10 meghökkentő kulisszatitok, amit nem tudtál a Szerelmünk lapjairól

Amikor először láttam a Szerelmünk lapjait (The notebook), bevallom, túl csöpögősnek találtam. Egyszerűnek,  sablonosnak tűnt. Viszont volt benne valami iszonyú jó dinamizmus, ami arra késztetett, hogy nézzem meg újra és újra. Ezért ha valami miatt szomorkás vagyok, akkor mostanában Gilmore görlz vagy a Szerelmünk lapjai jöhet szóba. Szerencsére mindkét film fenn van online, ezért csak egy kattintás, és enyém a tömény, földöntúli romantika.

Nemrég kezembe akadt pár infó a Notebook-ról, ami megdöbbentett.

1.      Ki gondolta volna, hogy Ryan Gosling-ot, a hősszerelmes ifjút, aki a vidámparkban elsőre beleszeret a 17 éves Allie-be, azért választotta a rendező, mert nem tartotta jóképűnek. Sőt, direkt, egy jellegtelen, mindennapi figurát akart a ragyogó, energikus Rachel Mc Adams mellé. „Azért szeretnélek téged, mert nem vagy se jóképű, se vagány, nem hasonlítasz egyik hálivudi bájgúnárhoz sem. Egy teljesen átlagos pasi vagy”- vallotta be neki a rendező, Nick Cassavetes. Ha-ha. Azért a film sikere után ezen sokan vitatkoztak volna vele, azt hiszem.

2.      Ryan Gosling (Noah) barna kontaktlencsét visel a filmben, amúgy vakító, kék szemei vannak. Innen a meleg kutyatekintet, ami végig Allie-n csüng.

3.      A filmet fordított sorrendben vették fel. Először forgatták a felnőtt-jeleneteket, utána a tinédzser-koriakat. Ryan Goslingnak két hét alatt le kellett fogynia 10 kilót, hogy ifjúkori önmagát alakíthassa. A borostát és a szakállt egyszerűbb volt eltávolítania.

4.      A híres csónakázó jelenetben hófehér madarak lepik el a tavat. A valóságban ezt nem volt ám ilyen egyszerű kivitelezni! A madarak ugyanis mindig elrepültek, akárhányszor a jelenetet le akarták forgatni. A rendező saját maga szoktatott oda egy fészekalja fiókát a tóra, akik már nem féltek az emberektől, így válhatott valóra a film legszebb része.

5.      Justin Timberlake-et és Britney Spears-t is megfontolták a szerepre, de véleményem szerint remek döntés volt, hogy végül nem őket választották. No komment.

6.      Rachel és Ryan az életben utálták egymást. Sőt, mi több, egy légtérben is alig bírtak megmaradni egymással. Volt, hogy a producernek és a rendezőnek közös erővel kellett szétválasztani őket, amikor egymásnak estek. Ryan-nak külön volt egy lány, akivel a szerepet gyakorolta a szünetekben, mert nem volt hajlandó Rachel-lel együtt próbálni. Hát ennyit a híres nagy filmbéli kémiáról.

7.      A film leghíresebb jelenétben, amikor Ryan döntés elé állítja Allie-t, egy sort magától improvizálva toldott hozzá:

„Nem érdekes, én mit akarok vagy a szüleid mit akarnak. TE mit akarsz?”- és ezzel a két mondattal mely nem szerepel a fiorgatókönyvben, vált Ryan alakja ikonikussá a filmben.Íme a nagyjelenet:

8.      James Marsden, aki Allie vőlegényét alakítja a filmben, úgy gondolta, a film egy nagy vacak, és semmi nem lesz belőle. Ennek ellenére a sztori kasszasiker lett, és a rendező pályafutásának leghatalmasabb anyagi sikerét könyvelhetett el vele.

9.      Ryan Gosling maga is dolgozott asztalosként, és a filmben szereplő ebédlőasztalt ő maga farigcsálta. Így igazán beleélhette magát a szerepébe. 

1.  Rachel-nek alig egy napja volt felkészülni a meghallgatásra, és közben már egy másik film forgatókönyvét kellett tanulnia. De még így is sikerült kiütnie a nyeregből olyan színésznőket, mint Reese Whiterspoon és Jesssica Biel.

E tények ismeretében a Szerelmünk lapjai még szimpatikusabb és emberibb történetnek tűnik. És visszaadja minden lánynak a hitet abban a minden sallangtól mentes szerelemben, mely nem függ kinézettől, pénztől, társadalmi rangtól vagy miegymástól. Egyszerűen csak létezik és észre kell venni. Ennyi. Köd és nyáladzás nélkül.

