mert közben beugrott, hogy ezt egy kedves amerikai hölgy tanácsolta egyszer, akivel múlt nyáron együtt utaztam a vonaton New Yorkba.

-Rendben- vontam vállat. Akkor játszunk a játszótéren.

-Jó. És mesélj! Magyar nepmesét!

 Még szerencse, hogy készültem, tanár úr, kérem…..Tegnap este rákerestem a Fehérlófiára neten. Megtaláltam angolul. Éljen!

-Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér ló…És született neki egy fia.

-A lónak?-hitetlenkedett Sammy.

-Persze- feleltem magától értetődően –A mesékben minden lehetséges, nem?

-De igen- hagyta helyben Sam. Kiemeltem Missyt a kocsiból és leraktam a ragyogó zöld pázsitra, hadd totyogjon körbe-körbe. Még mindig a kekszet majszolta.

Miközben meséltem, körbejártunk a pálya mentén, teniszlabdák tompa koppanása adta  a hattérzenét Fehérlófiának, aki találkozik Fanyűvővel, Kőmorzsolóval es Vasgyúróval. Milyen különös, hogy ezt a mesét fejből tudtam kiskoroban, és most újra kellett olvasnom, hogy emlékezzek rá. Ekkor értünk a kedvenc részemhez.

-…Szóval otthon hagyták Fanyűvőt, hogy főzze meg a kását, míg ők vadásznak. Ekkor kopogtak az ajtón…

-Ki volt az?- kérdezte Sam.

-…Én vagyok a Hétszünyű Kapanyányi Monyók..- mondtam olyan vékonyka hangon, ahogy csak lehetseges. Megtaláltam, igen, Seven Hearted Lobahogoblin angolul. Néztem Sam arcát. Először a szemei csillantak fel, aztán kitört belőle a nevetés. Vagy fél percig hahotázott, én meg néztem, mint akit megbabonáztak: Tetszik neki…Ki ne nevetne a Kapanyányi Monyók neve hallatán? Minden magyar gyerek. De angol talán még sosem nevetett így rajta. És arra gondoltam,hogy megérte megnézni, és hogy milyen jó, hogy Sam nem ugrabugrál odabenn a többi arisztokrata kiskölyökkel,hanem a Fehérlófiát hallgatja az áprilisi napsütésben, kigombolt kabátban, kipirult arccal. 

-Hogy van tovább?- még mindig kuncogott, de kíváncsi volt. Folytattam, de valahányszor a Monyókot említettem, kacagott egy sort.

Még délután is, amikor lerajzoltam neki otthon a törpét, hosszú szakálla, bojtos papucsban. Valahogy így képzeltem most, 26 éves fejjel, újratanulva a Fehérlófiát.

-Miért népmese a népmese?- kérdezte Sam áthajolva az asztalon, ujjával a babamonitort pöckölve, amiből ütemes szuszogás áradt, jelezve kishúga délutáni szunyókálását az emeleten.

-Mert nincs leírva. Nincs senki, aki megírta. Például a Harry Pottert ugye Rowling írta. Kézbe veszed a könyvet, elolvasod. Kész. A Fehérlófia az emberek fejében van leírva. Valaki elmondta nekem, és én elmondom neked, aztán te is tovább mondod másnak. Érted?

-Igen- felelte a kissrác halkan –De figyelj..- bizalmasan közelhajolt, mint aki valami fontosat akar mondani: -Holnap rövidebbet mesélj, hogy jól megjegyezzem, és tovább mondhassam, jó?