Az eltűnt és meglett karácsony

Minden évben elvesztem a karácsonyt. Nem is tudom, hogy történik. Valahol november végén, december elején tűnik el, amikor kigyúlnak az első fények a kirakatokban, az emberek az utcán akaratlanul gyorsabb tempóra váltanak, mindenki arról kezd faggatni, mit kérek karácsonyra, én meg csak nézek rájuk bűntudatosan, hogy ne haragudjatok, de fogalmam sincs, mert amúgy tényleg karácsony van?

Persze, hogy nincs. Hogy lehetne december elején karácsony, amikor akkor még a Mikulás is épp hogy a szánját fényesíti? De karácsonyi hangulatban kéne lenni, hisz a plázákban már kánonban szól a jingle bells és az all I want for Christmas is you Mariah Carey-tól, tehát tessék elfogadni, hogy KARÁCSONY van, ha tetszik, ha nem.

És akkor történik meg. Kamaszos dacból vagy Grinch-i sértettségből, vagy egyszerűen csak praktikus önvédelemből, de elkezd nem érdekelni a karácsony. Évekkel ezelőtt még meg lehetett etetni a karácsony habos-habos, amerikai romantikájával, hogy a párok ilyenkor mindig összejönnek, árva kutyák gazdira lelnek, magányos öregek sírva összeborulnak, satöbbi. Aztán már nem. Beleuntam valahogy a sok ál-érzelgősségbe, és felvettem a már említett Grinch-i attitűdöt. Mert zöld barátunk tudott valamit, hogy hadat üzent az anyagias karácsonynak.

Idén is eljött a holtpont.  Két héttel karácsony előtt. Fejemben ott tornyosult a láthatatlan ajándék-halom, melyet alig pár nap alatt le kellett vadásznom, átfurakodva magam a bevásárlóközpontok őrült tömegén, végigzötyögve tömött pesti bkv-járatokon, ahol kb tízen döfnek oldalba a táskájukkal per perc. Állítólag ajándékozni jó, és körülöttem mindenki olyan izgatottan csinálja, mi a franc van velem, hogy én nem élvezem?

Kb. egy napig gyötörtem magam a költői kérdéssel, miközben gépiesen vettem az ajándékokat, tűrtem az oldalamba fúródó bevásárlókosarakat a plázában, és nyíltan utáltam a karácsonyt. Csak az hozott némi megnyugvást, amikor Ildikó barátnőmmel forralt borozhattam a Vörösmarty téren ,vagy amikor karácsonyi kelly family dalokat hallgatva Áronnal kidekoráltuk a lakást ádvent első vasárnapján. (de hogy grinches énemhez is méltó legyek, a koszorú egy teljes hetet késett!) Aztán a gyötrődést felváltotta a zsidó attitűd, azaz elismeréssel szemléltem embertársaim boldog igyekezetét, akik egy Jézus nevű különleges teremtmény születésére készülnek, miközben én saját hitemben megmaradva buzgón ünnepeltem továbbra is a szombatot: azaz aludtam délig. (Amúgy pedig egyes nézetek szerint Jézus nem is decemberben, hanem valamikor ősszel született, tehát lehet, almás az egész.)

