Egy felejthetetlen év, egy felejthetetlen könyv-Sarah Dessen regényéről

             Mit tennél, ha 16 évesen megtudnád, a legjobb barátnőd terhes, méghozzá annak a srácnak a gyerekével, aki nemrég halt meg motorbalesetben? Mindamellett az anyád is folyton a nyomodban lenne, és gondoskodás címszóval erőnek erejével próbálna elválasztani a pasidtól, aki amúgy életed első nagy szerelme? Csupa nagybetűs kérdőjel, felkiáltójeles válaszokkal. Sarah Dessen Egy felejthetetlen évét olvasva az a sablonos közhely jutott eszembe, hogy hát igen. Az élet bonyolult. Függetlenül attól, hány éves vagy. Mindig jöhet egy év, amit soha nem fogsz elfelejteni.

             Természetesen Viki barátnőm születésnapi ajándéka volt a könyv, de ezidáig tartogattam, talán mert most volt üzenete a számomra. Elsőre tiniknek szóló történetnek tűnik, de ahogy belemélyedsz, rájössz, hogy sokkal több annál. Adva van két kamaszlány, egyikük igazi belevaló csaj, határozott, vagány figura, a másik kicsit visszafogottabb, édesanyja pártfogása alatt élő szende ibolya. Scarlett és Halley kiskoruk óta elválaszthatatlanok, barátságuk mégis akkor éli át igazi mélységeit, amikor Scarlett barátja, Michael váratlanul meghal egy motorbalesetben. Alig ócsudnak fel a gyászból, amikor kiderül, Scarlett a srác gyerekét hordja a szíve alatt. Hatalmas huzavona veszi kezdetét. Dacolni a szülőkkel, akik az azonnali abortuszra szavaznak, szemben Scarlettel, aki 16 éve ellenére belevágna az anyaságba. Dacolni az iskolával, ahol mindenki kinézi a leányanyákat és rejtegetni kell a domborodó pocakot. És végül dacolni az egész környzettel, mely szörnyülködő előítélettel figyeli, ahogy egy 16 éves, aki előtt ott áll az egész élet, "tönkreteszi magát". Halley, aki nevét találón egy üstökösről kapta, hihetetlen kitartással és szeretettel áll ki barátnője mellett, akinek rajta kívül nem sok szövetségese akad. A lány közben észrevétlen cseperedik fel, kinő anyja gondoskodó kotlósszárnyai alól. Betoppan életébe az első szerelem, természetesen egy örök lázadó fiú, Macon személyében, aki minden, csak nem épp nem az a srác, akinek Halley anyja örülne. Macon igazi Szívek szállodájás Jess Marino, kétes bulikba jár kétes emberekkel, és folyton keresi a bajt. Nem csoda hát, hogy Halley anyja csírájában próbálja elfojtani a kezdődő románcot, mely ennek hatására, ahogy az már lenni szokott, csak jobban lángra kap, anya lánya közt pedig egyre mélyül a szakadék.
         Halley meghozza élete első felnőtt döntéseit, Scarlett pedig eközben teljes gőzzel készül az anyaságra. És máris elrepül az az egy év, mely felejthetetlen lesz számukra, és garantáltan mindenkinek, aki kézve veszi ezt a könyvet. Zsebkendőre mindenképp szükség lesz, különösen a végén! A mindent elsöprő katarzis elmarad, van azonban helyette sok kis katarzis, amikor is ráébredsz, jé, ez már veled is megtörtént ugyanígy.  Amikor a szüleid a legjobbat akarták, Te mégis folyton ellenkeztél. Vagy amikor úgy érezted, képes lennél először lefeküdni életedben valakivel, valami mégse stimmel. Vagy amikor a legjobb barátnődnek mindenki közül ezen a Földön a Te támogatásodra volt szüksége olyasmihez, ami csakis neki fontos. Ugye ismerős? Azt hiszem, mind jártunk már Halley cipőjében. Ha nem is vagyunk üstökösök, a fény, amit magunkban hordozunk, olykor másoknak az életet jelentheti, és az így létrejött csodát sose fogjuk elfelejteni.

