Reszkessetek buldózerek- avagy kéz a bilibe, kiborul a bili…

Békés idill vs Páncélos buldózerek

Mondtam már, hogy képzelem az ideális kismama-létet? Ááá, szerintem már tucatszor említettem. Békés buborék, melyben a növekvő kis hercegnőm és én édes szimbiózisban éldegélünk. Soha nem lesz ilyen közel hozzám a picikém, mint most, a szívem alatt, amikor hallja a szívdobogásom, velem együtt örvendezik, nevetgél, élvezi a finom kajákat (csokis felfújt!!!), átél velem minden egyes orgazmust (na jó… de most nem???), és közben rózsaszín pillangók szállnak, minden kedves ismerős és szerető családtag pálmaággal és üdvözült mosollyal legyezget bennünket, miközben a háttérben Frank Sinatra szól.

…Aztán hirtelen pokoli zajra ébredek. Mi a jó élet ez? Recsegnek-ropognak a faágak, valami közeledik. Mint a Semmi a Végtelen történetben, vagy annál is rosszabb. Hatalmas, behemót járművek, olyanok, mint a tankok, mindent eltaposnak, szétzúznak ami az útjukba kerül. Felnézek rájuk kerekedő pocakommal, és védekezőn magam elé teszem a kezem. Nem érdekli őket. Már át is gázoltak rajtam. Persze csak gondolatban. Én meg ott maradok zokogva a földön kuporogva.

Ehhez hasonlítanám az érzést, amikor bármelyik kedves családtagom, rokonom, ismerősöm packázik velem. Oké, hogy bajuk van magukkal és az élettel, és úgy unblock mindennel, de miért épp egy babás nőt kell kipécézniük a dühük levezetésére? Mert ő jóságos és nem szól vissza. Aha. Egy nagy frászt nem. A leggyengébb láncszem és megcsörren, ha bizgálják.

Különös hirdetés

            A minap érdekes hirdetésbe futottam az interneten. Háromszor is el kellett olvasnom, annyira nem tűnt valóságosnak. Még a barátnőknek is átküldtem, ők is nagyot hahotáztak rajta:

„"Mizantróp, goromba anyósomat elcserélném kedves, gyerekcentrikus, vidám nagymamára. Após grátiszban ingyen elvihetô."

            Egy másik barátnőm szerint ez remek kezdősora lenne egy szatírikus utópiának. Vagy anti-utópiának? Ha-ha. Nem is tudom. Mindenesetre lementettem.

            -Mind megkapja majd a büntetését az égiektől!- kántálta egy barátnőm, akivel többesben benne vagyunk egy közösségi oldal kismama- mama-csoportjában, melybe mindenki bármikor bedobhatja búját-baját. Szerinte ki kéne adni egyszer ezt a sok mindent, ami itt összegyűlt. Mivel egyikünk jelenleg egy neves kiadó írónője, ezért ez nem is tűnik lehetetlennek. Úgyhogy reszkessetek buldózerek, mert egyszer még ott virítatok a könyvesbolt kirakataiban!

Kocsimosó pornó

            Miért gondolja mindenki azt, hogy egy kismama már nem vágyik a szexre? De komolyan. Áron három hétig a határon, én pedig otthon. Most komolyan azt hiszi mindenki, hogy békés mosollyal gyereksapkát kötögetek éjjel-nappal?  Még szerencse, hogy van internet is a világon, és a társadalom által lealázott, lefujjogott és hímsovinisztának titulált internetes pornó is létezik.

            A közösségi kismama- mama chat-csoport pedig félpucér, Mikulás-sapkás férfiak képével vidítja egymást decemberben. Éljen. Beindulnak a pajzán beírogatások. Én ezzel, én amazzal, én mindkettővel csajok! Ha valaki olvasna minket, el se hinné, mi zajlik ott. Hajaj.

            Viszem lemosatni az autót. Már hetekkel ezelőtt megígértem Áronnak, hogy megcsinálom, de csak most jutottam el végre. Az iroda felől megyek a hangárba, ahol három megtermett férfi vár. Végigmérnek. Végigmérem őket. Nem igazán látszik még a pocakom. Pár hete még utánam fütyültek a Müpánál öthónapos terhesen.

