Ennyi „bocs” már anyamedve – önismereti terápia Sándor Anikó könyveivel

            Nemrég  varázslaton kaptam magam Sándor Anikó Ajándék című könyvét olvasva. Na, nem amolyan hókuszpókusz dolgon, csak egyszerű, színtiszta varázslaton. Pedig nem vagyok az a zarándok-típus, aki ezért legyalogolna többszáz kilométert. Ennél jobban szeretek a saját ágyamban aludni.Inkább komfortos útkeresőnek mondanám magam, aki szeret a fotelből rájönni nagy igazságokra.

 

 Kicsi korom óta tudom, hogy nem vagyok mindennapi eset, a környezetem mindig emlékeztetett rá. Csakhogy akkoriban ez egyáltalán nem hangzott dicséretként.

Már a homokozóban is szerettem egyedül játszani, és elmerülni kicsiny világomban. Persze a kor „jószándékú” nevelői ezt sosem díjazták, már a bölcsődében közölték anyuval, hogy ennek a gyereknek pszichológus kell, mert kedves anyuka, látszik, hogy nem mesél a gyerekének eleget. Anya aznap telesírta az íróasztalát a tanáriban. Ugyanis pedagógus lévén ő minden áldott este órákon át mondta nekem végtelen történeteit, melyeket az alvós zsákomon lévő képekből olvasott ki. Aztán mégis megértem az iskoláskort, ahol kedves tanító nénim kritizált folyton, mert nem voltam hajlandó a padból kiugorva jelentkezni. (Ő volt az a tanító néni, akinél az Aradi vértanúk napján mindenkinek akasztófát kellett rajzolnia. Volt is botrány abból, amikor a fél osztály hullák illusztrációit lobogtatta otthon.) Gimnáziumban sem voltam az osztály közepe, mert nem képviseltem a tinédzser korszellemnek megfelelő dekadens értelmiségi spleen vonalat, megmaradtam a rózsaszín felhőim közt. Ez azóta sem változott- leszámítva az egyetemi lázadó-éveket- mert még tudatosabb és módszeresebb álmodozó lettem.

Ekkor jött az El Camino. Két ünnep közt kezdtem el olvasni, és már közben éreztem, hogy agyamban lassú csikorgással átrendezik a terepet. Mintha eltologattak volna pár bútordarabot, és ez felettébb jót tett a lelkemnek. Mindig hajlamos vagyok ugyanis megfeledkezni arról, hogy én állok az életem középpontjában. Mintha belém kódolt lenne, hogy önzőnek nevezem magunkat, ha saját életemre merek elsőként gondolni. Ennek következtében tudat alatt igyekszem folyamatosan megfelelni másoknak. Erre döbbentem rá az El Caminót olvasva. Az Ajándék olvasása közben pedig találkoztam Valakivel, akinek a lényét nem lehet elfelejteni. Talán nem is ember volt, azért.

Főszerkesztőmhöz tartottam az ítéletidőben. A sasadi megállóban orromig tekert sállal vártam a csatlakozást, miközben sűrű hópihéket vert arcomba a szél. Az Ajándék, melyet út közben olvastam, a táskámban lapult. Vártam, hogy a buszon ülve ismét belemélyedhessek. Épp a táskám pántját készültem egy hirtelen mozdulattal megigazítani, amikor a hátracsapott karommal csaknem orrba vágtam valakit. A valaki- egy tizenöt-tizenhat éves forma srác- fürgén odébb ugrott, így kikerülte a végzetes csapást.

-Jajj, ne haragudj, bocsánat!- tört ki belőlem ijedten, amint ránéztem. Ő vissza rám, és nevetett. Nem tűnt morcosnak vagy sértődöttnek, csak mosolyogott áthatón. Magas volt, göndör, szőke hajú, és vakítóan kék szemű. Nem evilági, szabályos szépség. Ha tinédzser lettem volna, biztos elismerően füttyentek magamban. Mivel a buszom felbukkant a távolban, előre sétáltam pár lépést, így egy darabig egymás mellett haladtunk a fiúval.

- Ugyan, miért kérsz bocsánatot?- kérdezte nem épp olyan hangon, ahogy a kamaszfiúk szoktak beszélni, pláne nem egy idősebb csajjal- hisz nem is láttál!

