Önzőség vagy önfeláldozás?- A nővérem húga című könyvről

            -Te adnál értem csontvelőt?

            Ezzel a kérdéssel fogadtam tegnapelőtt a munkából hazatérő páromat. Nem épp szokványos kérdés így szerda délutánra, de ha az ember lánya Jodi Picoult-ot olvas, akkor teljesen rendben van -    Tegyük fel, hogy az életem múlik rajta. Akkor adnál?- tettem hozzá, mert láttam Áron arcán az őszinte gyötrelmet: szeret, meg minden, de az a tű akkor is óriási- vagy a fél vesédet?-próbálkoztam más irányból, hogy „oldjam” a helyzetet.

            De azt hiszem, vannak helyzetek, amiket egész egyszerűen nem lehet feloldani. Ha áldozatot kell hoznod valaki másért, az óriási, emberfeletti cselekedet, taps meg minden, de ha közelebbről megnézzük, már egyáltalán nem olyan patetikus. Sem maga a tény, hogy megtesszük valakiért. Szerintem amikor egy ilyen döntést hoz elénk az élet, zsigerből cselekszünk, nem gondolkodunk. Ha csontvelő kell, mert haldoklik egy szerettünk, szó nélkül adunk. Vesét már nem biztos. A könyv, amit a témában olvastam (A nővérem húga), épp erről a döntésről szól. Egy kislányról, aki egész életében donor volt a beteg nővére számára, és egy nap úgy dönt, elég, nem csinálja tovább. Mert egy életen át háttérbe szorította magát valaki másért, és ő végre saját magának akar ezzel fontos lenni.

            Anna ügyvédhez fordul, és bepereli a szüleit, hogy ő uralhassa a saját testét, és az ezzel kapcsolatos döntéseit. Ezzel kivágja a biztosítékot anyjánál, aki nővére betegsége óta mást sem tesz, mint próbálja életben tartani az idősebbik lányt. Eközben teljesen elfeledkezik a középső fiáról, és a legkisebb lányról, aki gyakorlatilag a kórházban nő fel nővére mellett. A konfliktus fő forrása tehát Kate, az idősebbik lány, aki kétéves kora óta leukémiás. Elindul egy kétirányú huzavona. Sarah, az anya a lány életéért küzd, Anna, a kislány saját magáért áll ki, és ezzel együtt kimondatlanul is azért, hogy a család végre elengedje a szenvedő Kate-et.

            A könyv olvasása kapcsán eszembe jutott, hogy vajon léteznek-e elkülöníthető határok, és meddig mehet el valaki, hogy segítsen a másikon. Hol kezdődik az őrültég, és hol ér véget a mártírság, és felülírható-e ez az egész a jolly jokerként bevethető, mindent elsöprő szeretet jelszavával? Ha egy gyereket már születésétől fogva arra predesztinálnak, hogy segítenie kell, alapjáraton önfeláldozóvá válik, vagy egyszerűen csak olyan dózisban traumatizált, hogy már beépíti magába a „segítés” eszméjét? Vagy fellázad, mint Anna?

            Jó lenne jobban ismerni azokat a határokat. A saját magunk határait. Hogy mennyit bírunk el, és mi az a limit, ami fölött már nem akarunk megtenni valamit valakiért. Mert mi mindannyian különálló teremtmények vagyunk, akik leszülettünk a földre vállalásokkal, terhekkel és tervekkel, és bár életeink átszövik egymást, mi elsősorban saját magunkért vagyunk felelősek. Egy szülő sem hibáztatható azért, ha őrült mód küzd a gyermekéért, de egy testvér sem azért, ha besokall ettől. Ez egy ilyen szituáció.