És eljött a nap, amikor meglett az utolsó ajándék is. Vége lett a boltos rallynak,a  futkosásnak, az őrült láznak, mindennek. Leengedtünk. Péntek volt, karácsonyi szabadságunk első napja. A kis cserepes fa már a sufniban várt díszítésre, ám ezen a reggelen olyan vakítóan sütött be a nap az ablakon (hetek óta hiányoltuk már a jótékony napfényt), hogy nem bírtunk magunkkal. Melegítőben és sportcipőben kiiramodtunk a Városmajorba. Volt vagy tizenöt fok, még kabát se kellett. Tespedtünk a napon, mint az angolkóros, fényhiányos macskák, lábunk a padon, és eldöntöttük, hogy aznap semmi mást nem akarunk csinálni. Csak róni a köröket a futópályán, csüngeni a mászókákon, aztán ismét a padon tespedni. Végül két rohadt nagy hamburgert leöblíteni két bazi nagy limonádéval a közeli büfében. Na és ez, ez már igen. Ez a mi karácsonyunk. Végre valami visszahozza a karácsonyi hangulatomat. Amikor szél rezegteti a park hórihorgas fáit a fejünk felett, az ég pedig olyan lehetetlenül, nyáriasan kék már, mint a mesekönyvben, és a legröhejesebb, hogy mindez decemberben történik, amikor havaznia kéne és cudar időnek lennie, mi pedig a padon napozunk és limonádét iszunk szívószállal. Na, ekkor találok vissza a karácsonyhoz. Vagy ő én hozzám? Ki tudja….

Mindenesetre mire hazaérünk, már alkonypír rajzolja az ég alját, és elővonszoljuk a kis fát a sufniból be a meleg szobába. Nem napocskákat aggatunk rá felhőkkel, hanem kommersz piros és arany gömböket, de repesni kezd a szívem a gondolatra, hogy itt a karácsony, és a francba, igenis egymásra találnak a párok, a kutyák meg az öregek, meg mindenki ezen a világon, legalább egy este erejéig. Legalábbis így hisszük. És ha nem is, legalább mi tettünk valami jót, mert a cipősdobozaink már útban vannak Erdélybe, vagy nem tudom hova, de valahol két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány nagyon boldog lesz a focilabdával meg a rózsaszín tiarával.

És hát megtörtént, megtörténik. Ahogy évről évre. Eltűnik és megérkezik hozzám a karácsony. Nincs mit tenni. Beszipkázott újra. És jövőre is befog. És remélem, mindenki mást is.

Antiszerelmes brummogás: Olyanvagymintazapád és Mindjártmegverlek turbékolása

Mert tényleg olyan vagy. Egy morgós medve. Ahogy ott állsz a küszöbön nagy komoran, csípőre tett kézzel, és olyan arccal, amilyet Darth Vader vág a maszk alatt. Engem aztán nem hat meg, hogy ilyen nyugodtságot színlelsz, miközben engem szétvet az ideg. Szerintem direkt csinálod. Én csaknem toporzékolok, te meg csak vársz higgadtan, hogy mikor robbanok. Aztán nyugodtan közlöd, ha tovább folytatom a baromkodást, megversz. Csak így. Én felvonom a jobb szemöldökömet, aztán a balt, aztán mindkettőt, mindezt három másodperc leforgása alatt, és igyekszem olyan kihívó szkepticizmussal szemlélni téged, hogy végre felhúzd magad. Mert nem ér, hogy csak én robbanok. Te meg csak nézel. Most bezzeg nézel. Mert nézni azt tudsz. Na látod, épp erről beszélek, az apád is PONT ÍGY NÉZ, ilyen elviselhetetlenül blazír képpel ebéd közben, miközben felemeli a hangját, és zengő, alázó baritonja átsüvölt a szobán. Az emeleten. A házon. Azt hiszi, mindenkinél mindent jobban tud, akárcsak Te. Az alma nem esik messze a fájától, tudtad? Ilyen kioktató, okoskodó, ilyen, ilyen…! Felrobbanok tőled, de komolyan!

            De csak nem tudlak felhúzni, ilyen nincs. Te még mindig nem mutatsz indulatot, a fenébe is. Nem hiszem amúgy, hogy megversz. Te ahhoz túl jó vagy. Sose ütnél meg. Csak morogsz. Mint azok a tetves medvék a medveparkban, akiket megnézni indultunk, de már semmi kedvem. Az ebéd a tűzhelyen rotyog, borsófőzelék- hogy együnk valami egészségeset is ebben az áldatlan novemberi hónapban, ami oly sötét és rideg, hogy legszívesebben egész nap bőgnék tőle. Meg a lucskos buszoktól és villamosoktól is, a reggeli rohanástól is a nagyvárosi fémes sötétben, és a fáradtságtól, ami ilyenkor elemibb erővel tör rám, mint máskor az évben.

