2018. április 18., szerda

Első születésnaptyára


                     Feküdtem az ágyon, fölöttem a műtőlámpa világított. Vagy mellettem? Nem is emlékszem, csak a kancsal fényre szerteszét, amit a zsibbadtságomból még érzékeltem. Fáradt voltam és elgyötört, agyamban ördögszekérként keringtek a gondolatok, melyeket még megfogalmazni is alig tudtam. A kudarc fájó ürességként mart belém, hiányérzet lüktetett bennem, tótágast álltak az érzések a fehér kórházi falakon.
                     Hol vagyok? Miért kerültem ide? Miért engedtem? Miért nem vártam? Miért féltem?
A gombóc a hasamban enyhült lassan, és nemcsak a kis súly miatt, akit szakszerűen kiemeltek onnan, hanem mert a szorongás, hogy valami baja lehet Neki, enyhülni látszott. A dúlám mellettem ült, meleg tenyere óvón simult az enyém fölé.
Este volt, késő, én pedig elcsigázottabb voltam a küzdelmeim után. Mégis vártam valamire, vagy valakire, talán egy csodára, hogy mindez visszafordítható, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hónapok gondos készülése, és mindaz, amire évek óta várok. Mint egy rosszul felmondott lecke álmos összevisszaságban olyan volt az egész. Elrontottam valamit? Nem így akartam, nem így. Tanár úr, én készültem, kérem. Akkor mi ez az egész? A sürgő forgó műtősök, a doktornő, aki épp egy sötétvörös csomagot nyújt a szülésznőmnek. Laura vakító fehér törölközőbe csavarja a néma pakkot. Fel sem tűnik, hogy néma a csomag. Szerencsére, mert szívszélhűdést kapnék valószínűleg. Orsi sem reagál mellettem, csak szótlanul fogja a kezem. Előttem zöld kerítés a paraván. Kizárnak vele, nem láthattam, mi folyt ott. Már vége. Mi lesz most, mire várunk?
Annyira várok valamire, magam sem tudom, mire. Egyszer csak Orsi átvesz mellettem valamit, és egy pillanatra felém nyújtja. Barackpuha kis arca az enyémhez ér. Ez az első emlékem. Az első benyomásom Lili Annáról, a lányomról. A selymes arca, mely a következő percben elém tárul. Gyönyörű. Még sosem láttam nála szebb kisbabát. Az újszülöttek általában csúnya kis békák, pár nap múlva simul csak ki az arcuk, tűnnek elő szabályos vonásaik. De Lili Anna már elsőre gyönyörű. Pofiján nyoma sincs gyűrődésnek, mint a legtöbb természetesen született csecsemőnél. Olyan, mintha világéletében ilyen lett volna odabenn is. Nyugodtan pislog körbe. Szemei gyöngyként csillognak. Elsírom magam. Ő az én lányom. Ujjongok még fekve is, a műtősök csodálattal néznek minket. Nem tudok betelni vele. Ő egy Csoda.
            Azóta élem meg nap mint nap a Csodát Vele. Voltak, vannak és lesznek őrjöngések. Első körben a kórház  pokróc gyermekorvosa miatt kaptam sokkot, amikor hetes apgárjától harsogott a kórterem, amit Lilinek a kezdeti légzéskimaradás miatt adott. Keresztkérdései mellbe szúrtak: dohányozott terhesen? Figyelt magára? Miért hordta túl, miért lett császár? A gombóc visszatért a torkomba. Aznap egy csepp tejem sem volt. Hogyan dohányoztam volna? Imádtam terhes lenni, imádtam minden percét. Még 41 hetesen sem éreztem tehernek Lilit.
            Eljövünk a kórházból. -Ne várjanak csodát, ez a baba nem fog szopni- küldi utánunk a gyerekorvos az átkát. Bőgések, hetek mennek, fejek, szoptatok, hosszú órák hosszat. Az éjszakák nyugodtak, Lili éjfél és 6 közt némán alszik. Nem érdekelnek a nagykönyvek, nem keltjük, alszunk, pihenünk, töltődünk, míg lehet. Rokonok kitiltva, sértődések, tojjuk le magasból. Most csak Lili számít, és a tej, ami táplálja. Emlékszem az első pillanatra, amikor Lili rám néz. Vizsgálgatva figyel, ködfátyolos tekintetén át. Alig egy hetes, de megérez engem, és én is őt. Ez az első perc, amikor kapocs szövődik kettőnk közt. Sosem felejtem el.
            Három hónap után már megy a szoptatás. Lili Anna kerekedni kezd, gyönyörű kisbaba. Egyre jobban élvezem őt, kezdek magamhoz térni a gyermekágyból. Csodálom, sétálunk nagyokat. És egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
            Mert Anyának lenni nem olyan előre megírt és kirobbanó öröm, ahogy hirdetik. Persze, vannak kirobbanó pillanatai, főleg egy olyan személyiségnél, mint én. De vannak nehéz percek, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy várnád, és majd megőrülsz. De pont ez a lecke. Hogy sose tudj számítani arra, ami történni fog. Csak fogadd el olyannak, amilyen, egyben az egészet.
            Épp egy éve született meg Lili Anna, és én is újra. Amikor arca az arcomhoz ért, Anyukává váltam. És kitörlődött minden előzetes elvárás, elképzelés vagy szenvedély, ami vagy aki előtte állt a sorban. Nincs több tervezés vagy hosszú elképzelés. A Most van, Lili van, és Szeretet van. Melyből minél többet adunk, annál több lesz belőle. Akárcsak az anyatej. Nem az én gondolatom, de csodálatos. Isten éltessen, kislányom.