            Nos, Jodi Picoult a könyvben, és a rendező is a film-feldolgozásban sokkoló csattanóval oldja fel ezt a lehetetlen helyzetet. Nem meglepő, hogy mindkét befejezés Annáról veszi le a döntés súlyos terhét, hogy segítsen-e nővérének, vagy végül hagyja-e elmenni. Bennünk pedig ott marad félig kimondva, félig kimondatlanul a válasz tulajdon emberi természetünkről: nem vagyunk se önfeláldozók, se szentek, se megszállottak. Emberek vagyunk bonyolult történetekkel és cselekedetekkel, akik küzdenek valamiért, de egymás nélkül nem létezhetnek.

Repülni tanulunk

Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy kedvenc idézetem: „mindig tedd azt, amit nem mersz megtenni!”- a 19.századi író, Emerson tollából származott, és előszeretettel ismételgettem olyan helyzetekben, amikor nagyon féltem valamitől.

            Amikor tavaly nyáron, a krétai nyaraláson először vetettem fel Áronnak a siklóernyőzés gondolatát, ő azonnal ennyit mondott:

-Nincs az a pénz, hogy én oda felmenjek!- azzal határozottan elvette tekintetét a ragyogóan kék, felhőtlen égről, mely mintha tükörképe lett volna az alatta elterülő kristálytiszta tengernek. A fenti kékség közepén azonban a strandolók helyett több színes pötty úszott hatalmas vitorlákkal: siklóernyők. Ezeket csodáltam naphosszat a könyvem fölött, amit a parton olvastam, vagy amikor a vízben lebegtem az eget bámulva. És azon tűnődtem, vajon leszek-e valaha is olyan bátor, hogy kipróbáljam.

            Ez a baj velem. Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtegyek dolgokat, aztán amikor az adott helyzetbe kerülök, teljesen lefagyok. Ott vannak például a horrorfilmek. Egyet nem bírok normálisan végignézni, de azért ki nem kapcsolnám a készüléket, annyira izgatott vagyok. Az ujjaim közt kukucskálok, hogy mikor történik valami, például, hogy mikor bukkan fel valaki a pasi mögött a tükörben, vagy mikor ugrik elő a sötétből az elátkozott ház szelleme. Áron csak röhög rajtam:

            -Miért nézed, ha ennyire félsz?

Ez az. Bátorságból. Izgalomból. Adrenalinból. Fene tudja. De így voltam épp a siklóernyőzéssel is. Olyan magasan volt, hogy már a látványtól elszédültem, de épp ettől volt olyan nagyszerű. Mint Daidalosz és Ikarosz, akik a legenda szerint szintén erről a szigetről menekültek réges-rég. Talán épp errefele szárnyalhattak Knosszoszból, amikor a nap megolvasztotta Ikarosz szárnyát, és a tengerbe zuhant. Ők bizony megjárták a bátorságukat. De addig az órácskáig Ikarosz is biztosan nagyon boldog volt a felhők felett.

            De a siklóernyőzés abszolút biztonságos. Nincs viasz, ami megolvadjon, max a szíved áll meg repülés közben. Mondjuk Ároné biztosan, mert tériszonyos.

            Aztán mégis rávettem, hogy feljöjjön velem, máig nem tudom, mi ütött belé. Ketten sokkal könnyebb elkövetni őrültségeket, mint egyedül. Talán mert egymást bátorítjuk.

A vízisport-központ pultja előtt álltunk a parton, és az árlistát nézegettük:

-Nézd, ha ketten megyünk, sokkal olcsóbb!- böktem a papírra, nem mintha ez a fajta érvelés valaha meggyőzte volna Áront. Sose spórolt a velem kapcsolatos dolgokon, tőle mindig mindenből a legjobbat kapom. Más valami mégis hatott rá:

-Milyen magasra mennek?- kérdezte hirtelen a csokibarnára sült görög srácot angolul.

-Úgy 80 méternyire- felelte az nyugodtan- de nem kell félni, nagyon-nagyon jó lesz! Múltkor egy négyéves kislány ment fel az édesanyjával- folytatta a pasas tört angolsággal.

Ez hatott. Még a négyéveseknek is megy. Íme döntő érv!