Nem is kellene elmennünk, de már elígérkeztünk ebéd után.  Minek mackókat nézni,hiszen itt vagy nekem Te. Kérdezek tőled valamit, Te meg morgással válaszolsz, épp, mint azok a tenyeres-talpas négylábúak. Csodálkozol, hogy kiakadok, aztán szépen elintézed azzal, hogy hisztizem, szép kényelmesen kislisszolsz a szobából, engem meg ott hagysz a szőnyegen fetrengeni. Meg tudnálak tépni. Komolyan. A hajadat egyesével, aztán csomóban, fene tudja. Vagy rugdosnálak tajtékozva és vicsorogva. Kiállhatatlan vagy. És persze Murphy-tövénye, ha jófej vagyok és igyekszem odafigyelni Rád, másnap kapok egy tőrt a hátamba.  Vagy ha nem is tőrt, egy brummogást. Egy jó fájdalmas brummogást..De az Igazi Nő ezt fel se veszi. Mert Ő ugye önzetlen, csupaszív, mindent elnéz. Figyelme, lelke, minden idegszála a családjáé. A jó asszony mindent megbocsájt- énekeli Zámbó Jimmy is. Vagyis csak énekelte. Nagyon, nagyon mellélőtt. Szó szerint. Én aztán nem leszek ilyen Igazi Nő.

Jobban megéri rosszfejnek lenni. Oké, akkor mostantól ez lesz. Szörnyen paraszt leszek. A parasztnál is parasztabb. Ne vigyorogj. Te kiröhögsz engem! Megáll az ész. És miért szalad nekem is mosolyra a szám? Atyaég, skizofrén lettem? Biztosan a kimerítő munka az oka. Nem kéne annyit tanítanom. Szóval rosszfejség. Mint az igazán gázos csajok. Úgy bizony. Először is, nincs több palacsinta vasárnap reggel. És szombaton sem. De nem ám. És nem leszek kedves veled. Sőt, én is olyan képet fogok vágni, mint az apád. Mindig. Reggel, délben, este. Csak remélni merem, hogy nem maradok úgy.

Majd megtanulod, hogy ne morogj velem, az ám. Elmegyek veled a medveparkba, de csak a barátaim miatt. Persze, elvihetsz, azt megköszönöm, jófej vagy valóban, most bezzeg tepersz, öregem.

A GPS  bedöglik, fél órán át kóricálunk a semmi közepén, lassan ránk sötétedik, ha így haladunk. A macik meg elmennek aludni.  Sose érünk oda- dohogom Neked. Csöndben ülünk egymás mellett. Nem jut eszembe több szitokszó. Egyszerűen elpárolog a dühöm. A francba, a francba, így hogy fogsz komolyan venni?

Megenyhülök. De csak mert végre megérkeztünk, és édesek ezek a macik, csak miattuk lett jókedvem. Ugyanis TE elrontottad a napomat. Ezt jobb, ha az agyadba vésed. A micimacik csak visszahozták a jókedvemet,ennyi. Nem, nem Te hoztad vissza.. De ha már itt vagy, lefényképezhetsz engem a barnamedvékkel. És idebújhatsz mellém, mert kicsit már fázom. Ha lemegy a nap, hamar hidegre fordul az idő. Lassan már november közepe van. Tényleg utálom ezt a hónapot, tiszta depresszió. Szeretek a jó dolgokba kapaszkodni. Te például mindig melegséget árasztasz magadból, nemcsak átvitten, fizikailag is. Mint egy kályha. Az én személyi kályhám. De mielőtt elbíznád magad- néha rohadt idegesítő vagy- fűtő alkalmatosság-funkció ide vagy oda. Például, amikor pakolsz utánam, mint az anyám. Vagy mikor precízen élére hajtogatod a takarót. Vagy amikor mindig ott vagy, én meg egy lakatlan szigetre vágyom. Ez már felér egy antiszerelmes vallomással-azaz brummogással, de nem érdekel. Tőlem ne várjon senki dalt.

