Vékony jég

             

             Ettől erőre kaptam. Mély levegőt vettem, és óvatosan leléptem a jégre. Először csak egyik lábbal, aztán a másikkal. Félelmetesnek tűnt a gondolat, hogy beszakadhat alattam, de abban a percben ez egyáltalán nem számított. Mint ahogy az sem, hogy nem tudok korcsolyázni.

            Talán minden tudás, bátorság és elszántság ott rejtőzik bennünk valahol mélyen, csak mire felnövünk, elfeledkezünk róla. Vagy egyszerűen csak bebeszéljük magunknak, hogy nem vagyunk képesek megtenni, amit szeretnénk, miközben a megoldás a közvetlen közelünkben van. Bátortalan, apró lépésekkel indultam el felé. Bence tisztes távolságból figyelte a próbálkozásomat. Nem sürgetett, nem próbált tanácsokkal ellátni, amitől idegbajt kaptam volna. Hagyta, hogy a saját megérzéseimre hagyatkozzam.

            Teljesen kizártam a külvilágot, és igyekeztem csakis az előttem álló jégfelületre koncentrálni. Meg tudom csinálni.

            -Ha tudnád, milyen borzasztóan érzem magam!- süvöltöttem felé, de hangomat csaknem teljesen elnyelte a zúgó szél- még sose csináltam ilyesmit!- Nem mentem rá a vékony jégre egy srác kedvéért, ha ezer éve ismertem sem. Legszívesebben mindig megmaradtam a komfortzónámban, ahol nem eshetett bántódásom. Bence elismerő tekintettel nyugtázta, ahogy mütyürnyi csusszanásokkal beértem. Mintha tojásokon lépkedtem volna. Vagyis csúsztam. De javamra legyen mondva, az első pár lépést megúsztam puffanások és beégések nélkül.

            -Szerintem tök jó eddig- vártam, hogy a dicséret mellé tapsvihart is kapok, mire beérem, de semmi ilyesmi nem történt. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy mellé siklok, és kezeimmel kalimpálva igyekszem megőrizni az egyensúlyomat.

            -Belém kapaszkodhatsz, ha akarsz.

            -Kösz nem- feleltem az ajánlatára olyan hirtelenséggel, mintha arra kért volna, hogy na, akkor vágjak le neki nyomban egy piruettet. Elég elutasító lehettem, mert ő erre mély sóhajjal ennyit mondott:

            -Ahogy akarod- azzal tovasiklott a szikrázó, fagyott tótükrön, és megállt tőlem kábé húsz méterre. Onnan pillantott vissza negédes vigyorral, amiért meg tudtam volna ölni. És ölelni is egyben.

Egy sorsdöntő levél...

Aztán a semmiből ismét Cila jutott eszembe. Vajon mit keres ő a tudatalattimban? Nyilván a hirtelen élmény váltotta ki, semmi misztikus felhangja nincs az egésznek. Bűntudatom lett, hogy olyan hirtelen otthagytam. Lehet, szüksége van rám. Eszembe jutott, hogy amikor iskolás korunkban beteg voltam, mindig órákat telefonáltunk naponta. Felhívott és részletesen előadta, kivel mi újság. Elmosolyodtam az emléken, aztán hirtelen elhatározással a büfé fele vettem az irányt. Vettem neki néhány süteményt selyempapírba csomagolva, aztán visszamentem a nőgyógyászatra. Talán már vége lett a vizitnek. Emlékeztem a szobára, a műanyagszékek miatt. A székek most üresek voltak, viszont az ablak melletti ágyon megpillantottam a szobában. Ő is rám nézett, és megkockáztatott egy mosolyt. Mintha tudta volna, hogy visszajövök. Beléptem a kopár, állott szagú szobába, és az éjjeliszekrényére raktam a csomagot.

-Köszönöm- mondta Cila, miközben hálás pillantást intézett felém. Becsukta a könyvet, amit épp az ágyon ülve olvasott- Ezt inkább berakom a hűtőbe, most nem vagyok éhes- azzal felkelt, és lassú, megfontolt léptekkel kifele indult. Némán követtem. A társalgóban nem volt senki, így a székekre telepedtünk, szemtől szembe. Pár másodpercig nem szóltunk semmit, mintha valami vészterhes dolog lebegne a levegőben, egy cérnaszálon függő  bárd, mely ha leszakad, mindennek vége. Cila szomorúan nézett rám, mielőtt kimondta:

-Zsófi, lehet, hogy meg fogok halni.

