Sosem hatottak meg az apokaliptikus témát feldolgozó
sci-fi regények. Túl borongósnak és pesszimistának tartottam őket. Amikor
azonban először hallottam Stephenie Meyer A burok című könyvéről, tudtam
előítéletek nélkül is, hogy nagyszerű élmény vár rám. Érdekelt, mit hoz ki
kedvenc fantasy- bestseller írónőm egy világvégi témából a vámpírok után.
Persze nem csalódtam.
„Spirituális
(szellemi) létezőkként életek ezreit éltük le, sokat más bolygókon, más
dimenziókban és galaxisokban. Az ezekben az életekben felhalmozott energia
képes befolyásolni jelenlegi életünket.”
(Robert
Detzler)
Ez az amerikai lelkésztől származó idézet ugrott be,
miközben Stephenie Meyer A burok című regényét olvastam. Ha adott egy virgonc
kis lélek, aki bolygóról bolygóra vándorol, és a stílszerűség kedvéért még
Vándornak is hívják, akkor ez a sokat tapasztalt, nyughatatlan földönkívüli
bármire képes lehet. Például kis időre emberré válik, ennek a létformának
minden nyűgét és gyönyörűségét magára öltve. A probléma csupán az, hogy először
emberi testre van szüksége. Ezt pedig max elveheti valaki mástól, aki azonban nem
szívesen adja.
Így kerül össze a fiatal Melanie Stryder-rel, aki
egy földönkívüli kultúra által megszállt világban az utolsó túlélők egyikeként
bújkál öccsével, Jamie-vel. Az „ufók” sajátsága, hogy élő emberek testébe bújva
átveszik azok gondolatait és emlékeit, így olvadnak be civilizációnkban, melyet
aztán saját szintjükön tökéletesítenek. Miután szüleik is „átváltoztak”, a két
gyerek évekre menekülni kényszerül. Eközben találkoznak a szintén emberi túlélő
sráccal, Jared-del, így együtt folytatják útjukat. A két fiatal közt lassan
szerelem szövődik, melyet beárnyékol a folyamatos nélkülözés és félelem. Egy
támadás során Melanie a földönkívüli rendőrség (Hajtók) áldozatává válik, de
inkább az öngyilkosságot választja, minthogy ő is hasonlóvá váljon
hozzájuk. Ám a lány csodával határos módon
életben marad, így az ő fejébe is az idegen faj egy díszpéldánya, a fent
említett Vándor kerül. Vándor azonban Melanie-hoz hasonlóan nem mindennapi:
különc és kíváncsi érző lélek. Döbbenten éli át Melanie emlékeit a
hányattatásáról valamint Jared iránti szerelméről. Átveszi Melanie érzéseit, és
ő is beleszeret a fiúba. Így már képtelen saját társainak segíteni, gazdateste
kedvéért „árulóvá” válik. Lassacskán rájön, hogy embernek lenni több, mint
csodálatos, és hogy valamennyi eddigi életéből ez a legfantasztikusabb.
Természetesen kellett egy Stephenie Meyer, hogy ezt
a sablonos világvége-sci-fi-t megtöltse humánummal, lelkiséggel és érzelmekkel.
Mert a vezérmotívum itt is- az Alkonyathoz hasonlóan- a fajokon átívelő
szerelem, megspékelve az ismerős szerelmi háromszöggel, melybe Bellához
hasonlóan Vándor- a későbbiekben embernevén Vanda- kerül. A történet
legemberibb része az a káosz, amit Meyer Vanda fejében létrehoz. Megszűnik
Vándor lenni, de Jaredhez fűződő érzései miatt Vanda sem lesz igazán. Kettős
énje folyamatos küzdelemben áll a benne élő Melanie-val, ráadásul a megtalált
búvóhelyen még számára szokatlan vonzalomra is ébred Jared barátja, Ian iránt.
És hogy még izgalmasabb legyen a „játék”, az emberi testbe bújt földönkívüli
sehol sincs biztonságban igazán: társai üldözik árulása miatt, az emberek
pedig- mivel elrabolta Melanie testét- szintén az életére törnek. Az
otthontalanság, kaotikus érzelmek és üldöztetés ellenére Vándor mégis
beleszeret az emberi létbe.
És innen már nem is sci-fi a sci-fi, hanem lélektani
könyv. Na igen, valószínűleg mindenki érezte már magát hasonlóan. Mintha nem is
Te lennél, kicsúszik a gyeplő a kezedből, ha saját magadról van szó. Nem kell
ahhoz skizónak lenni, hogy kettősségekben élj. Elég, ha egy szimpla döntést
kell meghoznod, máris civakodik belül A és B. Nem lenne egyszerűbb egy
tökéletes, háborúk , betegségek és konfliktusok nélküli világban élni, melyet
földönkívüliek vezetnek? Naná, hogy nem. Mert ez mind szép és jó, de már nem a
mienk. A mi káoszunk, a mi szenvedésünk, szenvedélyünk vagy egyszerre
mindkettő. Ez az, amit egy „megszálló” civilizáció sem kárpótolhat, és amiért
Vanda meghalni is képes.