Na jó. Néha tényleg olyan vagy, mint egy maci. Egy szép nagy plüssmaci. Nem kövér  vagy ilyesmi, csak plüss. Ha nem morogsz, kifejezetten barátságos tudsz lenni. Végül is én meg morgás helyett ordítok, mint az anyám. Észrevetted, hogy egy percen belül már másodszor említem a nevét, és nem épp szép kontextusban? Ez már megér egy pszichoanalízist. Talán a házvásárlás miatt van, Ideges vagyok, ahogy Te is. Nagyon megviselt. Van egy házrészem, kész téboly, nem?

Jó, hogy megérted. Már nem akarsz megverni. Csak amikor dühös voltál, akkor mondtad. Még az öklödet is ráztad hozzá. Tudod mit…? Vicces volt. Így utólag röhejes volt. Ahogy én is azzal, hogy egy lapon említettelek az apáddal. Az apád és az anyám. Összeillő páros. Akárcsak mi.

És nem is vagy olyan, mint az apád. Csak néha, ritkán, szerencsére. Máskor egyszerűen csak önmagad vagy.  Plüssmackó. Személyi kályha. Jól jön  a hideg ellen egy kis szerelmes brummogás. 

Pár csapongó gondolat az elengedésről

Utálok elengedni bárkit vagy bármit. Olyan érzés ez, mint amikor egy kád meleg vízből télen kiparancsolnak a fürdőszoba hideg kövére. Didergető és kellemetlen. Mondhat nekem bárki bármit az elengedés fontosságáról, nem győz meg, milyen hűdejó móka ez, és hogy az elengedés szükségszerű, nélküle semerre semmit, mert a múlt terheit cipelve aztán ne csodálkozzon az Ember Lánya, ha nem halad előre. De merre van az a misztikus előre? És eldönthetem-e én személyesen, hogy na most  illa berek, én aztán elengedem azt a valamit vagy valakit?

Mert ez az elengedés-dolog is olyan veszélyes. Sok olyat hallottam már, hogy lányismerős elengedte a pasit, aztán hogyhogy nem, a tag még évek múlva is ott szimatolt az életében. De ha egyszer elengedte, határozottan, ésszel és minden józanságát bevetve, hogy lehet, hogy AZ nem tűnt el a francba, ahogy kívántuk? Legyen a zavaró tag egy fájó emlék metaforája most. Persze egyetem alatt volt pár bölcs csoporttársnőm, aki nyugodt tekintettel kijelentette, hogy az elengedés csak rajtunk múlik, mert ha tényleg akarjuk, hát sikerülhet, blablabla, hogy egy rossz érzés vagy valami, amitől nagyon függünk, felszívódjon az életünkből. Hittem nekik, és belül azt gondoltam: hát persze, nyilván csak én vagyok gyenge.

Költözünk. Nem is én, a szüleim, vagyis a szüleimmel együtt. Nagy vállalkozás, ha arra gondolunk, hogy ősökkel együtt élni felér egy valóságshow-val, azzal a fajtával, amit nem sugároz a tévé, csak a barátnő, ismerős által előadott horrortörténetből értesülünk róla. Pláne, hogy a vőlegényem a hurcolkodás két napja alatt teljesen kikészült az anyámtól, és nehéz így elképzelni, hogy valaha egy fedél alatt élünk majd, mint egy mosolygós, szép kirakatcsalád. Szerencsére nincsenek igazán szomszédok, így a családi perpatvarok artikulátlan üvöltözése elhal majd a puszta csendjében. Ha ez előnynek számít, persze.

