Nyugi van, hibázni szabad

Múlt szombaton osztálytalálkozón voltam, és a női WC-ben a volt ofőm megkérdezte, miért vagyok olyan csendes. Erre megmondtam, hogy a tizedik hét miatt.
Boldogság, lelkendezés, örömujjongás. Nagyon örülök, ha örülnek nekem. Ez igazán erőt ad. Mindig meghatódok. Túllendít az önsajnálaton. Amúgy meg túlzás lenne azt állítanom, hogy én magam nem örülök neki. Inkább valami érzésekkel teli üstben forrok, amiben helye van a lelkendezésnek ugyanúgy, mint a fejvesztett kétségbeesének és  hajtépésnek. És mindez úgy történik velem, mintha egy búra alatt lennék, és onnan szemlélném a külvilágot. Hajajj.
Ofővel hosszan elbeszélgettünk, mielőtt visszamentünk volna az asztalokhoz. Szó esett a gyerekkori megfelelés -és teljesítménymániámról, a tudatosságomról, és hogy nem baj, ha néha szembe megyünk az árral. Aztán a végén hozzátette: " Nyugi, hibázni szabad! És néha kell is!"- Erőt öntött belém, hogy hisz bennem. Szükségem van most arra, hogy higgyenek bennem. Ne csak a jövendő kismamát lássák bennem, hanem a Nőt, aki rengeteg mindenen megy keresztül. És Csilla néni ezt látta meg most.

Se én, Se Áron nem vagyunk azok a hibázós fajták. Sajnos. Általában mindent tökéletesen csináltunk eddig. Tökéletesen teljesítettünk a suliban, tökéletesen lediplomáztunk, dolgoztunk, aztán tökéletesen képtelenek voltunk felnőttként dönteni a magánéletünkről. Csak sodródtunk, és azt képzeltük, majd lesz valahogy, miközben már fényévekre voltunk egymástól.

Aztán egy augusztus végi délutánon azon kaptuk magunkat, hogy Andi barátnő/nőgyógyász rendelőjébe vagyunk hivatalosak, ahol egy valószínű terhességet fognak megállapítani. Emlékszem, ahogy a kocsi felé sétáltunk. Émelyegtem, és utáltam minden szagot. Az autó illatosítójáét, az ingjéét, az utcáét, az előzőleg csipegetett ebéd zamatát. Mert szinte alig bírtam enni. De leginkább az életemtől émelyegtem.

-Nem olyan ez, mint anno általános iskolában, amikor nem készültél fel, és a tanár már a naplót lapozgatja?- kérdezte Áron hirtelen. Csíptem, hogy humorizálni próbál, miközben mindketten kegyetlenül be voltunk reccsentve. Mint két kisiskolás.
-De- nyögtem nyomorultul, de leginkább a gyomorforgásom miatt. Még hogy reggeli rosszullét...! Aki ezt kitalálta, az se normális. Egész nap okádnom kellett kb a nyolcadik hétig.
-...A naplót lapozgatja, és Te pontosan tudod, hogy Téged fog felhívni, mégsem tehetsz semmit- folytatta Áron.
Mert egyszerűen megtörténik. Ahogy meg is történt évekkel azelőtt egy matekórán, amikor Csilla néni váratlanul kihívott felelni. Nem számítottam rá, jó jegyeim voltak, úgy ért, mint a hideg zuhany. Váratlanul. Mégis túléltem. És most, ha visszaemlékszem rá, csak mosolygok rajta. Mert akárhányast is kaptam akkor, utána színötös lettem év végén, a matek se húzta le, tehát valószínű, hogy nem sikerült olyan rémesen az a váratlan felelet.
              Osztálytalin körbejárt a napló, én pedig lefényképeztem a színötös évzárásomat. Mindegy, hol tartasz MOST az életben, mindegy, mennyire kilátástalan a helyzet, még nincs vége, ha nem úgy alakul, ahogy szeretnéd, hogy alakuljon. Oké, ezt olvastam valahol. És jelenleg a jelen számít. Hibázni pedig szabad. Nyugi van.

Parázs levél egy gólyához

            Kedves Gólya!

            Azt hiszem, itt valami félreértésről lehet szó. Nem akarom megkérdőjelezni a megbízhatóságodat vagy a képességeidet, de ezt mégis komolyan gondoltad? Olyan sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, mire rájöttem, hogy nem magamat kellene nyüstölni, hanem egyenesen megkérdezni Téged. Így meg is teszem.

            Sokszor azt képzeltem, az én házam táját Te messzire elkerülöd. Mert nem vagyok alkalmas az ilyesmire. Nézz rám. Hogyan lennék képes bárki másról gondoskodni, amikor néha magamra sem vagyok képes gondot viselni? Szétszórt vagyok, csapongó és imádok saját magammal foglalkozni. Minden más csak pszichés kényszer. Hogy megfeleljek másoknak, az elvárásoknak, de legbelül iszonyú erős a szabadságigényem, és ezen felül semmi más nem létezik.

És akkor ezzel együtt újra megkérdezem: ezzel a szabadságigénnyel hogy hozható össze az a tény, hogy hamarosan egy kis csomag fog sipákolni mellettem? Mi lesz az életemmel? És a pasizással? Igen, a férfiakkal, akiket még nem hódítottam meg. Persze, csak tátod a csőröd, mert a praxisodban nem sok ilyen Anya fordul meg, gondolom. Általában mind majd meghalnak a vágytól, hogy Anyák lehessenek, nagy A-val, magukról lemondva, üdvözült arccal várnak az eseményre.

Igen, de én nem vagyok ilyen. Nekem becsempészted ezt a pirinyókát az életembe, és most meg kell birkóznom a gondolattal, hogy mindez megtörténik velem. És közben úgy érzem, mintha csak félreértésről lenne szó valóban, ez az egész csak egy álom, és én mindjárt felébredek. A kapcsolatom széthullóban volt, a szabadságom most elveszőben, és fogalmam sincs, mi lesz velem.

De azért megjegyzem, halkan és bizonytalanul: igencsak megtréfáltál, mondhatom. Küldtem egy nagy kérdést az univerzumba, kétségbeesetten, gyerekként, hogy ne kelljen döntést hoznom. Mert ráérek még mindenre, nem kell aggódnom. Döntse el valaki vagy valami, mi is legyen a következő lépés.

Aztán kedves Gólya, lepottyantottad elém a megoldást. Évődések, szenvedések, döntésképtelenség helyett. Tessék. Ő majd segít, hogy eldöntsd, mihez kezdesz felnőttként az életeddel. Tessék, Ő majd elvezet a megoldásaidhoz. De nem ő a megoldás. Isten ments. Nem lesz fennkölt vagy csodálatos, csak szimplán jó és hiteles ez a kihívás. A Tiéd lesz, ahogy ő is.

Kedves Gólya. Remélem, jól meggondoltad ezt az egészet. Mert én nem szeretem a fejesugrásokat. Inkább táncolok még a medence szélén, míg be nem lök valaki. Aztán úgyis csobbanok, ha nem is önszántamból. Hát most csobbantam. Akkorát paffantam  a vízen, mint hat másik. Igyekszem magam a felszínre küzdeni, aztán csak lebegni, lebegni a felszínen túlélés helyett. Kedves Gólya. Oké, csináljuk. Utánam a vízözön.