Néztem rá pár másodpercig döbbenten, aztán elmosolyodtam:

-Tényleg, igazad van, nem láttalak!- közben kinyílt a buszajtó, és fel kellett szállnom. A fiú már jóval előttem haladt, és közben hátra- hátra nézett rám, újból rám villantva kék szemeinek tükörpillantását. Mintha régről ismertem volna. Ez nem az a felszedős, „teccesz nekem, bébi”, pillantás volt. Nem tudtam kiverni a fejemből.

Amikor napokkal később befejeztem az Ajándékot, és az ágyon ülve átadtam magam a katarzisnak, ismét bevillant a fiú arca, és összeállt a kép. Hogy én valójában mindenkitől bocsánatot kérek, mert azt gondolom, rám omlik az ég, ha nem szeret mindenki. Ezért inkább bebiztosítom magamat, miközben a halmozódó „bocsokból” már kirakhatnék egy anyamedvét.  Érdekesség, hogy épp a találkozást követő este állított be hozzám a Húgom is egy vallomással, Közölte, hogy rettenetesen sajnálja, amiért éveken keresztül cikizett az alakom miatt, miszerint nem vagyok elég vékony- legalábbis ahhoz, hogy megfeleljek a korideálnak. És hozzátette, hogy szerinte bomba csaj vagyok, gyönyörű és nőies. Ez is beugrott utólag, miközben az ágyon ülve, ölemben a könyvvel megvilágosodást éltem meg. 

Ez lenne tehát a teljesség kulcsa? Ez az én Ajándékom most? Hogy egy földöntúli srác, aki leginkább egy angyalra hasonlít, bátorítóan rám mosolyog, és kéri, ne kérjek folyton bocsánatot? Aztán a húgom bejelenti, hogy úgy vagyok csodálatos, ahogy vagyok.

Nem is ez az ajándék azt hiszem. Hanem, hogy eme nagyszerű szerző könyvének olvasása közben képes voltam olyan közel kerülni magamhoz, hogy szinte megérintettem a saját lelkemet. És a környezetem csupán visszatükrözte mindezt.  Na, ez az igazi varázslat!

Interjúmat a könyv írójával az alábbi oldalon olvashatjátok:
http://www.eharmonia.hu/nem-vagyok-guru-az-el-camino-utjan-sandor-anikoval/

Riley

        Amerikában rengeteg gyerkőcre vigyáztam, de voltak irtó jó fej kutya-klienseim is bébiszitterkedésem alatt. New Jerseyben kettőhöz volt szerencsém: a nagy, fekete bundás Dudleyhoz és Rileyhoz, szívem közepe mégis örökre Riley-bébié marad.

         Milyen is volt Riley? Amikor a Segel-családhoz kerültem két kislány nevelőnőjeként, Riley leginkább egy túlsúlyos méregzsákra emlékeztetett, rövid, fehér szőrén nagy, barna es fekete foltokkal, kis nyakörvvel dagadt nyakán: Riley Segel. Volt egy kis neurózisa, megjárhatta a poklok poklát, mielőtt Segelék befogadták. Egy menhelyről hozták el, azelőtt nem lehetett tudni, mi történt vele, de néha rettenetesen jajveszékelve ugatott, és minden hirtelen mozdulatra félreugrott. Sariékhez nagyon ragaszkodott, mint aki örök félelemben él, hogy visszakerülhet oda, ahonnan hozták.

Két hétbe telt, mire megtanultam kiejteni a nevét, Rájli. A lányokkal az első napon tudtam, hogy nem lesz gond, jól nevelt, okos csajszikkal volt dolgom, nem úgy Riley úrfival. Az eb gyanúsan szemlélt érkezésem percétől, amikor a nagy, kerekes bőröndömet levonszoltuk az alagsorba. A kézitáskámért visszamászva tekintetem osszeakadt Riley-éval,aki a folyosóra nyíló nappali pamlagáról nézett egyenesen a szemeim közé. Dühöt láttam a tekintetében, es akkor indult be a halk, motorszerű morgás is, amit folyamatosan hallottam az elkövetkező két hétben, akárhányszor az eb látószögébe kerültem. Halk morgása mindenhol kísértett. Ha átléptem kutya-aurájat, a motorzúgás harcias ugatásba csapott át, amit vad ugrálása kísért.