-Egy mosás kéne- magyarázom.

-Ok, járj be a kocsival!

Kívülről felemelkedik az elektromos garázsajtó, én pedig elindulok. Kézzel-lábbal navigálnak, hogy kicsit jobbra, balra, egyenesen, végül sikeresen bejárok. Nagyot égek, utálom a szűk helyeket. Mondják, várjak az irodában. Oké, belépek, és az üvegajtó mögül leskelődöm.

Nekiesnek az autónak. Jobbról, balról, elölről, hátulról. Azta. Spriccel a vad vízsugár, felszökik a kocsi tetejére. Megfeszülnek a kemény férfiizmok. Azta. Nem tudom, kinek mi jut eszébe erről, de nekem határozottan pornográf gondolataim lesznek. Kezem meg belelóg a bilibe. Most már igazán hazajöhetne Áron.

Apa mesél

Ha együtt vagyunk, minden este mesélünk Lili Annának. Áron a pocakom fölé hajol, és elkezdi:

-Hol volt, hol nem volt…- nekem erre mindig muszáj Királysanyisan közbeugatnom, hogy HOL, mire röhögni kezdünk, és ő türelmesen újra elkezdi: - Hol volt, hol nem volt….És amikor végre nem zavar be az Üvegtigris, akkor el is indul a mese fonala.

A három kismalacról, aztán a király új ruhájáról. Aztán A király lányáról, aki úgy szerette apját, mint a sót ( ez amúgy a Lear király alapja is, így a gyerek kap egy kis Shakespeare-t is mutatóban…) Aztán a Hófehérkét, de ez folytatásos. To be continiued. A pici imádja a meséket, általában megnyugszik tőle, és abbahagyja a rugdosást, szépen elszenderedik. Mi pedig kotlunk felette, nézzük a pocak-krumplit, mely a mi kis titkunkat rejti. A csodánkat. Őrizzük, vigyázzuk minden rezdülését. Csakis rajtunk múlik, milyen ember lesz belőle. Visszamélyedünk jótékony álmunkba, a buborékba, mely csakis hármunkké, a családunkké. A buldózerek eltűntek, nem árthatnak többé nekünk. Jó éjt, Lili Anna!

Magánügyek

Nem mondom, a babás állapot eddig is érdekes, új érzéseket csalt már elő belőlem. Voltam anyatigris- beszólogatós, agresszív- aztán higgadt buddha-nő- a mindenki kapja be-életérzéssel, a második trimeszterben pedig ehhez csatlakozott az emelkedett eufória, amikor legszívesebben táncra perdülnék babástul, és imádom a világot. Aztán van még egy érzés. Na ezzel az eggyel kezdeném.

Ez az „egy” alattomosan kúszott be a mindennapjaimba, észre se vettem, kibogozni pedig sokszor csak segítséggel tudom. Nem szépítek, ez egy szar élet-érzés. Kiváltója pedig többfaktorú. Például ha úgy érzed, a munkahelyen elmarasztalnak, mert babát vársz, és árgus szemmel lesik, mikor húzol már el táppénzre. Ha megkérdőjelezik a szakmaiságod és megrágalmaznak. Ez feltéphet réges-régi sebeket, olyanokat is, melyeknek a létezéséről nem is tudtál.

De nem kell feltétlenül a hivatásodig menni, nálam elég volt maga a magánélet is. Jó kis párkapcsolati feedback-kel indítottuk az első trimesztert, de hála a jó égnek, sikerült megteremteni az egyensúlyt. Mégis úgy tűnik, hogy a magánélet a párkapcsolaton túl is tartogathat meglepetéseket. Például az összes családtagot ilyenkor kapja el mindenféle betegség, és nem elég, ha a párom családjával még szelíden szólva is fasírtban vagyok, a saját családom is sikeresen összebalhézik. De nem ám csak úgy lightosan, hogy kinél legyen a karácsonyi vacsora, stb, hanem úgy igazán, vérre menően, öri hari stílusban.

