Feküdtem az ágyon, fölöttem a műtőlámpa világított.
Vagy mellettem? Nem is emlékszem, csak a kancsal fényre szerteszét, amit a
zsibbadtságomból még érzékeltem. Fáradt voltam és elgyötört, agyamban
ördögszekérként keringtek a gondolatok, melyeket még megfogalmazni is alig
tudtam. A kudarc fájó ürességként mart belém, hiányérzet lüktetett bennem,
tótágast álltak az érzések a fehér kórházi falakon.
Hol vagyok? Miért kerültem ide? Miért engedtem? Miért
nem vártam? Miért féltem?
A gombóc a hasamban enyhült lassan, és nemcsak a kis
súly miatt, akit szakszerűen kiemeltek onnan, hanem mert a szorongás, hogy
valami baja lehet Neki, enyhülni látszott. A dúlám mellettem ült, meleg tenyere
óvón simult az enyém fölé.
Este volt, késő, én pedig elcsigázottabb voltam a
küzdelmeim után. Mégis vártam valamire, vagy valakire, talán egy csodára, hogy
mindez visszafordítható, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hónapok gondos
készülése, és mindaz, amire évek óta várok. Mint egy rosszul felmondott lecke
álmos összevisszaságban olyan volt az egész. Elrontottam valamit? Nem így
akartam, nem így. Tanár úr, én készültem, kérem. Akkor mi ez az egész? A sürgő
forgó műtősök, a doktornő, aki épp egy sötétvörös csomagot nyújt a
szülésznőmnek. Laura vakító fehér törölközőbe csavarja a néma pakkot. Fel sem
tűnik, hogy néma a csomag. Szerencsére, mert szívszélhűdést kapnék
valószínűleg. Orsi sem reagál mellettem, csak szótlanul fogja a kezem. Előttem
zöld kerítés a paraván. Kizárnak vele, nem láthattam, mi folyt ott. Már vége.
Mi lesz most, mire várunk?
Annyira várok valamire, magam sem tudom, mire. Egyszer
csak Orsi átvesz mellettem valamit, és egy pillanatra felém nyújtja. Barackpuha
kis arca az enyémhez ér. Ez az első emlékem. Az első benyomásom Lili Annáról, a
lányomról. A selymes arca, mely a következő percben elém tárul. Gyönyörű. Még
sosem láttam nála szebb kisbabát. Az újszülöttek általában csúnya kis békák,
pár nap múlva simul csak ki az arcuk, tűnnek elő szabályos vonásaik. De Lili
Anna már elsőre gyönyörű. Pofiján nyoma sincs gyűrődésnek, mint a legtöbb
természetesen született csecsemőnél. Olyan, mintha világéletében ilyen lett
volna odabenn is. Nyugodtan pislog körbe. Szemei gyöngyként csillognak. Elsírom
magam. Ő az én lányom. Ujjongok még fekve is, a műtősök csodálattal néznek
minket. Nem tudok betelni vele. Ő egy Csoda.
Azóta
élem meg nap mint nap a Csodát Vele. Voltak, vannak és lesznek őrjöngések. Első
körben a kórház pokróc gyermekorvosa
miatt kaptam sokkot, amikor hetes apgárjától harsogott a kórterem, amit Lilinek
a kezdeti légzéskimaradás miatt adott. Keresztkérdései mellbe szúrtak:
dohányozott terhesen? Figyelt magára? Miért hordta túl, miért lett császár? A
gombóc visszatért a torkomba. Aznap egy csepp tejem sem volt. Hogyan
dohányoztam volna? Imádtam terhes lenni, imádtam minden percét. Még 41 hetesen
sem éreztem tehernek Lilit.
Eljövünk
a kórházból. -Ne várjanak csodát, ez a baba nem fog szopni- küldi utánunk a
gyerekorvos az átkát. Bőgések, hetek mennek, fejek, szoptatok, hosszú órák
hosszat. Az éjszakák nyugodtak, Lili éjfél és 6 közt némán alszik. Nem
érdekelnek a nagykönyvek, nem keltjük, alszunk, pihenünk, töltődünk, míg lehet.
Rokonok kitiltva, sértődések, tojjuk le magasból. Most csak Lili számít, és a
tej, ami táplálja. Emlékszem az első pillanatra, amikor Lili rám néz.
Vizsgálgatva figyel, ködfátyolos tekintetén át. Alig egy hetes, de megérez
engem, és én is őt. Ez az első perc, amikor kapocs szövődik kettőnk közt. Sosem
felejtem el.
Három
hónap után már megy a szoptatás. Lili Anna kerekedni kezd, gyönyörű kisbaba.
Egyre jobban élvezem őt, kezdek magamhoz térni a gyermekágyból. Csodálom,
sétálunk nagyokat. És egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
Mert
Anyának lenni nem olyan előre megírt és kirobbanó öröm, ahogy hirdetik. Persze,
vannak kirobbanó pillanatai, főleg egy olyan személyiségnél, mint én. De vannak
nehéz percek, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy várnád, és majd megőrülsz. De
pont ez a lecke. Hogy sose tudj számítani arra, ami történni fog. Csak fogadd el olyannak, amilyen, egyben az egészet.
Épp
egy éve született meg Lili Anna, és én is újra. Amikor arca az arcomhoz ért,
Anyukává váltam. És kitörlődött minden előzetes elvárás, elképzelés vagy
szenvedély, ami vagy aki előtte állt a sorban. Nincs több tervezés vagy hosszú
elképzelés. A Most van, Lili van, és Szeretet van. Melyből minél többet adunk,
annál több lesz belőle. Akárcsak az anyatej. Nem az én gondolatom, de
csodálatos. Isten éltessen, kislányom.