Hiába vitte le őt Sari a szobámba, és szagoltatta vele végig a holmijaimat: betolakodó voltam a házban…

         Konkrétan nem  emlékszem, mikor tört meg a jég. Lassan, a napi séták alatt. Először remegő kézzel dobtam oda neki a kutyasnacket (minden sikeres-házon kívüli- pottyintást snack-kel jutalmaztunk), aztán már a kezemből vette el. Hagyta, hogy rácsatoljam a pórázt, boldogan döcögött mellettem a szűk úton kurta virsli-lábaival. Aztán egy nap végleg megszűnt a morgó motor. Helyette egy kövér kutyus jött felém farkcsóválva, várva, hogy  sétálni vigyem.

         Scott mindig mondta, milyen buta kutya is Riley. Stupid- így hívták, ilyenkor mindig sajnáltam szegénykét, mert tényleg nem volt valami okos, mégis nagyon szerettem. Mindig rövidre kellett fogni a pórázt, nehogy kiugorjon az autók közé.

Ha esze nem is volt sok, szíve az igen. Amikor este hazajöttek gazdái, Sari es Scott, madarat lehetett fogatni vele örömében. Lódultak rövid lábai, körbeiszkolt a földszinten őrült iramban, lebegtek utána aránytalanul nagy fülei. Csaholó, vinnyogó ugatást hallatott, földhözvágta magát Sari előtt, a parkettán hempergett, aztan ugrálni kezdett gazdájára, aminek Sari pár harisnyaja és bőre látta kárát…

         Amikor a család egy hétre Floridába utazott nyaralni áprilisban, ketten maradtunk Rileyval a házban. Én vittem ki napi háromszor, esténként együtt TV-ztünk. Ha telefonáltam, Riley mellém kuporodott, fejét az ölembe hajtva hallgatta a beszélgetést. Egyszer, amikor bevágtam lábujjamat a falépcső szélébe, Riley odajött hozzám aggódó szemekkel (akkorát üvöltöttem, hogy zengett a ház), és a kezemet nyalogatta. Riley képes volt együttérezni, ha kellett.

 Azt azonban biztos nem értette, miért bőgök úgy,mint a záporeső, amikor utoljára simogattam meg búcsúzóul, mielőtt visszajöttem Magyarországra. Ez a kezdetben ostoba, dagadt korcsnak tűnő eb, aki ki akart ugatni a házból, minden más fajtiszta, pedigrees, agyonnyírt ölebnél többet ér.

A kilencven százalékos szerelem nyomában Zakály Vikivel- A Szívritmuszavar című regény margójára

Szilveszteri írásomnak egy könyvrészletet választottam, mely évekkel ezelőtt íródott hasonlóan E/2-ben, mint Zakály Viki nemrég megjelent Szívritmuszavara. Viki bravúrja, hogy szinte egész művén át remekül alkalmazza ezt az ügyes technikát, sehol sem lesz tőle vontatott vagy darabos a cselekmény. Amivel én anno 2006-ban művem néhány fejezetében csak kísérletezgettem, azzal Viki most (tőlem függetlenül) nagyszerű történetet alkotott.  A stílus és az írásmód mellett azonban engem elsősorban egy nagy kérdés ragadott meg könyvében, mely szerintem sokunkat foglalkoztat: ez pedig a kilencven százalékos szerelem kérdése. Létezik? Elérhető? És mi a helyzet a nyolcvan százalékos érzéssel? Szerelem ez egyáltalán?

Viki könyve egy fősulis nyári táborban játszódik, ahol két fiatal találkozik és egymásba szeret. A helyzet azonban nem egyszerű, mert mindketten kapcsolatban élnek, és a fiú hányattatott gyermekkora miatt erősen kötődik „hivatalos” szerelméhez. Szinte törvényszerű, hogy a románcból nem lesz azonnali beteljesülés. A regény főhőse azonban olyan érzéssel gazdagodik általa, melyet még sosem élt át. Lévén irodalom szakos művészlélek, képes szavakba foglalva visszaadni az őt ért csodás tapasztalatokat, és így megosztani velünk. Az ő szemszögéből bontakozik ki előttünk mélységében kettejük kapcsolata, melynek fontos mérföldköve egy vonaton elhangzó közös beszélgetés.

A beszélgetést a lány kezdeményezi, és szerelem nyújtotta boldogságról szól. Szerinte sokan megelégszenek a nyolcvan százalékkal, mert nem hisznek benne, hogy létezhet kilencven-kilencvenöt százalékos boldogság bárkivel is. A fiú ezt már tökéletes szintnek gondolja, az abszolút boldogság piedesztájának, ahonnan nincs tovább, ezért ez szerinte többnyire csak a filmkockákon valósul meg. Így mintegy ki is nyilvánítja saját álláspontját, hogy ő abban a pillanatban valószínűleg a nyolcvan százalékosok táborát gyarapítja. A lányt azonban más fából faragják, ő a megérzéseiben hisz, ezért ezt a találkozást követően fordulatot vesz az élete. Többé nem éri be a nyolcvan százalékkal, bármennyit is kell ezért még szenvednie, bármilyen szomorúsággal kell is ezért megküzdenie. És hogy megéri-e mindez? Hozhat-e a várakozása boldog beteljesülést? Azt természetesen nem árulom el, olvassátok el a könyvet! 

Úgy gondolom, a lényeg tényleg nem azon van, beteljesül-e a hősnő álma, vagy sem. Karjaiba omlik-e a várva várt fiú, és boldogan élnek-e, míg meg nem halnak. Ami fontos tanulsága a regénynek, hogy a kilencven százalék igenis létezik, anélkül, hogy a nyolcvan százalékot valamennyire ledegradálná. Ez utóbbit mi tesszük meg a fejünkben szerintem, mert így kényelmesebb, nem kell beismernünk azt az érzést, amitől sokszor rettegünk. Mert milyen is ez? Nem túlzok, ha azt mondom, hogy valóban rémisztő, de ezzel együtt csodálatos. És igen, gyakran megesik, hogy nem teljesedik be, legalábbis nem úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De mindenképp tanulsz általa, és olyan erővel gazdagodsz, amit soha senki nem vehet el tőled. És mi a helyzet szegény nyolcvan százalékkal? Vele senki sem foglalkozik, pedig azért valljuk be, a nyolcvan sem kis szám, és csak tíz százalék választja el a kilencventől! Egy ilyen érzésben is számos lehetőség bujkál, mely gazdaggá és teljessé tehet. Ennek ellenére nem szeretnék állást foglalni a kérdésben, hogy érdemes-e elfogadni a nyolcvanat, és nem vágyni a kilencvenre. Szerintem ezt Viki se tenné. Erre a kérdésre az Élet hozza meg a maga válaszát, ha eléggé nyitottak vagyunk rá. Egyes elméletek szerint ha Te magad kilencven százalékosan boldog vagy, akkor előbb vagy utóbb bevonzod azt, aki hasonlóan magas arányt képvisel. De nem hinném, hogy ez szabálynak minősülne, hisz egy érzést sosem lehet beskatulyázni, az a maga útját járja, épp ettől csodálatos. És Zakály Viki ezt mesterien ragadta meg a könyvében, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Jó olvasgatást!

BUÉK, Csipkerózsika! :-)

         A szilveszter a végtelen mókák vagy épp nagy találkozások ideje. Összefutni valakivel, aki első pillanatra semmit nem jelent Neked, aztán hirtelen megváltozik tőle az Életed. Amikor lezárul az óév, szerintem mindannyian átéljük egy kicsit a búcsú fájdalmát vagy épp az emlékezés gyönyörűségét. Ez legalább olyan lírai érzéseket szabadíthat fel, mint a szenteste.

            Az alábbi történet 2006-ban íródott.   Két "megtört" szív találkozása szilveszter éjjelén, látszólag két illuminált állapotban lévő fiatal egymásba gabalyodása, de mélységében jóval több annál. Kívánok minden olvasómnak sok-sok sorsdöntő találkozást az újesztendőben! :-)

            Újév hajnala volt, és én felnéztem a Déliben a világosodó égre, ahol még fenn tündökölt az ezüstös holdsarló:

            -Az Újhold mindig azt jelenti, elkezdődik valami Új…-suttogtam sejtelmesen, miközben a kezedet fogtam. Te nem néztél rám, valahol messze jártál, csak a tested volt jelen. A szemedben végtelen szomorúság ült, miközben magad elé néztél, és nem szóltál semmit.

            Detti mondta, hogy Te ilyen vagy, még este, amikor megérkeztem. Az ágy szélén ültél magadba roskadva, öledben egy plüssmajommal. Akkor épp borongós pillanatodban találtalak.

