Úgy tűnt, dalolva menetelek
önszántamból a körülmények útvesztőjébe. Legalább megoldottam a házim következő
részét: tisztáztam a Cilával kapcsolatos negatív érzéseimet. Nem volt nehéz. Csak
lehunytam a szemem, és magam előtt láttam az alakját: sovány csajszi, ami már
magában véve egy merénylet ellenem, hiszen rajtam mindig van pár kiló
súlyfelesleg. Szőke, vékonyszálú haja félhosszúra vágva, kicsit betépve a kor
divatja szerint. Sminket alig vagy egyáltalán nem használ, így is fiatalabbnak
tűnik a koránál, hibátlan, hófehér bőrével és egyenes vonalú szájával, melyet
mindig olyan szögben tart, hogy ne merj neki ellent mondani. A szeme
meghatározhatatlanul kék, vagy inkább zöldesszürke, mintha mindig más fényben
látnád. Ő Cila. Az örök ellenség Cila, a macskanő. Csak utálni lehetett.
Két
nap múlva úgy érkezett a kávézóba, mint valami sztár. Mintha nem is műtötték
volna kétszer is az elmúlt három hétben. Egyszerű farmerben és karcsúsított
ingben volt, mely fölé kasmírkardigánt húzott. A haját hullámcsattal fogta
félre a homlokából, és szemceruzával vékony vonalban kihúzta a szemét. Leült velem szemben, és hosszan mosolygott
rám az itallap mögül.
-Örülök,
hogy eljöttél- nem tudtam mit reagálni, csak feszülten vigyorogtam, közben
megvontam a vállam- jól nézel ki- tette hozzá Ő, aki sose bókolt nekem, mindig
ő várta el, hogy púderoljanak neki. Pedig a súlyfelesleg ellenére is tudtam, hogy
mutatósabb vagyok nála. A bőröm legalább olyan szép, mint az övé, a hajam
dúsabb, az arcom kerekebb és kifejezőbb, a szemeim pedig- nos hát-nagyon sokan
dicsérték az őzikeszemeimet.
-Természetesen
a vendégem vagy- folytatta- ma ünneplünk és míg el nem felejtem…- azzal
táskájából egy borítékot húzott elő. Egy őrült pillanatomban azt hittem, pénzt
akar adni, de szerencsére lakatot tettem a számra, és nem szóltam. Így utólag is
áldom a szűkszavúságomat, mert a hófehér borítékból hamarosan egy esküvői
meghívó hullott ki. A szavam is elakadt. Cila férjhez megy. De akkor…?
Meglepve
néztem fel, és egy üdvözülten mosolygó lányt láttam magam előtt:
-Most
nyáron lesz, júniusban, otthon! Szeretném, ha jönnétek!- tette hozzá gügye, erőltetett mosollyal az arcán, de tagadhatatlanul ragyogva.
Pont úgy festett, mint Cameron Diaz az Álljon
meg a nászmenetben. Én voltam az ő Julia Robertse. Na frankó.
-Még
nem tudom, ráérünk-e-haboztam, és agyam lázasan dolgozott kibúvók után keresve:
csak kell, hogy akadjon valami alapos kifogás!
-Azért
szólok már most, hogy írd be a naptáradba!-mondta Cila gyorsan, mintha
kitalálta volna a gondolatomat.
-Cila,
ezt igazán nem kéne- vettem mélyebbre a hangomat, miután rendeltünk. Örömmel
tapasztaltam, hogy kezd visszatérni régi hangfekvésébe. Cila megkeverte a
kávéját:
-Ne
aggódj. Tudom, hogy mire gondolsz…Mi ketten, szóval…sosem voltunk túl jóban.
Nem
hittem a fülemnek. Cila kimondta azt, ami olyan nyilvánvaló volt éveken át.
Megenyhültem.
-…De
szeretném, ha ez változna, érted? Nem akarom, hogy gyűlölj, bármi történt is
régen. Ami pedig Bencét illeti…
Csak
ezt ne. Erre ismét megkeményedett az arcom. Igazán szép ez a drámai „öntsük ki
a szívünket”-dolog, de Farkas Bencét nem akartam belevonni. Elvittem neki azt
a rohadt szerelmeslevelet, de ennyi. Többet nem hallgatok róla szívecskés,
rózsaszín sztorikat. Nem vagyok már tízéves.
-Nem-
hallottam a saját hangomat. Őszintén és határozottan csengett. Mintha most
született volna. Cila is meglepve állt meg a mondandójában, és rám meredt. Nem
szégyelltem el magam, eltökélt sóhajjal folytattam:
-Inkább ne is beszéljünk róla- azzal lesütött szemmel a teámba
kortyoltam. Cila hosszan, mélán nézett, mintha sejtene valamit. Mindenesetre
nem firtatta a részleteket. Igazán példaértékű, hogy ő szépen helyre tette
magában a dolgokat, lelkifurdalás nélkül, aztán most múltját hátrahagyva kisétál
a képből és férjhez megy. Nekem sajnos ez nem ment ilyen könnyen, bárhogy
szerettem volna.
A
további tíz percben Cila szórakozottan beszélt a terveiről. Az orvos szerint
problémák lehetnek majd a teherbeeséssel, ezért már időben elkezdenek
próbálkozni, de amúgy minden a legnagyobb rendben. Kell majd mennie kontrollra,
de a lelki egészségére is oda kell figyelnie.
-Tudod,
sok dolgot nem tisztáztam magamban, amit kellett volna-magyarázta Cila- aztán durr, kipukkadt a lufi, nekem meg
csaknem ráment az életem. De tudod, sokszor el kell tudni engedni a
dolgokat. Ez a titok.
Világos, Bencére gondolt. Kedvesen
bólogattam, hogy megértem. Közben totál nem érdekelt a filozófikus monológja. Cila
engem fürkészett, látszott rajta, hogy nagyon mondani akar valamit. Végül inkább az
ajkába harapott, és megszólalt:
-Na
jó, tudom, hogy nem akarod, mégis ki fogom mondani! Szeretném, ha Bencével
barátok lennétek. Mindig jól kijöttetek egymással. Csak ennyit engedj
elmondanom, oké?
Azzal elhallgatott. Kicsit olyan szitu volt, mintha
általánosban a megrágott rágógumiját adta volna oda, hogy ááá, jó ez még, rágd
nyugodtan! Felhúzhattam volna magam rajta, de nem tettem. Megadón sóhajtottam,
miközben a rajzpályázatra gondoltam:
-Oké-
mondtam kurtán.
-Szüksége
van rád- tette hozzá Cila. Csak ezt ne mondta volna! Már hallottam a
folytatást: „..ha én már nem leszek neki, nehogy összeroppanjon
szegényke…Vigasztald meg néha!” Cila végül csak nem bírt kivetkőzni magából. De
nem érdekelt, ő ilyen. Majd valahogy túlélem azt az esküvőt júniusban, Addig
még sok idő van, és bármi megtörténhet. Például lefújhatják az egészet, és Cila
elszökhet egy bantu négerrel. Igazán kedves gondolat. De tény, hogy Bence többé
már nem része Cila életének. És ennek örömére hazaérve rögvest teleírtam három
oldalt az írótömbben. De nem tudtam, igazából legbelül boldogsággal tölt-e el ez a
fejlemény vagy inkább halálra rémiszt.