Aztán a tesód őrül meg teljesen. Nem bírod kezelni, legszívesebben megtépnéd, vagy megráznád, hogy uggghrhhrr, mi a franc van már, hogy beszólogat, provokál, a lehető legérzékenyebb pontodon támad, fintorog, hogy unokahúga lesz, mert öcsikét akar, satöbbi satöbbi…

Na és akkor betelik a pohár. A családoddal, az élettel, mindenkivel. Rémesen egyedül érzed magad hirtelen ebben a kerek nagy világban . Mintha mindenki összeesküdött volna ellened. Mintha a várandósságod magánügy volna, és senki nem törődne vele. Hiszen a terhesség nem betegség, még a hasad se nagy, mit akarsz? Mit „sajnáltatod” itt magad? Hisz táppénzen vagy, rohadtul ráérsz mindenkinek serényen segíteni, mindenkit kiszolgálni. Mert lám az X Y is utolsó percig dolgozott, a munkahelyéről vitték a szülőszobára. Ne tessék panaszkodni, kérem.

Ok, nem teszem. Csak bőgök. Jó hangosan. Néha Áronnak, néha csak magamnak. Hogy szar az élet. Milyen anya leszek én ilyen bőgősen? Ha senki nem támogat, hogy fogom végig csinálni? Áron katona lesz, aztán dolgozik, én meg otthon tök egyedül egy idegen városban. Rohadt egy érzés a magányosság. És rajtam tud elemi erővel tombolni. Szeretném, ha velem örülnének. Többen, sokan, a fél világ legalább. Igenis, na.

Aztán lebetegszik a kutyám. Ez a kegyelemdöfés. Élet-halál közt lebeg. Kullancsfertőzés, infúzió, rohanás dokitól dokiig. Egyik pocsékabb, mint a másik. Mindenkit csak a saját szakmai jóhíre meg a konkurrencia érdekel. A szomszéd kutyakakija mindig barnább. Menjenek a jó életbe. Próbálsz nem stresszelni, mert árt a babának.

Na, ettől a gondolattól aztán igazán „megnyugszom”. Főleg, hogy Pesten kell lennem, védőnő, pluszmunka, satöbbi, közben alig várom, hogy hazamehessek Samuhoz. Amikor végre hazajutok, egy csontsovány kutya fogad az emeleten a takaró alatt, alig áll a lábán, fura nem kutya-szaga van, amitől hánynom kell (Samu alap-kutya-szagát még babásan is imádom..), a rothadás és elmúlás szaga árad belőle, amitől bőgnöm kell. Rájövök, mennyire fontos ő nekem, ő az elsőszülöttem, az életem, a mindenem. Két napig nincs eredmény, nem tudják tovább kezelni, a kórház elkeverte a vérképet. A hétvégét végigmantrázom neki, minden nap mondom, hogy meg fog gyógyulni, mert nagyon-nagyon erős. Beleerőltetünk egy kis húslevest, nem hányja ki. Másnap egy kis csirkehúst és sonkát, harmadnap már rizst is eszik. Erőre kap, nyújtózik, szaladgál a kertben, hozza a labdáját. Hétfőn megugatja a postást. Hétfő délután megvan az eredmény: akutt vesegyulladás, vigyük vissza infúzióra és dialízisre.

Dialízis. Összeszorul a gyomrom erre a szóra. A nagymamám jut eszembe róla, aki nem soká élte túl, miután elkezdték rajta. Nem megyünk vissza. Egy régi osztálytárs új dokit ajánl  aki saját magán állatkórházzal rendelkezik a szomszéd faluban. Új labor, új ultrahang. A kutya három nap alatt rengeteget javult. Hatott a mantra, nem kell dialízis. Helyette háromféle gyógyszer kell és sok-sok szeretet.

Végre megtaláltuk a zállatorvosunkat. El nem engedjük, míg élünk, Közbenjáró osztálytásnak nagy tábla csoki és sok-sok puszi. Samuka túlélte.

Én pedig átlényegültem. A gondoskodástól és a hálától. Lesz még szar érzés. De a kaki-dolgok most ünnepélyesen véget érnek és pont. Ez az új mantra. A várandósság nem magánügy. Mindig lesz, aki vigyáz rám, és aki támogat. És lesznek pocsék percek is, amikor egyedül érzem majd magam. De van tovább, mindig van tovább. Egy Anyának legalábbis.

Lepkék, bubi, kutymorgás- avagy nicsak, ki mocorog?

Tudom, mostantól ez jön, az „Első”-vel kezdődő e-s mondatok ideje. Az első négykézláb-mászás, az első felállás, az első szavak, az első leírt szó, az első pasi…Első, első, első. A kívülállók csak a fejüket fogják, de nekem ez lesz az univerzum mozgató-ereje mostantól pár évig. Na meg a salsa. (Ha-ha)

Az első mocorgást mindenki mágikus magaslatokba emeli. Híres írók és zeneszerzők példakép- zenéiket és művüket hallva mozdulnak meg először.  Természetes, hogy a sajátod is valami misztikus tevékenységed űzése közben fog jelt adni magáról. Például tánc közben, így szinte biztos, hogy ünnepelt kubai salsa-táncos lesz majd, vagy kedvenc könyved olvasása közben, ami majd őt is szép dolgokra inspirálja. Így boldogan vártam én is az elsőt.

De nem történt semmi, sem a 17. sem a 18. héten. Vannak babák, akik már ilyenkor megszólalnak. A 14. hét táján volt egy érdekes érzésem, mintha moccanást éreztem volna belül, de csak egy pillanatig, aztán hetekig némaság. Pedig buzgón figyeltem a pillangókat és a buborékokat, ugyanis állítólag ehhez hasonló érzés. Nálam nem volt se bubi, se lepke. Aztán a chates babás csoportunkban (várandós és már szült régi barátnék csoportja, nemrég alakultunk…) egyik barátnőm felvilágosított, hogy bullshit az egész, nincsenek rovarok és buborékok sem, csak bélgázok, és ehhez hasonló kutymorgások, csak épp középtájt, nem oldalt a beleimnél vagy fenn a gyomromban. Ennek már volt értelme, valóban, mert már másnap rájöttem, hogy érzem. Az oldalamon fekve ismét megmoccant Lili. Ijedtemben felültem az ágyban, mintha egy idegen objektum fészkelte volna magát belém. Aztán leesett, hogy semmi gond, ez csak a lányom. Minden erőmmel összpontosítottam, hogy újra jelt adjon, de nem történt semmi.

Rá két napra aztán végérvényessé vált, hogy Valaki birtokba vette a testem. Az ágyon feküdtem azon a péntek estén, és Áronnal beszéltem telefonon. Kinn a konyhában a húgom ordított épp teli torokból Anyuékkal, szóval volt jó kis hangulat, ahogy a babás Nagykönyvben meg van írva.  Cuncibaba pedig ekkor szép ütemesen mocorogni kezdett bennem. Puha, gyengéd pulzálás volt a köldököm alatt, a hólyagom tájékán és vagy tíz másodpercig tartott. Azta…. Mondom én, hogy Apás lesz, Áron hangjára éreztem először a mocorgást. Áron persze nagyon fel volt dobva , mondtam is neki, hogy ne örüljön annyira, mert lehet, hogy megnyugtatni is ő tudja majd csak, és akkor aztán szép éjszakák elé nézünk.

A majdani éjszakázások rémei amúgy is sötét fellegként ülnek a fejem fölött, és egy középkori kínzókamra képével fenyegetnek. Hogy a jó életben lehet ezt végigcsinálni? Mindegy, még messze van. Maradjunk a mocorgásoknál. Azóta érzem. Éjszaka. A metrón. Az ágyon fekve. És igen, tánc közben is. Szóval lehet, hogy mégis kubai salsatáncos lesz.

De ha nem is, akkor is felemelő érzés érezni, hogy él és velem van.  Aztán persze aggódni, hogy miért nem mocorog gyakrabban, vagy éppen MIÉRT mocorog gyakrabban, pihen-e eleget odabenn a jó kis komfortos anyaméhben. Vagy hogy nem túl szűk ott benn neki? Hogy nem kap pánikrohamot?