Van egy mondás, mely szerint az igaz barátok bármikor, bármennyi év után is futnak össze az életben, mindig ott folytatják a beszélgetést, ahol abbahagyták. Nincs az az idő vagy tér, ami elválasztaná őket. Sosem tartottam Cilát igaz barátnak, mégis úgy éreztem, valami összekötött vele.

A vírus, ami megfertőzte, közismert betegségnek számított a huszonévesek körében, nem kellett ahhoz különösebben szabados életet élni vagy fűvel-fával összebújni, hogy elkapd. Elég egy hordozó, aki történetesen saját tudtán kívül a párod.

            -Ákos, a vőlegényem sose akart volna nekem ártani, egyszerűen így történt. Nagyon szeret engem és én is őt-mesélte Cila. Ahogy hallgattam, egyre inkább erőre kapott. Az a régi Cila volt, aki minden kutyaszorítóból kimászott. Talán a tény, hogy nekem, a régi, szégyenlős kis Zsófinak mesélhette el a történetét,visszaadta csöppet a hitét.

            -Mikor lesz a műtét?-kérdeztem fojtott hangon, mert sejtettem, hogy ezzel veszélyes vizekre evezek. Cila különös nyugalommal válaszolt:

            -Holnapután - itt szünetet tartott, nagyot nyelt, miközben ujjaival az asztallapon játszott: de a szövettanra még két hetet várni kell.

            Szövettan. Gyűlöltem ezt a szót. Utoljára a nagynénémnél hallottam. Az egész családot megviselte, amikor elment.

            Gombóc feszült a gyomromban, ahogy Cilát néztem. Ha a lelke reszketett is, bámulatos önuralommal viselte a helyzetet. Éreztem, hogy könnyek tolulnak a szememben. Még soha nem halt meg senkim, aki egy idős lett volna velem. Nem lehet, hogy Cila….Erre azonban gondolni se mertem. Cilát csak egyszer láttam sírni, amikor a magyartanárunk elment gyesre. Kis búcsúünnepséget rendeztünk neki az osztályban, és a végén Cila úgy könnyezett, hogy alig akarta elengedni Kata nénit. Most, amikor az élete forgott kockán, meg se rezzent.

            Csodáltam akkor is, ha folyton szekált. Mintha megérezte volna a gyengeségemet, vagy így akart kompenzálni más dolgokat.  Eszes és határozott lány volt mindig, de én már korábban is csinosabb és mutatósabb gyerek voltam vállig érő, barna hajammal, és szabályos, szép arcommal, őzikeszemeimmel. Talán ezt nem tudta megemészteni, és ez volt a kiváltó oka végleges "szakításunknak".

            De ezek a dolgok most nem számítottak. Most, hogy itt ültünk a társalgóban, ahova időközben egy középkorú nő telepedett világoskék pongyolában, és kockás papucsos lábát egy másik széken nyugtatva bekapcsolta a tévét. Ösztönösen halkítottuk le a hangunkat.

            -Megtennél nekem valamit, Zsófi?- kérdezte Cila súgva az asztal fölött. Kíváncsian néztem rá, mire ő válaszra nem várva lassú nyikorgással kitolta maga alól a széket, hogy visszamenjen a kórterembe. Ballagtam mellette a szűk, félhomályos folyosón. Sose gondoltam volna, hogy a mai nap ennyi meglepetést tartogat.

            A kórteremben leült az ágyára, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Egy leragasztott, hófehér borítékot húzott elő, mellyel szabályos, lendületes kézírásával egy név szerepelt. Nem tudtam kibogozni a címzést messziről.

            -Szeretném, ha ezt odaadnád valakinek. Gondoltam, feladom postán, aztán megláttalak Téged délelőtt, és gondoltam, megkérlek rá- mondta és átnyújtotta az irományt- megnyugtatna, bárhogy is alakuljon a műtét. Sose bocsájtanám meg magamnak, ha esetleg…-Cila nem fejezte be a mondatot. Inkább elharapta a végét, minthogy sírásba fulladjon a hangja. Talán mert akkor gyengének tűnt volna. Pláne, mert a borítékon egy fiú neve állt:  Farkas Bence.