Ez a fajta pusztai csend először rémisztően hatott rám. Az elmúlt harminc évben mindig egy lakótelep óvó-védő közegébe tértem haza. Külföldről vagy csak Pestről, de vártak a meleg falak, a szomszédok kárálása, a panoráma az ablakból és minden olyan megszokottá vált, hogy most hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj. Persze, majd jobb lesz-nyugtattam magam. De mi van, ha nem?- nyilalt belém- Ha sosem szokom meg az új helyet, és örökké bánni fogom ezt a döntést? Persze, anyuéknak sokat segítettem ezzel, de vajon magamnak  is ez volt a jó döntés?

  Egy lakás elengedését azt hiszem, meg kell gyászolni. A költözés utáni héten őszi szünet volt a suliban, így a szünidőt arra fordítottam, hogy az estéket a régi lakásban töltöttem. Gyertyával világítottam, és élveztem a magányt. Jobban mondva sajnálkoztam, hogyan tovább. Körülölelt a csend, mint egy meleg takaró, ahová bevackoltam magam. Nem akartam itt hagyni. Itt nőttem fel. Körbejártam a kongó, visszhangzó szobákat, méláztam, olvasgattam, aztán végül utolsó nap taxiba vágtam magam, és hirtelen döntésre hazafuvaroztattam a pusztába. Onnan pedig Pestre, az ottani életembe.

Aztán rá három hétre hazatértem, és mintha minden megváltozott volna. A fények, a hangulatok, hirtelen a ház lett az otthonom, és a lakás, ahová szombat délután visszalátogattam, már csak egy megszépült emlék. Mégis, mi a fene történt? Ennyi impulzus éri az embert a nagyvárosban, hogy megszépülnek a múlt dolgai? A tó, ahová régen csak kirándulva jutottunk el, most karnyújtásnyira fekszik tőlünk. Ültem a mohos fahídon, és néztem az utolsó őszi napfényben megmártózó hattyúkat, ahogy végigsiklanak a tó tükrén. Itt voltam itthon, végérvényesen. Néha még szomorkás másodpercek csaptak le rám, ahogy a híd alatt hirtelen hullámot vert a víz, amikor pár szárnyas közeledett, de ezek a pillanatok olyan gyorsan simultak el, akár a víz a hattyúk tempózása után.

   Azt hiszem, az igazi elengedés nem emberi döntésen alapszik, hanem a szívünk legmélyéről fakad. Néha még az ujjamat se kell megmozdítanom, hogy elengedjek valakit vagy valamit. Jön az magától. Mint amikor elvégeztél egy láthatatlan feladatot. Jön helyette másik. És abszolút ismertetőjegye, hogy már nem fáj.  Úgy válik emlékként az életem részévé, hogy észre sem veszem. Helyére kerülnek a mozaikok. És maga az elengedés, mint olyan, értelmet és jelentőséget kap. De ettől még mindig utálni fogom, ahogy a változást is. És továbbra sem dobok ki ezeréves ruhadarabokat, mert egy adott helyhez vagy alkalomhoz kötődöm általuk. Kövezzen meg érte, aki akar. Mert ez a hülye meleg vízből hidegbe kilépő - érzés mindig ott lesz, és nincs mese, újra és újra meg kell vele birkóznom, ha úgy hozza az élet. De addig is, élvezem az ellentétét, a csodálatos kötődést, mely szebbé és teljesebbé teszi a mindennapokat. És elfogadom, hogy egyik másik nélkül nem létezhet sosem. Ahogy én sem. Utálom vagy sem, de ettől vagyok emberi és pont.

A Másik Lány

 

A Másik Lány alattomosan érkezik. Amikor gyanakszol rá, hogy most jön, nem történik semmi. Aztán amikor nem számítasz rá…Na, akkor csap le.

Lehetne szépíteni, de a Másik Lány valójában gaz betolakodó az életetekbe. A KÖZÖS életetekbe. Elveszi azt, aki eddig a tied volt. És még felelősségre sem vonhatod érte. A vérségi kötelék és miegymás miatt. Ez aztán a nagy kiszúrás.