Utánunk a vízözön 3.

        Késve érkezett ismét a tóhoz, bár most nem sietett, mint a múltkor. Nem is tévedt el, térdnadrágot viselt, és azt a vászoncipőt, amit az első találkozásuk alkalmával, a haját laza copfba fonta a meleg ellen. Fülledt, júniusi szombat délelőtt volt,a nap hol elbújt az égen gyülekező nyári felhők között, hol ismét előbukkant a fátyolos égen, opálos fényben tündökölt a sötétzöld  tó tükrén, mint valami izzó, tojásdad golyó. Dorka a parton állt, kezéből ellenzőt formált, és átnézett a gazos szigetre, ahol azelőtt februárban  mászkált a kopasz gallyak közt a fagyos talajon. Milyen kihalt volt akkor minden! Nem is gondolta volna, hogy a városligeti tó ennyire élő is lehet, ilyen vibrálóan életszerű és mozgalmas. Szitakötő leheletfinom szárnya zizgett a tó mocsárzöld tükrén, fehér bolyhos virágok szálltak ezerfele a nyári, iszapszagú levegőben, két fehér lepke szárnya vakított  az épp előbukkanó nap fényében.

             -Ilyen lehetett a Paradicsom-gondolta Dorka áhítattal,miközben felsétált a töltésen egyenesen a stégekhez, ahol az olajbarnára festett napozószékeken emberek pihentek, kutyák ügettek át a boltíves hídon gazdáikat maguk után húzva. Japán turisták kattogtattak fényképezőgépeket a túlparton magasodó Vajdahunyad várának karcsú tornyára. Evezők lapátja csobbant a sima víztükörre, és tarka tollú kacsák rebbentek szanaszét a nyomában.

         Frici is a kacsákat nézte, akárcsak ő, felpillantva a KRESZ-könyvből, ami az ölében pihent a napozószéken.

             -Arra az esetre hozta,ha nem jönnék el-gondolta Dorka eltűnődve, és ráébredt, semmi haragot nem érez a fiú iránt. Ez a hely,a frissen vágott fű és a tó illata, a levegőben nyüzsgő élő organizmusok hadával, a bizsergéssel, a nagybetűs Élettel elfeledtette vele, hogy alig pár óra múlva Apa megérkezik Budapestre, hogy együtt hazacipekedjenek a nyári szünetre. Mivel lerobbant a kocsi-idén már másodszor-vonattal hurcolkodnak haza. Amit lehet, már bedobozolt és Rebekával tegnap lecipekedtek az alagsori raktárba. Rebeka már tegnap hazament, ő maradt egyedül szombatra az üres kollégiumban, talán ezért is döntött úgy, hogy eljön a találkozóra. Látni akarta Fricit egyszer még utoljára, mielőtt végleg búcsút intenek egymásnak.

              Frici hirtelen fordult meg, mintha megérezte volna, hogy figyeli valaki. Dorka ott állt a móló szélén, és őt nézte. Amikor találkozott a tekintetük, Frici fel akart állni, de Dorka hárító mozdulatot tett a kezével:

              -NE-kiáltotta, de nyomban el is pirult, már páran a járókelők közül ránéztek, amint elhaladtak mögötte –Úgy értem-tűrte egy copfjából kiszabadult tincsét a füle mögé-inkább maradj ott, légyszíves. Majd én odamegyek….-azzal a székhez sétált, és leült Fricivel szemközt a móló szélét lezáró padként szolgáló emelvényre.

            -Szia-nézett rá Frici ismét, mint távolról jövő, régi ismerősre. Érdekes volt, mert Dorka ugyanígy érzett, mintha nagyon régről ismernék egymást, nem csupán párszor találkoztak volna. Megérezte a fiú illatát, ahogy a közelében ült. Frici hirtelen ragyogóbbnak látta, mint valaha az egyszerű világos pólóban és nadrágban, fál vállára omló, napszítta, világosbarna hajával. Tiszta volt és fenséges-épp, ahogy Maszat havernőjének mesélte a minap. Megérinteni se merné, annyira finom és földöntúli.