-Hát jó, felmegyek- hallottam magam mellől Áron bizonytalan, ám bátor hangját.

-Tessék? Ez komoly??-alig hittem a fülemnek.

-Persze, de siessünk, mielőtt meggondolom magam.

Szedelőzködni kezdtünk, egy banánon kivontattak minket a parttól távolabb, ahol átszálltunk a motorcsónakba. Itt kellett belebújni a hámba, amihez az ernyő csatlakozott, és a motorcsónak keltette ellenszéltől dagadt szép nagyra, hogy aztán egy csörlőn át kötélen felrepítsen bennünket a magasba. Alig vártam. Csak reméltem, hogy nem szédülök el. Vagy Áron nem kap infarktust. De a csónakban ülve már nem gondolkodsz, csak visznek magukkal az események, te meg azt érzed, hogy dejódejódejó. Azért ez egyike lesz azon dolgoknak, amiket nem mondok el anyunak otthon. Max utólag. Vagy soha.

Aztán elrugaszkodsz, és hopp, máris emelkedsz felfelé, a csónak alant egyre kisebb, és már csak a csónak húzott csíkját látod egyre messzebbről, és apró gyémántok ragyognak a sötétkék vizen, ahogy mész előre. Fentről lassúbbnak tűnik minden. Mögötted távolodik a túlpart, előtted a nyílt tenger, valahol a messzeségben Líbia partjai, de nem látni el odáig. Két kézzel fogom két oldalt a kötelet, de egyszer csak elengedem, kézzel-lábbal kalimpálok, mintha tényleg repülnék Ikaroszként a nap felé. Elnézek a part felé, valahol arra lehet Knosszosz, Mínosz király palotájának romjaival, onnan indult el egykor az építész is a fiával. Nem gondolkodott, csak a vágy hajtotta, hogy elmeneküljön innen, mert neki nem gondtalan nyaralás volt az ittlét  búvárkodással és úszással, hanem börtön, ahonnan szabadulni akart. És amikor a felhők fölött szállt, hirtelen eltűnt minden aggodalma, boldogság tölthette el, hogy íme, meglépte, eljött, és soha vissza nem megy. Akkor még nem sejthette, hogy hamarosan elveszti a fiát. Valamit mindig beáldozunk a szabadságunkért.

Áront nézem, meg sem mozdul, igyekszik egy irányba nézni, csak nem lefele. Bátorítóan rámosolygok, hisz megtette értem, túllépett saját magán, és fenn szárnyal most velem. Talán még élvezi is kicsit. De mindenképp nagyon szeret, különben nem jött volna. Tudta, hogy ez minden vágyom, repülni akarok, és teljesítette.

Az ilyen pillanatoktól érzem, hogy minden akadályon képesek vagyunk átlépni mi ketten.  Eddig is erőt próbáló dolgokon mentünk végig , sokszor éreztük, hogy  na itt a vég, ennyi volt, köszönjük szépen. Aztán mindig volt valami, ami továbblendített, és új magaslatokra emelt. Azt hiszem, ez így is lesz addig, amíg érezzük, hogy akarunk még repülni. Vagy amíg egyikünk nem vágyik messzebbre, mint a másik. A görög ég magaslatainál is távolabbra.

Római vakáció másképp

      Tavaly nyáron leléptem Rómába pár napra. Amúgy nem szokásom csakúgy lelépni helyzetek és problémák elől, de erre most szükségem volt. Már áprilisban lefoglaltam a repjegyet, mert tudtam, ez jót tesz nekem. Csak épp nem úgy történt, ahogy terveztem. Így fél év távlatából semmiképp sem azt a leckét kaptam az Örök Várostól, amiért odarepültem.

De ez már csak így szokott lenni. New Yorkba is pénzt keresni mentem, de a pénzen túl ezer millió váratlan dologgal lettem gazdagabb. Egy amerikai gyerek bébiszitterének lenni igazi kincsesbánya, ő és a családja olyan tükröt tart eléd, amit sosem felejtesz el.