            -Sz-nek szerelmi bánata van-súgta Detti a fülembe, mire –bár nem akartam-kiszaladt a számon:

            -Ó, szegény, pedig milyen szép srác!- tényleg az voltál, hatalmas, kék szemekkel és finom vonalú arcoddal, mint egy dekadens boldog herceg az Oscar Wilde meséből. Kiderült, hogy egy rocker lány miatt lógatod az orrod, aki Rád se hederít.

Detti arcán különös fény futott át a megjegyzésemre, én mégse pirultam el egyszerű vallomásomon, ami még teljesen józanul hagyta el a számat. Szilveszter volt, én is plátóian szerelmes voltam egy elvarázsolt fizikusba. Ezek után minek szégyenkezni?

            -Sz. nem kezd ki akárkivel. Igazából én vagyok az ideálja… De ezt Olivér persze nem tudja…-hencegett Detti, az évfolyamtársnőm, akinek a házibulijába hivatalos voltam aznap este. Detti magas, szőke, széparcú lány volt, tudatában sajátos bájának és huncutságának. Csíptem Dettit, a legjobb haveroddal, Olivérrel járt, most azonban hirtelen megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem iránta -Sz. nem kezd ki akárkivel -mondta a lány pökhendin, és ekkor lobbant fel bennem a vadászszenvedély, hogy csakazértis a közeldbe férkőzzek, hogy megtudjam, mi nyomaszt valójában, miért is beteg ez a szegény, búsképű lovag.

            Később visszatért a jókedved, Detti barátnője számítógépes horoszkópot készített nekünk, közben nevetett, hogy még sosem jósolt spiccesen, kiderült, mindketten ugyanazon év ugyanazon hónapjában születtünk. Én nem hiszek az ilyesmiben, azt hiszem, a jövőbe látás inkább elbizonytalanítja, mint megnyugtatja az embert. Nem szeretem, ha az életemről mások határoznak, például, hogy hány gyerekem lesz vagy mikor megyek férjhez. Te sem vetted komolyan ezt a jóslás-dolgot, bort töltöttél magadnak, közben felnevettél:

            -Nini, süti van a poharamban!-közben rámnéztél, én pedig mosolyogtam, hogy bocsi, az az én sütim,véletlenül beleesett. Utána leültél mellém beszélgetni, arcod ismét elkomorult, én pedig leszedtem egy csillámot a homlokodról, arcod felragyogott az érintésem nyomán. A csillám a felsőmről került rád, a többiek nevettek, vajon, hogyan, mi pedig szégyenlősen hallgattunk, mint két tettenért rosszcsont. Aztán éjfél után a szegény kis hörcsögöt nyúztuk becsípve a konyhában, felmászott az ingeden egészen a válladig, ezért leszedted,  szörnyen csiklandozott. Áttadtad nekem, összeért a kezünk, de nem jöttünk zavarba. Láttam, hogy később Detti valamit a füledbe súg, mire hosszan és fürkészőn rám nézel. Talán elmondta Neked, mit gondoltam Rólad a buli elején. Kigyúlt az arcom, és ismét nem a bortól vagy a szégyentől, hanem a boldogságtól, hogy valami készülében van, amire már régóta várok.

            Később az ágyon feküdtem, és próbáltam teljesen kijózanodni, álmosnak és fáradtnak éreztem magam. Sokan hazamentek, csaknem kiürült a szoba. Dettiék a konyhában kártyáztak, behallatszott a nevetésük. Lehunytam a szemem, és  hangjukra figyeltem, mely mintha végtelen messziről érkezett volna. Amikor ismét kinyitottam a szememet, ott láttam borzas, szőke fejedet az enyém fölött, pajkosan vigyorogtál, mint egy kisfiú, aki valami rosszaságra készül..

            -Jó reggelt, Csipkerózsika!-súgtad halkan, miközben fölémhajoltál, és megcsókoltál, épp, mint a mesében. Mintha ezeréves álomból ébredtem volna. Amikor szétvált az ajkunk, megbabonázva néztem Rád, mint aki felismer valami egészen fontosat, te pedig elnémultál, és elbűvölten néztél. Épp, mint a Rómeó és Júliában történt volna, ha a végén nem halnak meg a szereplők.

               -Rómeó, mit jelentsen ez?-kérdeztem játékos feddéssel. Még mindig az ágy mellett térdeltél, nem tágítottál,  csak az arcomat simítottad végig.

            -Szegény, beteg Rómeó-néztem Rád kedvesen -Talán orvos kell neki-Továbbra sem mozdultál, csak a számra bandzsítottál:

            -Gyógyíts meg , Júlia!-szóltál gyengéden, és ismét megcsókoltál. Bizseregni kezdett kezem-lábam, lassan életre kelt a testem és a lelkem. Hogy lehet, hogy ennyire féltem valamitől,ami ennyire csodálatos? Bezárkóztam a világ elől, azt gondoltam, ha nem közeledek senkihez, engem sem ér bántódás. Később is az ágyon feküdtünk, a mellkasodnak dőlve hallgattam a szíved dobogását. Azon tűnődtem,mi baja lehet ennek a szívnek, mitől ilyen megtört és szomorú? Valóban egy lány tehet róla? Te a hajamat simogattad, és arról beszéltél, hogy amikor kisfiú voltál, mindig azt gondoltad, egyszer majd lesz egy kislányod, akinek ilyen puha, selymes haja lesz, mint most nekem.

Csókolóztunk a lépcsőházban kifele menet,egy romos téglafalnak dőlve, majd később az utcán is kapualjakba húzódva, aztán keringőztünk az üres metróaluljáróban, a nevetésünk betöltötte a kongó teret.

         A Déliben egy üveg ásványvizet vettél nekem az útra, beálltunk a sorba a munkások mögé, ott is csókolózni kezdtünk, hallottuk, ahogy összesúgnak a hátunk mögött:

            -Milyen helyes pár! Hogy beleélik magukat…-és átfutott a fejemen, hogy valóban helyes pár lehetnénk Te és én- Erre gondoltam, amikor az Újholdat néztem a fejünk fölött, ami mindig azt jelenti, elkezdődik valami Új. Mégis, már akkor tudtam, hogy mindez lehetetlen, hisz már akkor sem voltál velem. A kezemet fogtad ugyan, de lélekben messze jártál, sajátos, falakkal körülvett világodban. Hihetetlennek tűnt, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki pár órája még visszacsókolta Csipkerózsikát az életbe, aki erőt és szeretetet adott nekem. Ez az ember most ismét roncsként állt előttem, arcát a kezébe temette, miközben elnézett a vágányok felé. Magas voltál és délceg az elegáns, joghallgatóhoz illő szövetkabátban, de arcodra volt írva a szenvedés, ezért rejtetted el előlem, hogy ne kelljen feltárni, bevallani, mi zajlik benned. Elengedted a kezem, kissé odébb álltál, mint aki magában szeretne lenni. Én haboztam, közeledjek-e, zavartan szorongattam kezemben az ásványvizes-üveget. Még fél órám volt a vonat indulásáig.

            -Mivégre történik mindez?-hallottam keserű hangját-Néha őrjöngeni tudnék, hogy átöleljen Valaki, aztán azonnal idegennek érzem, mintha semmi közünk nem volna egymáshoz…?Ezt teszem Veled is, látod, mint annyi más lánnyal.

            Néztelek, és eltöltött a szomorúságod, amit én is jól ismertem. Mintha szakadék volna köztünk, emberek között, bármit is tegyünk ellene, makacsul visszatér. Az előbb még a metróban keringőztünk egymásba feledkezve, és én kiabáltam: -szédülök, szédülök…-most pedig itt állunk, mint két idegen, gyanakodva vizslatjuk egymást, mégis, miért?

            -Elkergetem az embereket, pedig nem is ezt szeretném! Mégis üvöltenem kell, ha a közelembe jönnek, mert egyedül akarok maradni, TELJESEN egyedül, bezárni az ajtót, becsukni az ablakokat, bedugni a fülemet, hogy mindenki hagyjon magamra! Bármennyire fáj, őrjítően kínoz, hogy nem ért meg senki, nem érzi át ezen a világon senki, amin én keresztülmegyek. Hiába vagyok tisztában mindezzel, akkor sem látok más megoldást…

            Ekkor jöttem rá, miért is vagyunk itt. A búsképű, magányos lovag és Csipkerózsika. Miért is találkoztunk az újév hajnalán egy huzatos, kihalt pályaudvaron, fejünk fölött az épp lebukni készülő újholddal.

            -Honnan gondolod, hogy nem ért meg senki, és nem érez úgy senki, ahogy Te?-tudakoltam kedvesen, miközben melléd léptem, és megfogtam a kezedet. Nem húztad el, összefonódtak az ujjaink, de te továbbra is a betont bámultad.

            -Bármennyire is kedves vagy, Dorka, de nem hiszem, hogy Te értheted, mi zajlik bennem-motyogtad szomorúan-Olyan szörnyű ez az egész, kínoz miatta a lelkiismeret, mégsem tehetek ellene semmit.

            -Nem magamra gondoltam-hallottam a saját hangomat, mintha nem is én mondtam volna. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a pár percet, amit a peronon töltöttünk a vágányok felé nézve, miközben a szerelvények hátterében pirkadni kezdett az ég.

            -Akárkire is gondolsz, biztos, hogy képtelen nekem segíteni. Senki nem képes ugyanúgy érezni, mint én…Ez borzalmas. Csak szenvedünk, kiszolgáltatva pillanatnyi helyzeteknek az életünk során, teljesen egyedül. Bármit teszel, a szenvedést nem tudod kikerülni, mindig visszatér…Legyél bármilyen gazdag, szép vagy szerencsés…Gondolod, hogy ezek után lehet bármi értelme az életnek?

           -Nem, így valóban nincs sok értelme-folytattam-Ha arra gondolsz, Te mennyit szenvedsz, Te mennyit kínlódsz és hogy Te mennyire vagy egyedül-felnéztem rá, egyenesen meggyötört, fáradt tekintetébe, mely úgy itta a fényemet, mintha mesebeli, titkokzatos holdsugárból volna.

            -De ha arra gondolsz, hogy van ezen a Földön Valaki vagy Valami, ami átérzi minden kételyedet és bizonytalanságodat, akkor máris teljesen más. Nevezd univerzumnak, Istennek vagy Jézusnak vagy Felsőbb Énednek, ami közös bennük, hogy ez a Valaki pontosan tudja, milyen borzasztó egyedül lenni és szenvedni. És az is egyértelmű, hogy mindezt nem lehet kikerülni, mert a folyamat része.

            -Nem vagyok egy templomba-járó típus, de érdekes, amiket mondasz…A magam módján hiszek Istenben. Nem értem, miért, de különös nyugalmat érzek a szavaid nyomán. És a kezed is melegít…Köszönöm…

            -Ígérj meg valamit!

            -Mi volna az?

           -Ha mi most elválunk is, egyszer majd tavasszal, ha jó idő lesz, virágoznak a fák és ébred a természet, menj ki egy parkba, ülj le egy padra, és csak ülj ott, ameddig jólesik. Érezd, hogy süt rád a nap, és idézd fel azt, amit most mondtam Neked. Megteszed a kedvemért?

            -Persze, persze, hogy megteszem, Csipkerózsika!

            -Helyes, Rómeó!

Kéz a kézben sétáltunk végig a vágányok között. Szomorkodnom kellett volna, hogy mindjárt eltűnsz az életemből, de ehelyett határtalan örömet éreztem. A vonatlépcsőn álltam, kicseréltünk a sapinkat, jól állt neked a bordó bársonykalap. Egymásra nevettünk, egymást mustráltuk a hajnali fényben. Visszacseréltük a tökfedőket, mókásan szemébe húztam a sapkáját.

-Hé, Rózsika, merre vagy?-nevettél, színészkedve elvékonyítva hangodat.

           -Valahol, nagyon közel-súgtam én, az immár teljesen éber, vidám hercegkisasszony, és megcsókoltam a szájadat.

       -És most már itt is leszek-tettem hozzá gondolatban, amikor már hazafelé repített a vonat, és én kibámultam az ébredő, újévi tájba- Mindig itt leszek Veled, te megtört szívű, búsképű lovag, aki tulajdonképpen lelkem egy letört darabja vagy. Közel leszek hozzád és az emberekhez, kiktől annyira elzárkóztam eddig, mert féltem a közelükbe menni. Féltem bevallani magamnak, hogy én is egy vagyok közülük a saját szenvedésemmel. Ez mostantól megváltozott.

Köszönöm, hogy visszahoztál az életbe!