2.
A találkozás Vica apjával még csak a kezdet volt. A
java csak másnap kezdődött. Helyesbítek: másnap délben ebédfőzéskor.
Kitaláltam, hogy muffint sütök, hűvösebb nyári nap lévén nem kellett attól
tartanom, hogy megfulladok a sütő mellett. Apa pedig szerette a muffinomat, a
csokis volt a kedvence.
Épp betettem a tepsit a sütőbe,
amikor meghallottam a kopogást. Halk, egyenletes hang volt. Először azt hittem,
képzelődök. Leültem a székre, és figyeltem, hátha megszűnik. Csak a sütő
kattogását hallottam egy darabig, aztán az utcán zúgott el egy teherautó. Majd
csönd lett, és újra meghallottam.
-Talán a bejárat felől jön- futott
át az agyamon, mire kiiramodtam az előszobába, és szélesre tártam az ajtót.
Madárcsicsergés fogadott a néptelen utcán, a felhőfoszlányok közt épp
próbálkozott a nap. Kissé kába voltam az eső előtti alacsony légnyomástól,
ezért képzelődtem. Zavartan betettem magam mögött az ajtót, és visszasiettem a
konyhába csekkolni a sütiket. Szépen dagadtak a formában, elégedetten csuktam
rájuk a sütőajtót.
Aztán még egyszer meghallottam a
kopogást. Ledermedtem, kezemben megállt a konyharuha. Fülelni kezdtem, honnan
hallom. Kop-kop-kop egy percen át, aztán elhalt a hang. A fal túloldaláról
jött. Vivien szobájából.
Alig vártam, hogy Apa hazaérjen, és
elmesélhessem neki a történteket. Apa farkaséhesen ért haza 3kor, és azonnal
nekiállt elpusztítani a még langyos muffinokat. Nem erőlködtem, hogy
lebeszéljem róla, hisz még várt rá az ebéd, de most sokkal jobban lekötöttek a
titokzatos hangok.
- Vivien szobájából?- csodálkozott
Apa, kezében egy fél muffinnal. Limonádét ivott hozzá, amit a hűtőből
varázsoltam elő.
- Igen. Azt hiszem, nem ártana, ha
többet tudnánk arról a lányról!
- Jaj, Gina, már megint túl nagy a
fantáziád. Sokat olvasol, az a bajod. A lány ideggyenge volt, egy este
belegyalogolt a tóba, és kész. Nincs itt semmiféle kísértethistória.
- Már pedig én hallottam a hangokat-
makacskodtam. Apa fülelni kezdett. Néma csend telepedett a késődélutánra. Semmi
zaj. Csak egy légy zümmögött az ablaküvegnek csapódva.
- Nem hallok semmit- kelt fel Apa,
miközben tányérját a mosogatóba tette- megyek, ledőlök egyet.
Szerettem volna rögvest felhívni
Vicát, hogy elmeséljem neki a történteket, de tudtam, hogy délután esélytelen,
végig edzései vannak. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem: a kopogás a
szoba túlsó faláról érkezett.
Néztem az ajtót, a vidám, színes
feliratot. Mi lenne, ha benyitnék? Nem nyúlnék semmihez, észre sem fogják
venni. Tényleg. Lehet, egy egér kaparászik odabenn. Vagy egy nyest a padláson.
Én meg itt csapom a vihart egy pohár vízben.
Halkan lenyomtam a kilincset. Az
ajtó szinte magától nyílt meg előttem. Mintha vártak volna. Sosem gondoltam
magamat egy Szellemekkel suttogónak. Anya kiskoromban mondta néhányszor, hogy
nem vagyok mindennapi, de melyik anyuka nem mondja ezt a kislányának? Szerettem
magamban játszani, és egy-kétéves koromban állítólag láttam dolgokat, amit
mások nem. Legalábbis a viselkedésemből erre következtettek. Én sajnos nem
emlékszem.
Egy világos, barátságos kis szoba
képe tárult elém. Fő színként a rózsaszín és a narancs dominált, nem éppen
öngyilkos színek. A falakat festmények és különböző képek borították, középen
egy franciaágy húzódott, virágos díszpárnákkal és plüssálaltokkal. Tipikus
lányszoba. Mellette az éjjeliszekrényen egy kép, rajta egy fiatal lány képe.
Vörösesszőke haj, halványzöld szemek, a tekintetében pedig kiismerhetetlen
kifejezés: mosoly vagy épp fürkésző pillantás? Mintha keresne valamit, választ
vagy megnyugvást, miközben úgy tesz, mintha könnyedén belemosolyogna a világba.
Megborzongtam. Mintha már láttam volna valahol ezt az arcot, ezt a titokzatos
mosolyt. Akaratlanul is kinyúltam a képért, és megérintette a kezem. Ekkor
pillantásom az állókép alatti borítékra siklott. Tudtam, nem kéne hozzányúlnom,
semmi közöm az egészhez, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hogy megnézzem,
mi van a borítékban. Felemeltem a képet és kihúztam a borítékot. Egy képeslapot
rejtett, rajta egy vörös rózsa, alatta pedig egy kapkodva odafirkantott
felirat:
„Néha
élet- halál kérdése a szerelem”
Ennyi volt az idézet. Vivien
szerelmes volt? És hogyhogy nem tudott erről senki sem? Miért intézték el
annyival, hogy besokallt, és kinyírta magát? Lehet, hogy szerelmi bánatában
tette?