Az olasz pasik azonban köztudottan nem sok mindenre jók. Léhák és megbízhatatlanok, ezért jobb jó messzire elkerülni őket. Ha szingli vagy, azért, ha menyasszony, akkor meg hát azért.

Nos, mivel én az utóbbi csoportba tartoztam, fel sem merült bennem, hogy akár szóba  elegyedhetek bármelyik díszpéldánnyal. Különben is, Róma ódon varázsa vonzott, nem holmi idétlen olasz férfiak.  A Colosseum gigantikus romja, a Spanyollépcső, és az a sok-sok minden, melyeket az Árontól kapott nett kis útikönyvből kifigyeltem. Volt térképem is, a legújabb, tuti utcanevekkel, tippekkel és látnivalók listájával. Már a repülőn tervet írtam, mikor mit fogok megnézni, felcímkéztem az oldalakat, milyen infót hol találok, hogy majd a nevezetességek tövében újból elolvashassam. Igazi, pompás kis városnézésre készültem töltődéssel, kikapcsolódással és minden földi jóval. Az út végén pedig príma rálátással nem csak Rómára, hanem saját tulajdon kis életemre.

-

Már az első nap eltévedtem. Kora esti fülledtség telepedett az ódon belvárosra, a tömött felhők mögött megállt a levegő, hervasztott a párás meleg. Már magam mögött tudtam a vágyott Colosseumot, a Shelley és Keats sírhelyét őrző temetőt viszont nem találtam meg. Becsapott a fránya, akkurátus térkép. Hiába forgattam most is jobbra-balra, vizsgálgattam fejtetőn, csak nem sikerült kiigazodnom a tarka utcajelzéseken és girbe-gurba ábrákon. A Forum Romanum előtti ültem egy forró kövön, és tehetetlenségemben nagyot sóhajtottam a térkép mögött. Most mégis hogyan tovább? Lemaradtam a tervemhez képest, a mai látnivalóknak még a felénél sem tartottam este hétkor, és azt sem tudtam, merre induljak. Teljesen reménytelennek és bevehetetlennek tűnt Róma. A híres Róma, ahová annyira vágytam egyedül, büszkén, erősen!

Ekkor valaki megpöcögtette a térképem túloldalát. Csak picit horpadt be a papír, mögötte pedig megjelent egy kíváncsi, vidám fej. Nagy krumpliorra volt, de kedves arca és mosolygós szemei. Ja, és pasi volt az illető, ráadásul olasz pasi. Hajaj. Még az sem enyhített rajta, hogy nem mai darab. Őszes haja ellenére élénknek és fiatalosnak látszott.

-Ezt MOST tedd le- szólt hozzám határozottan angolul, mire én a térképet meglepetésemben az ölembe ejtettem. Hogy jön ez ahhoz, hogy így bepofátlankodjon a privát szférámba?

-Tedd le, és nézz körbe -ismételte meg az ürge. Ránéztem, mint aki nem érti, mire ő lelkesen körbemutatott magyarázatképpen:

-Rómában vagy!- kurjantotta- Nem kell térkép, hogy észrevedd, milyen csodálatos ez a város. Bárhová nézel, történelem, művészet, építészet. Gyönyörű, nem?

-Hát persze, gyönyörű- gondoltam morcosan- Azt sem tudom, hol vagyok, a talpamon egy vízhólyag készülődik, és majd’ kitikkadok, mert elfogyott a vizem. Ez valóban csodálatos.

-Nem tudom, merre menjek tovább-válaszoltam neki- eltévedtem-tettem hozzá csüggedten, miközben a jegyzeteimre mutattam, ahonnan várakozón sandított rám a Pantheon neve.

-Nem baj, nem baj!-gesztikulált a pasi lelkesen- először tedd le a térképet, és nézz körbe: ez Róma!