 Nem csoda, ha ambivalens érzések rohantak meg, amikor egyik legjobb barátnőm, Ancsa bejelentette, hogy terhes. Egy kislánnyal. Mert ugye úgy van megírva a nagykönyvben, hogy a barátnőnk babáját mindig imádni kell, ugye?

Ha mondjuk fél éve kérdezed ezt meg tőlem, rávágom, hogy dehogyis! Oké, rendben van: minden kisbaba imádnivalóan édes kis cukorfalat, de ez a  szituáció kérem, más lapra tartozik. Ez kőkemény dominancia-harc. Természetesen a barátnődért. Nekem aztán ne mondja senki, hogy még tapsoljak is ahhoz, hogy elveszítem Ancsát, akivel legőrültebb és idétlenebb éveimet töltöttem együtt a felnőttlét útvesztőjében. A férjhez menetele nem viselt meg túlzottan, mert Ancsa nem az a fajta nő, aki lelép a térképről, csak mert ujján villog a sárga karikagyűrű. De egy kisbaba, az más. Fenekestül felforgatja az életet.

-Semmi nem fog megváltozni- mondta Ancsa buzgón, miután egy februári napon feltálalta nekem bejelentését egy budai bevásárlóközpont kaja-részlegén. - Nem beteg vagyok, csak terhes. Ugyanúgy eljárunk majd mindenfele. Én NEM leszek az a hős magyar anya típus, aki mindenkit lenéz, aki még nem szült, és csakis a gyerekének él. Szóval ne aggódj, megyünk Siófokra!

Siófokra minden nyáron leugrottunk két napra. Ancsa csak minimális időre tudott elszabadulni a munkája miatt, de megoldottuk. Eddig. Mert idén nyáron aztán ez is elmaradt. Ancsa akkoriban már nem sokat aludt a hasában mocorgó kis nőszemély miatt.

Tehát ha meggondoljuk, életem egyik legmeghatározóbb, legjobb barátnője készült lelépni a színről. Akivel bömböltettük az I stand by you-t a kocsiban végig a rakparton bulizásból hazafele. Akivel kibeszéltük a pasikat, és megállapítottuk, hogy nem kell tőlük semmit sem várni, és ez a teljes boldogság titka. Ancsa volt az, aki a laza derűjével és életfelfogásával kicsalogatta jókislány-énemből a vagány csajt, és megtanított csakúgy örülni mindennek. És most gyereke lesz. Ráadásul egy lány. Egy másik lány. Tragikus.

Már nagyon rég vágyott babára, de azért sokkolt a hír, és a tudat, hogy ez hamarosan valóra válik. Hiányoztak a kiruccanások, és hirtelen rém magányosnak éreztem magam. Mégis, miért kell a nőknek mindenáron gyereket szülni? Nem tudhatnák le ezt a részt a férfiak?

Szembesültem a gondolattal, hogy vége a gondtalan viháncolásnak, a nagy röhögéseknek, a maratoni kibeszélő-show-nak, a bulizásoknak, egy szóval a közös életünknek. Hiába vigasztalt Áron is, hogy Ancsa mindig ott lesz majd nekem ezután is, nem hittem neki.

Ennek ellenére azért tényleg nehéz volt Ancsát elképzelni olyan nőnek, aki ezentúl csak a kakis pelenkáknak él.

- Csak pár hétig szüneteltetem a munkát is, nehogy elveszítsem a klienseket- magyarázta Ancsa egyszer. Mindig a karrierjének élt. Vitte a vállalkozását, és mellette posztgraduálisan is továbbképezte magát. Kissé megenyhültem a szavain. Legalább EZ nem változik majd.