Visszatettem a borítékot, és
kimentem a szobából. Úgy gondoltam, ennyi bőven elég volt mára a titkos
szobából. Belebújtam a kardigánomba, gondoltam, járok egyet a faluban. Nem volt
maradásom, ráadásul eszembe jutott, hátha találkozom valakivel a faluban,
akitől többet megtudhatok majd. Betyár vonítva követelte, hogy jöhessen, de
csendre intettem, most egyedül akartam menni.
Már lógott az eső lába, amikor
kiléptem az ajtón. Tömött, szürke, vattaszerű pamacs volt az ég, vészjóslón megmorajlott
néha. A könyvtár felé vettem az irányt. Vica mondta egyszer, hogy Gerda néni,
az itteni községi könyvtáros mindent tud mindenkiről. Őt kell kifaggatnom,
tudtam. A könyvtár viszont a falu túloldalán volt, legalább 15 percnyire a
házunktól. Alig értem az utcánk végére, már éreztem az első kövér cseppeket,
érme-nagyságú foltok pettyezték előttem a járdát. Megszaporáztam a lépteimet,
hátha eltart még a szemerkélés addig, míg elérem a könyvtárat, ám az eső csak
erősödött, és pár perc múlva nyakamba zúdult a nyári zápor.
Tanácstalanul futottam a könyvtár
irányába, csurgott rólam a víz, ám az épület még nagyon messze volt. Megálltam,
és már épp eldöntöttem, hogy visszaindulok, amikor egy autó reflektora
világított a szemembe. Az esőfüggönyön át csak a színét láttam, koromfekete
volt, az ablaktörlője pedig szaporán járt jobbra-balra. Leereszkedett az ablak, és Veca apja, Gábor jelent meg az üveg mögött. Mindenki
segítsége jól jött volna a szakadó esőben, kivéve az övét. Olyan kurtán-furcsán
hagytam ott előző nap, hogy nem igazán volt kedvem társalogni vele.
-Hazavigyelek?-
kérdezte segítőkészen, én pedig elsőre megráztam a fejem. Aztán úgy döntöttem,
beszállok. Gyalog sosem jutok el a könyvárig-gondoltam.
-A könyvtárba vigyél, légy szíves!-zuttyantam le
mellé az anyósülésre. Ő végigmért, mint aki kísértetet lát. Valószínűleg elég túlvilágian festettem.
-Nem akarsz előtte hazamenni átöltözni?-
legszívesebben rávágtam volna, hogy NEM, de mivel éreztem, hogy a hajamból is
csöpög az eső, megadón bólintottam. Leparkolt a házunk előtt, én pedig
befutottam a házba, hogy felkapjak valami szárazat. Nem kérdeztem, bejön-e,
lehet, udvariatlan voltam, de eszem ágában sem volt behívni. A lépcsőn lefelé
akaratlanul is Vivien szobája felé pillantottam. Mintha csálén állt volna az
ajtón a felirat. Talán Apa nekiment, és kicsit elcsúszott. Vállat vontam, és
siettem ki Gáborhoz az autóba.
- Sikerült berendezkednetek?- kérdezte a férfi,
miközben kihajtottunk az útra.
-Aha- feleltem bizonytalanul. Gábor felkapta a
fejét. Mintha belém látott volna, hogy valami nincs rendben.
-Gond van?
-Á, nem..Csak kicsit furcsa a szituáció, hogy egy
halott lány házában lakunk.
-Nem az ő háza volt, hanem a szüleié- mondta a férfi
hűvösen.
-Igen, de ő halt meg. Olyan, mintha még nem ment
volna el teljesen.
-Pedig meghalt. Én találtam meg- Gábor hangja
fagyosan, csaknem könyörtelenül csengett. Talán csak én nem vagyok elég erős a
hasonló helyzetekhez, hogy képtelen vagyok ilyen objektíven látni a
történteket, mint Gábor. Lehet, ehhez is élettapasztalat kell. Ránéztem, de tekintete
semmit nem árult el a volán mögött, ahogy az ablaktörlők ütemes mozgásába
bámult. Vonzó pasinak tartottam, csak épp nem az én korosztályom volt.
Idegenkedtem tőle, hogy megosszam vele a félelmeimet, mégis kibuktak belőlem a
szavak:
-Tudom, hogy meghalt, de valahogy mégis… a szobája,
a lénye.. Nem is tudom. Jó lenne többet megtudni róla.
Ekkor végre rám nézett. Sokat sejtetően és
rejtélyesen. Beleborzongtam ebbe a pillantásba:
-Akkor a lehető legjobb helyen jársz. Nálam többet
nem sokan tudnak Mór Vivienről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése