Bevallom, mindig szkeptikusan álltam a témához.
Talán a neveltetésem vagy a gátlásaim miatt. Mert ilyesmi csak azzal történik,
aki gyenge vagy figyelmet akar magának, mert szeretetéhes. Esetleg kitalálja,
mert be akar mártani valakit. És ezzel visszakanyarodunk az előző ponthoz.
Mégis,
most hogy a féléves lányom itt hempereg előttem a szőnyegen, szemeiben ott az
izgága kíváncsiság, hogy felfedezze, bekebelezze a világot, azért megállok egy
pillanatra. Olyan ártatlan, olyan tiszta. Azt gondolja, mindenki a barátja a
játszótéren. Nyújtja kis kezét a szomszédos bababakocsik felé, és teli arccal
vigyorog. Megállok és elgondolkozom. Mert felelős vagyok érte. Nem csak azzal,
hogy megvédem, hanem azzal, amit magamból mutatok neki. És mit mutatok? Valóban
bátor vagyok és feddhetetlen? Olyasvalaki, aki sose gyenge, aki nem akar
figyelmet, senkit nem akar bemártani, és ezért nem történhetnek vele „olyan
dolgok”? Egy jó nagy francot nem. Ez a dolog nem válogat. Mí tú.
Itthon
sose beszéltünk a szexről. Egyszer, úgy tízéves lehettem, amikor Anyám
megjegyezte, hogy mindig vigyázni kell a fiúkkal, mert sokan „csak azt
akarják”, vigyázni kell, „nehogy betegyék a fütyijüket.”. Aztán meg terhesek
leszünk, és akkor itt a világvége. Na ennyi volt nálunk a felvilágosítás.
Tízév
terápia s önismeret kellett ahhoz, hogy rendbe tegyem magamban a szexualitás
kérdését. És ez még csak én vagyok, sutba dobhatod az egészet, ha
olyasvalakivel hoz össze a Sors, aki nem hajlandó dolgozni magán. Mert rá
kellett jönnöm, olyankor vissza tudsz süllyedni mélyebbre, mint ahonnan
indultál.
Az
első szexre úgy emlékszem, mint valami rémálomra. Szó se róla, a szerelmemmel
történt, kapcsolatban, de a körülmények borzasztóak voltak. Anyám nem állt
velem szóba, mert nem kedvelte, és kábé kitagadott volna, ha megtudja, hogy
lefekszünk egymással. Persze megtettük. A srác maga alatt volt, én pedig
vigasztalni akartam, Frankó együttállás.
Utána
évekig nem akartam szexelni. Már végzős voltam, amikor gyakorlótanításra egy
neves elit gimnáziumba kerültem. Az
ottani magyartanár aztán kikezdett velem. Na nem tepert le vagy ilyesmi, de
erősen éreztette, hogy bejövök neki. Leveleket írogatott, teázni hívott, amit
visszautasítottam. Féltem tőle. De fogalmam sem volt, mit lépjek. Senkinek sem
mertem elmondani vagy beszélni róla. Mert magam sem tudtam, mi ez, de rohadt
kellemetlenül érintett. Aztán egy Amerikában élt barátnőmnek mondtam el, aki
kijelentette, hogy ez szexuális zaklatás.
Csak pislogtam, mint az üregi nyúl. Csak akkor értettem meg, mit akar
mondani, amikor én is az USA-ba kerültem, ahol már egy kacsintásért lesittelnek
valakit a munkahelyen. Persze nálunk csak a nagy, sötét hallgatás van. Mindenki
kussol, tűr, és a „jaj de férfias, marcona legény ez a Pesta” álarccal
magyarázza, ha egy pasi túlzottan nyomul egy lányra. Aki persze ribanc, ha
flörtölni mer, vagy mosolyogni rá. Jobb lenne, ha csöndben fekszik, és meg se
szólal, míg a fiú ráhengeredik.
Nemrég ismét csalódtam a világban, Persze nem
vérkomolyan, inkább csak egy emberben szerencsére. Mert amikor azt gondolod,
hogy már minden tudsz, akkor jön egy újabb kanyar. És igen, most ezzel
bemárthatnék valakit, akit ha nem is sittelnének le egy kis tipitapi miatt, de
mind a karrierje, mind a magánélete megsínylené egy életre. De nem ez a lényeg,
mert sose akarnám bántani, hanem hogy engem ráébresztett, hogy mennyire fontos
az, hogy bizonyos helyzetben legyen lélekjelenlétünk, Hogy merjünk nemet
mondani, akkor is, ha maga Brad Pitt próbálkozik. De persze nem kell tennünk semmit, csak ne
bántsuk magunkat se. És főleg ne ezt a magatartást adjuk tovább a lányunknak. Mert nem mi vagyunk a hibásak, csak az
elszenvedők. Mí Tú.