Csak nem engedett. Kedvetlenül összehajtogattam a térképemet a táskámba, és mély levegőt véve körbepillantottam az előttem hullámzó embertömegen. Ez Róma. És tényleg. Él és nyüzsög reggel, délben, este megállíthatatlanul. A kő, amin ülök, azon kívül, hogy meleg, ki tudja, hány száz éves? Még nem is gondoltam bele. Ennek a városnak minden darabja történelem.

-Most gyere velem!- utasított a pasas, és a kezem után nyúlt, amit szép óvatosan elhúztam, de követtem őt a sikátoros emelkedő felé. - Jó nagy hülye vagyok- gondoltam magamban- most fog eladni a lánykereskedőknek. Egy idegent követek egy kietlen utcácskában egy idegen városban, megőrültem???

De nem adott el. Az egyik ház oldalán díszes falikút ontotta a friss, hideg vizet. Egy turista sem járt erre, nem volt se tolongás, se sorban állás.Valószínűleg látszott rajtam, mennyire szomjas vagyok, így az olasz kötelességének érezte, hogy megitasson. Miután kiittam a fél kutat, és az üvegemet is megtöltöttem, továbbvonszolt, egészen fel a Capitolium mögötti rejtett kilátóhoz. Itt sem járt senki, felüdülés volt végre a csend és az egyedüllét. Ráadásul varázslatos kilátás nyílt fél Rómára a naplementében. Le voltam nyűgözve. És láthatólag önkéntes idegenvezetőm is, de nemcsak az örök várostól. A padon, melyen ültünk, egyre közelebb és közelebb húzódott, én pedig ösztönösen mentem odébb.

-Na, most fog megerőszakolni. Vagy hívja a haverjait, hogy eladjanak- futott át az agyamon, de semmi ilyen nem történt.  Valószínűleg csak smárolni akart szegény talján ördög, de amikor már átvetette karját a hátam mögött, és vészesen közelített felém a szája, csak felemeltem a jegygyűrűmet közénk, és tüntetőleg megráztam a fejem. Ő kicsit elszomorodott, de nem tartott sokáig, mert a következő percben már magáról mesélt, arról, hogy ő már sokszor járt Budapesten a munkája miatt, és hogy a lakása sincs messze (aham) innen, és hogy világéletében Rómában élt. Végül felajánlotta, hogy megmutatja az összes helyet még ma este, amit a listámra felírtam.

És tényleg így történt. Lenge, fehér ingjében úgy suhant át utcákon és tereken, hogy értelme sem lett volna a térképemet bogarászni: ott teljesen másképp festett mindez. Olaszom magasból tett az utcák rendjére, úttalan utakon járt, amelyek rajta sem voltak a térképen, de kb fele idő alatt ott voltunk mindenhol: a Pantheonnál, a híres elefántos obeliszknél, a Piazza Navonén és a Piazza Campo De Fiori-n. És mindenhol le kellett ülnünk, és legalább tíz percet eltöltenünk a kivilágított szökőkutak és épületek tövében. Ehhez ragaszkodott.

A térkép és az útikönyv a táskában maradt azon az estén. Nem volt szükség rájuk. Ahogy az aggodalmaimra és a listázásomra sem. Ehelyett láttam a semmiből kinövő, kivilágított oszlopfőket az utcákban, és nyávogó macskahadat a Piazza Argentina ásatásai között. Az éttermek kockás abroszait a tereken, és nevető, boldog arcokat mindenütt. És ez volt Róma, így egyben, mindenütt.

Bár a lábam nagyon sajgott a szandálban, mire bejártuk a várost, és már majdnem éjfélre járt az idő, nem bántam meg, hogy nem egyedül vágtam neki a citynek, ahogy eredetileg terveztem. Persze önkéntes idegenvezetőmet nem volt könnyű lerázni, mert nagy erővel bizonygatta, hogy a vőlegényem többszáz kilométerre van, mi pedig a szenvedélyes Olaszországban vagyunk, és végül csak egy másnapra megbeszélt randevúval sikerült leépíteni, amire persze sosem került sor.