Eljött a nap, amikor a kis Ludmilla (persze nem így hívják, de nevezzük most így…) a világra jött. Hamarosan babanézőbe mentem. Felpakoltam egy egész táskányi ajándékot, rózsaszín baba-naplót- a picinek, csokit és gyümölcslevet- az anyának, ahogy illik,és még két női magazint.

-Hogy képben legyél a világról- rántottam elő a Story-magazint a dísztatyóból, amikor beléptem hozzájuk. Aztán hozzávettem a másikat, egy vadonatúj Cosmót:- ez pedig, hogy továbbra is nőnek érezd magad!

Ancsa akkorát nyerített az újságok feletti örömében, mint rég, amikor még a régi életét élte. Az igazat megvallva jól nézett ki. Karcsúnak tűnt még a bő melegítőben is, és eléggé egyben volt, a kialvatlanság ellenére. Megszépítette az anyaság.

Aztán beléptünk a szobába, ahol Anyós egy kis csomagot egyensúlyozott a karján. Eleinte nem láttam belőle sokat, csak két pici sötétkék szemet, melyek épp rám szegeződtek a délutáni fényben úszó szobán. Döbbenten bámultam a csecsemőt. Gyönyörű volt. Egyszerűen tökéletes. Szabályos, kerek arcába néztem, melyből aprócska szájával rám csücsörített, miközben megállapítottam, hogy a formás kis állát az anyukájától örökölte. Egy csodaszép kicsi Ancsa. Mintha klónozták volna. Aztán persze potyogni kezdtek a könnyeim. Első látásra beleszerettem a kis Ludmillába. Még sosem varázsolt el kisbaba ennyire.

Amikor Anyós átadta nekem a babát, ő elsőre megnyugodott a karomban. Bevackolta magát az ölembe, és tűnődő kíváncsisággal bámult fel rám. Velem pedig megszűnt a világ.

-Szia, szóval én vagyok a Veronika- szóltam hozzá, mint nő a nőhöz- Anyukád és én, szóval mi barátnők vagyunk.

Aztán  Ludmilla nyakig összekakilta magát, Ancsa nem sokat cicózott, bedugta a meztelen kis popót a csap alá, hogy lecsutakolja, végül csinos, rózsaszín ruhácskát adott rá. Aztán összeszorított foggal szoptatni kezdte, mert a kisbaba azért tudott szívni. Én el akartam terelni a figyelmét a fájdalomról, így közben felolvastam neki a story-magazin legszaftosabb pletykáit. Ki gondolta volna, hogy Britney Spears újból két copfban hordja a haját? Vagy hogy egyes sztárokat szellemek adnak össze?

-Nincs ehhez hasonló érzés- magyarázta Ancsa csillogó szemmel. Persze az anyaságra értette, nem a szoptatásra. Már nem akar mindenáron dolgozni, és Ludmillát sem akarja majd bölcsibe küldeni. Legszívesebben mindig vele lenne. Ancsa, a független, karrierista Nő beszél így, de valami esztelen és megmagyarázhatatlan okból nem bánom. Megható ez az egész.

Végül a kis Ludmilla az én karomban alszik el. Letesszük, de nyüszögve visszakéredzkedik. Így míg Ancsa a cumisüvegeket sterilizálja, én egy háromhetest altatok, aki azt hiszem- megkedvelt. Legalábbis egy időre. Nézem békés, álmodó kis pofiját, meg-megrezzenő szemhéjait, és eldöntöm, én is csípem őt. Elképzelem, hogy egyszer majd megnő, belevaló kis csajszi válik belőle, és jön velünk is bulizni meg autózni. Imádni fogja az I stand by you-t és a Fight for this love-ot Cheryl Cole-tól. Bevesszük a csapatba. Úgy viselkedem, mint a kis Mickey a Nicsak kibeszél kettőben, amikor a baba-húgáról, Julie-ról fantáziál. De nem érdekel, mert megnyugodtam, hogy nem ő a Másik Lány. Ő a harmadik Lány. A harmadik Lány a klubban. És ez így van jól.