S mint Sam

Rice-cake maradványokat szórtam ki a táskámból bele a kukába. Hétvégére mindig kitakarítom, összegzem az összegyűlt piszkot, kekszeszacskót, kis kavicsokat, kincseket, amik a hét folyamán összegyűltek. És újra meg újra rádöbbenek, mennyire szeretem Samet és Jemimát. Mintha belőlem bújtak volna ki, soha nem éreztem ennyire közel magamhoz egyetlen gyerkőcömet sem. Talán mert egy nap születtünk…(mindhárman hónap 27-én?) Mit szólna ehhez egy asztrológus..? Tény és való, megszerettem oket. Ma Sue három órára elvitte Jemimát. Majd belepusztultam, úgy hiányzott…Hisz az ő lánya, nem az enyém. Mégis, mi torténik velem? Alig féléve még eltökélten gondoltam, hogy a gyereknevelés nagyon távol áll tőlem, most pedig anyai érzések sokasága tombol bennem.

Sammal egy nap keresztrejtvényest játszottunk. Elrejtettem rajzfilmhősök neveit a négyzetrács közé, Sam buzgón írogatta be a szavakat. B….A… T…M….A…N. B, mint batman… Batman! Felragyogott az arca, amint a betűket keresgélte, írta be buzgón, teljes testével az asztalra dőlve. Rákoncentrált. Aztán ugrott, fordult, bújt bele fekete batman-jelmezébe, hogy celebráljon nekem.

 Aztan egyszer csak  elvétette a betűzést. Dühös arccal összetépte a lapot.

-Nem jó, nem jó!-kiáltotta haraggal, aztán begubózott. Velem ritkán csinálta ezt, inkább Sue-val szokta, bedobja a durcásat, ha nem sikerül valami, és várja, hogy kiengeszteljék. Pokolian tudott haragudni, ha elrontott valamit. Nem lehetett hozzá szólni. Húzta ki a széket az előszobába, rákuporodott batmanjelmezestül, a maszk fekete, hegyes fülei kajlán hajlottak szomorú arcába. Épp így festhet egy bánatos szuperhős. Mondhattam akármit, hasztalan. Végül engem kezdett el szidni, és kifejtette nagykomolyan, mennyire gyűlöl. Ekkor léptem.

-Tudod, van számodra egy fantasztikus keresztrejtvényem.. Sokkal jobb, mint amit eddig csináltunk…Egy másik hősről.- kajlafül rámpislantott, aztán visszazuhant agóniájába.

-Nem érdekel-közölte hidegen.

-Pedig valóban nagyon bátor hősről van szó. El se tudod képzelni, milyen bátor és nemes.… Dolly már tudja is..-azzal úgy tettem,mintha Jemima fülebe súgnék valamit. Erre nyakát nyújtogatva nézett minket.

-Nem is…..Nem mondtál neki semmit…

-De igen… Jemima már tudja, és nagyon örül neki…Míg megeszed a vacsorádat, elkészítem a rejtvényt.

-Ugye, Superman az?- mászott le a székről.

-Nem, nem szuperman..

-Akkor Raven..

-Nem talált…-vettem a papírt és a vonalzót, rajzolni kezdtem a rejtvényt, míg ő a spagettit tornázta fel a villájára.

-Az elso szó a nap…SUN…- nézte a napocskát a rajzomon.

-Így igaz- bólintottam.

-A második…..Alma!-csillantak meg a szemei. APPLE.

-Bizony!- nevettem és a harmadik rajzra mutattam. Szoke, mosolygós nő képe volt.

-Ez anya, MUM!- ujjongott Sam. Végzett az evéssel, mellémtelepedett a székre.

-Oké, most olvassuk csak össze, ki ez a hős…

-S, mint Sun.-kezdte.

-A mint Apple-folytattam.

M-mint Mum-fejezte be tündöklő mosollyaé, ami lassan szétterült egész arcán.

-S A M…. Sam.. Ez én vagyok..- csodálkozott boldogan, aztán meglepetten nézett rám:- de én nem is vagyok hős….

-Dehogynem, az vagy…-puszit nyomtam a feje tetejére. –Hős vagy, nekem mindig is az leszel.-egymásra nevettünk, hozzámbújt boldogan. Tetszett neki az ötlet, hogy hős lehet. Ahogy B, mint Batman, úgy S, mint Sam. Ilyen egyszerű.