De mindezekkel együtt is fantasztikus ez a kutymorgás. Hívjuk lepkének vagy buboréknak vagy bélgáznak, nekem tökmindegy. A lényeg, hogy van. Felér a legvadabb szex-élményemmel vagy egy őrjítő orgazmussal. Oda nem adnám semmiért. Még egy pohár vörösborért sem. Pedig az lecsúszna néha. Tényleg. Cuncibaba mocorgása mindent visz. Mindenkinek csak ajánlani tudom. A pasik nem is tudják, mit veszítenek.

Örülj, hogy lány/fiú- Janikovszky Éva után szabadon

Azért az ultrahang előtti napokban már paráztam. Most akkor fiú vagy lány? Mert ha fiú, akkor nem lesz imádott, sokat várt kislányom. Ha kisfiú, akkor engem fognak imádni, de mihez kezdek majd vele? Nem lövök a fiús dolgokhoz, a focihoz meg a harci játékokhoz, meg amúgy is, mi lesz, ha fiú???

            Na és persze a lelkifurdalás, hogy tartok a kisfiúktól. Mert Gergőcske, ha fiú, megérzi, hogy tartok tőle. Milyen ciki már, ha valakit az édesanyja már az elején így vár? Oké, nem vagyok normális, ezt már tudjuk. Timi, a pszichológusom amúgy is megmondta, hogy nem baj, ha hülye vagyok, ha stabilan hülye vagyok. Ez az.

            Aztán mégis bennem motoszkált a kisördög. De a kisfiú, az olyan….cukker. Meg büszke, fiús anyuka lehetek. Inkább csak a kíváncsiság tartott már izgalomban. Tudjuk már meg!

            Bevallom, rápisiltem a szódabikarbónára. Kettőt pukkant, de nem pezsgett. Szóval lány. Néztem a kerekedő hasamat. Hegyes vagy szétterülő?

-Hegyes- mondta a húgom.

-Szétterülő- mondta Áron.

Fantasztikusan ki voltam segítve. Anyu meg zollstockkal rohangált a szobámban, és mindent gondosan felmért közben centire. Hova kerüljön a kiságy, a pelenkázó, ha majd hazajövünk. És babakocsit is milyet válasszunk? Multifunkcionálisat vagy egyszerűt?

Én csak szerettem volna tudni végre, hogy minek örüljek. Mert egyértelmű, hogy annak örülök, ha egészséges.

Aztán a szép, szombat délelőttön felkerekedtünk Áronnal, és elmentünk Andihoz, a friss fiús anyukához, akinek a mosolya az arcán fordított arányosságot mutatott a fáradtsága mértékével. Ádámka másfél hónapos, de Andi már dolgozott néha, erejéhez mérten. Hasamra kente a trutyit, aztán néztük a monitort, Figyeltük nagy csendben. Andi jobbra-balra forgatta  a hasamon azt az izét, közben összevonta a szemöldökét, hümmögött.

-Nem látom, nem mutatja magát- mondta. Pont belóg a lába-magyarázta.

-Sejtésed sincs?- kérdeztem.

-De van- mondta Andi sejtelmesen. Lélegzet visszafojtva vártuk a folytatást- szerintem lány.

-Óóóó.

-De várjatok. Ebből a szögből látszanak is az ajkak. Fütykös viszont nincs..

Megszorítottuk egymás kezét. Lányunk lesz. Akkor még nem volt tutibiztos, rá egy hétre azonban megállapították a genetikai ultrahangon is, hogy Cuncibaba kislány. Kislány!!!!!!!!! Lili Anna. A mi is Lilink.

Otthon Samu kutya hozta a hírt, nyakába rózsaszín szalagot kötöttünk ennek örömére. Anya nagyon boldog volt, máris ráállt a rózsaszín holmik keresésére. Így festett Samu kutya nyakában a szalaggal:

Én pedig kezdhetek elgondolkodni, hogyan kezeljem majd a női hisztit, a hiperérzékenységet (magamból indulok ki), és a tényt, hogy Lilike olyan apás lesz, hogy csak na. De ezzel együtt is nagyon boldog vagyok.  Vagyunk. Aztán még jöhet meglepetés áprilisban is, ha kibújik.