Remélem, nem várt szegény sokat rám másnap este 6kor a Piazza Venezián. Sejtem, hogy nem sokat bánkódott. Valószínűleg még van rajtam kívül pár eltévedt, magányos turistalány, aki erősnek hiszi magát, néha mégis meg kell menteni. Ha mástól nem, saját magától. Mert mondjuk lelép Rómába, hogy megvilágosodjon, ott mégis teljesen mást talál, mint amire számított. Viszi a gondosan bejelölt térképet, hogy aztán sutba dobja, és elinduljon teljesen más felé. Így utólag, lehet, erre (is) tanított akkor Róma, az örök város.

Amikor erős vagyok

Elég gyakran hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy erős vagyok. Persze, triviálisan hangzik így elsőre, mert ugye mindenki erős a maga módján, satöbbi, satöbbi, és az önsegítő könyvek is tele vannak hasonló szövegekkel. Talán épp ezért is olyan nehéz komolyan venni ezt a mondatot.

            Mert ugye kicsi korunk óta arra treníroznak bennünket, hogy erősnek kell lenni. Máshogy nem megy az életben, ha vinni akarod valamire, erősödj meg. És már akkor olyan élet idegennek tűnik ez a mondat, olyan szigorú és rideg, hogy kell a hóhérnak az egész. Így könnyű átesni a ló másik oldalára: ha csaj vagy, igenis lehetsz gyenge, a férfiak amúgy is ezt szeretik. Ha elesettséget sugárzol, legalább megmenthetnek. Ha erőt és magabiztosságot, elmenekülnek.

Így igaz, elmenekülnek. Pontosabban azok a férfiak menekülnek el, akik nem elég erősek. Hozzád.

Nem csoda, ha sokszor én is rettegek attól, hogy erős legyek. Egyszerűbb gyengének lenni, és elesetten picsogni, hátha megment valaki. Vagy mesebeli mítoszokat szőni „hercegek megváltó csókjáról”, vagyis arról, hogy valami külső körülmény egyszer és mindenkorra rendet rak az életemben, mint ahogy Hófehérke és Csipkerózsika átkát is egy-egy romantikus pillanat vagy varázslat söpörte el. Hát persze. A könyvekben minden bizonnyal. Még szerencse, hogy a legújabb kori feldolgozásokban már nyoma sincs hercegeknek, ők csupán silány mellékszereplőkként vannak jelen. A megváltó csók itt mindig egy váratlan személytől származik. Ha van egyáltalán. És a hercegnők mindig saját maguktól kapnak erőre, nem valaki mástól. Talán én is hamarabb felismerem saját hatalmamat, ha ezeken a film-feldolgozásokon növök fel, és nem a Disney-én.

Szóval egy modernkori királylány erős. Ahogy én is. Csak sokszor tudatosítanom kell magamban, hogy ez nem egy szégyellnivaló valami, ha minden porcikámat eltölti ez az érzés, és boldogan ki is merem mondani magamban. Erős vagyok. Lehet, először szipogva mondom, és olyan mondatok villannak be, hogy „dehogy vagy te erős, ezt te úgyse tudod végigcsinálni, én megmondtam, hogy tedd ezt, azt, amazt, miért nem hallgattál rám…”, de aztán ha elég sokszor ismétlem, rájövök, hogy ezek igazából varázsszavak. Már attól töltődöm, ha könnyek között rágondolok, aztán már kedvem sincs bőgni. És szégyenkeznem sem kell miatta, hogy erős vagyok, mert így jó nekem. Jobb, mint bárhogyan. Ezért miért is ne tartsam fenn ezt az állapotot? Így sokkal könnyebb örülni és elégedettnek lenni. Vagy épkézláb döntéseket hozni, vagy őrültségeket elkövetni vagy kockáztatni. És megmentenie sem kell senkinek, ez a történet már nem erről szól.