Először csak
egy-kettőt pillantok meg a fürdőben, célja vesztetten futkároznak a mosdó
peremén. Nézem-nézem, mire jöhettek, de nem találok semmi nyomot, elhagyott
kenyérvéget vagy ottfelejtett bögrét. A hangyák egyszerűen megjelentek.
Pár óra múlva már a szekrényke
oldalán masíroznak végig csapatostul, ez igazán idegesítő, honnan a jó életből
fújta őket ide a szél? A lefolyót nézem, hátha onnan, esetleg a
falrepedésekből, már a parkettán is ott rohangálnak. Tegnap porszívóztam.
Az eszembe sem jut, hogy talán csak
a jó idő csalta elő őket. Nem, ez pont olyan, mint a sáskajárás, büntetés,
átok, miért is? Ezer okot mondhatnék, ha babonás volnék, de nem vagyok. Csak
kényszeres hangyairtó.
Másnap reggel a konyhában is
megjelennek. A lakótársam nem mosogatott már napok óta, biztos ezért. El kezdem
öblíteni az edényeket, habzik a víz, a mosogató, hangyahullák csúszkálnak
szanaszét, muszáj őket eltüntetni. Az nem lehet, hogy eluraljon a káosz, nem
igaz? Mert akkor már nem vagyok többé ura önmagamnak, sem annak, amit teszek,
vagy amit döntök. Vagy ha döntök, mi van, ha hibásan teszem, és nagyon
megbánom? Ha a hangyák eltűnnek, abból nagy baj nem lehet, muszáj menniük.
Jeeesszus, megőrültem?
Tíz körül érkezik Áron. Lillafüredre
megyünk a kastélyszállóba születésnapozni, meglepetés lesz. Néz engem feltolt
napszemüveggel, ahogy pizsamában állok a konyha közepén, feltűrt ingujjal, és bőszen
mosogatok.
-Jönnek a hangyák!- magyarázom,
pedig már indulásra készen kéne lennem, legalábbis ahhoz közeli állapotban,
ehelyett itt az apokalipszist készülök megállítani.
-Ok, megvárlak kinn- bólint békésen,
ahelyett, hogy jelenetet rendezne. Érti, hogy nagy baj van, nem akar
közbeavatkozni, vagy kivenni a kezemből a nyamvadt szivacsot, inkább intézzem
el én, ő félreáll.
Amikor végzek, gyorsan összeszedem
magam, és elhatározom, hogy hagyom az egészet a francba. A hangyákat, a káoszt,
azt, hogy nekem mindezt irányítanom kell, vagy megfelelnem az abszolút
hangyamentes bizottság elvárásainak, mert különben jajj lesz, mert mit szólnak.
Mit szól bárki ahhoz, amit teszek, ahogy döntök, vagy nem döntök, vagy
egyszerűen az egész zűrös gondolatmenetemhez. Nem volt egyszerűbb a hangyák
előtt, míg a repedésekből figyeltek, és nem kellett tartanom attól, hogy
ellepik a házat, és a fejemre nőnek?
Lehet, egyszerűbb volt a hangyák
előtt. Mert ez a Salvador Dalis életérzés egyszerűen őrjítő. Mindenütt ott
vannak az életemben. És persze, hirdetik az elmúlást, a halált, meg a többi
blablát, de számomra csak azt, hogy kiirthatatlanok.
Ezért fogom a táskáimat, kulcsra
zárom az ajtót, és kimegyek a ház elé. Áron a kertben áll, a kerti székben
olvasgat. Felnéz.
-Mehetünk?- kérdi.
-Aha- bólintok, és szorosabbra fogom
a táskát–hagyjuk ideje kicsit elfelejteni a hangyákat, káoszt, az elvárásokat,
a megbántásokat, és mindent, ami teher és elszomorít.
Ő
átveszi a csomagot, és elindulunk az abszolút hangyamentes hétvégénk felé.