        -Szia…-mondta Dorka lesütött szemmel, Frici nyakának vonalát nézte, kezeit, amik nem tűntek ormótlannak most, és azon kapta magát, hogy szeretné, ha ezek a kezek megérintenék. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, mégis makacsul visszatértek.

        -Eléd mentem volna a kollégiumhoz, csak lehet, nem örültél volna neki-mondta Frici. Dorka vállat vont, miközben a cipője orrát bámulta:

        -Mindegy.Idetaláltam…

         -Majd visszafele elkísérlek, úgyis arra megyek…Mikor megy a vonatod?

         -Este hatkor-válaszolta Dorka. Még mindig nem nézett a fiúra. Egy fűszálat tépkedett:-vizsgázol?-kérdezte.

        -Hétfőn lesz a kreszvizsgám.

        Hallgattak egy darabig, össze-összenéztek. Egy kacsapár röptét figyelték, a madarak hosszú csíkot hagytak maguk a tavon. Egyszerre röppentek fel, hápogva szelték át a tavat, aztán a szigeten szálltak le ismét tollukat borzalva. Dorka és Frici a kacsákat figyelték.

         -Jártam ott-mondta Dorka.-Egyszer télen. Akkor nem volt víz a mederben.

         -Érdekes lehetett.

         -Igen, az volt..De akkor nem voltak kacsák. Illetve csak egy. Képzeld, végigtotyogott a tó fenekén, mint valami előörs, és közben hangosan hápogott. Vicces volt.

         -És hol lehetett a többi?

         -Nem tudom.

         -Hová mennek a kacsák télen?- kuncogott Dorka.

          -Most mondtam, hogy fogalmam sincs. Te talán tudod?-Frici kissé értetlennek tűnt, Dorka nevetve csóválta a fejét:

        -Neeem,nem azért mondtam de ez egy regényben volt, Zabhegyező a címe. “Hová mennek a kacsák télen?”-a srác folyton ezt kérdezte benne a taxistól New Yorkban. Szerette a kacsákat a tóban a Central parkban. Állítólag a Városliget olyan, mint a Central park, csak kicsiben.

            -Igen, tudom. Budapest pedig New Yorkra hasonlít.

            -Érdekes.

            -Az. Szóval a fiú, Holden mindig azt kérdi, hová mennek a kacsák télen…Hogy befagynak-e a tóba, vagy pedig jön-e egy tag, és elviszi őket az állatkertbe…Fűtött ketrecekben. Muris elképzelés.

          -Te mit gondolsz, mi lesz velük?

          -Szerintem elrepülnek. Amikor jön az ősz, és leengedik a tavat, egyszerűen megrázzák a szárnyukat, nekirugaszkodnak, és felreppennek a tó tükre fölé, köröznek néhányat, aztán messzire szállnak.

          -És hova szállnak?

          -Valahova, ahol nem fáznak, és nincs szükségük fűtött ketrecekre, mert mindig jó meleg van. Délre a tengerpartra mondjuk.

           -Vagy Afrikába.

           -Vagy Olaszországba. Gondolod, ott elég meleg van?

           -Minden bizonnyal.

         -De tavasszal visszajönnek, ugye?

         -Vannak, akik igen, és vannak, akik nem. De igazából mindig is ez a tó lesz az otthonuk. Itt szívesen úszkálnak és játszanak naphosszat, no meg  senkitől máshol nem kapnak annyi finom csemegét, mint a turistáktól.

       -Csak a csemegék miatt jönnek vissza?

       -Nem hiszem. Vissza kell jönniük, mert csakis innen röppenhetnek fel újra és újra, amikor közeleg a tél. Ahogy a taxisofőr mondja a könyvben: “Ilyen a természetük…és kész.”