Forrás:

http://www.seventeen.com/celebrity/movies-tv/a32718/the-notebook-facts/

Az utolsó nyár 5.

5.

És tényleg ott volt. A ház előtt várt a kocsija. Úgy osontam ki a házból, mint aki szökni készül. Bizonyos értelemben igaz is volt, hisz megígértem Apának, hogy nem csavargok. Egyszerű lett volna betartani, mégsem tettem.

Vonzott a kihívás, hogy jobban megismerjem Gábort. Mint amikor tudod, hogy őrültség beleúszni az örvénybe, mert megforgat és kiköp magából, aztán borzasztóan fogod érezni magad, Te mégis szembeúszol az árral. Valahogy ilyesmi érzés volt. Ahogy az is izgalommal töltött el, hogy felfedjem a Vivien körüli rejtélyt. Mégis úgy éreztem, megérdemlek ennyi kimenőt a konstans stressz közepette, amiben napok óta éltem.

Szóval pár perc múlva már azon kaptam magam, hogy egy autóban száguldok kifele a faluból. Hogy merre? És miért? Fogalmam sem volt. De jólesett vagyon.

-Hová megyünk?- kérdeztem tőle, miközben félénken ránéztem az anyósülésről. Nem is értem, miért éreztem ezt az ostoba elfogultságot a közelében. Egyszerre voltam nagyon gyenge és izgatott. Mint kislánykoromban, amikor a szüleim elvittek a vidámparkba, és felülhettem az óriáshajóra. Először csak lentről néztem, hogy himbálja a hajó odafenn az utasokat, és már alig bírtam magammal, hogy végre én következzem.

-De mégis, mi olyan sürgős, ami nem várhat?- kérdeztem leplezett nyugalommal, mintha a világ legszokványosabb dolga lett volna, hogy fényes nappal egy nős pasival autózom a nagyvilágban.

- Semmi nem sürgős- nézett rám azzal a titokzatos félmosollyal, mellyel már első találkozásunkkor levett a lábamról. Mert igazából kár volt szépíteni rajta: delejes erővel bírt. Így mindentől távol végre bevallhattam magamnak. Vagy talán én voltam hozzá túl gyenge?

…-Egyszerűen csak mutatni akarok Neked valamit- magyarázta Gábor- elértük a tó túlsó végét, ahol leparkolta a kocsit, és felmutatott a dombtetőre: -oda megyünk- mondta.

Fejcsóválva néztem rá:

-Tudod, nekem pihennem kell.

-Pihenned…? Talán beteg vagy?

-Nem. Csak érdekes éjszakám volt…

-Na mesélj!

Észrevétlenül indultunk el a dombtetőre rákanyarodó ösvényre. Ő vezetett. Én megadón követtem. Túlságosan lefoglaltak a gondolataim, különösen, ami az előző éjszakát illeti. Az eszembe se jutott, hogy esetleg arról lehet szó, hogy a felesége pont most látogatja meg Vicát, ő pedig pont ezért ér rá.

-Nem is tudom. Különös érzésem van. Te hiszel a kísértetekben?

-Attól függ, milyenekben- nem nézett rám, miközben ezt mondta. Mintha apró kis felhő suhant volna át a homlokán, miközben ezt mondta. De persze ezt sem vettem észre.

- Azokban, amik visszajárnak kísérteni, ha nem zártak le valamit- megálltam félúton, hogy kifújjam magam. Meredek volt a kaptató, én pedig nem voltam valami sportos formában mostanában. Ahogy láttam, ő sem. Megállt és visszanézett rám. Fürkésző kifejezés ült az arcán, ott pislákolt a szeme sarkában, mely körül a ráncok úgy futottak össze a csodálkozástól, mintha valami ördöngősséget mondtam volna. Rém szexi volt ez a tekintet, be kellett vallanom magamnak is. Még ha a poklok kénköves kövére jutok is miatta.

- Ugyan, mit nem zártak le?- kérdezte látszólag könnyedén. Nem vette le a tekintetét rólam. Kezdett zavaró lenni ez a kitüntető figyelem. Hirtelen nem tudtam, nekem szól-e, vagy a témának, amit felvetettem.

-Mondjuk a halálukat- mondtam egész halkan. Nem tudom, miért remegett meg a hangom.

Gábor arca hirtelen ellágyult, a ráncok szerteszét futottak az arcán. Csak a tekintetéből nem tűnt el a különös fény, ami eddig is ott volt.

-Istenem, Neked túl nagy a fantáziád.

-Sokan mondják- mosolyodtam el, hogy némiképp bátorítsam magamat.

-Igen, de nem jársz a realitások talaján- odalépett elém, és két kezével megfogta a két karom. Most épp szemtől szemben állt velem. Kicsit elbizonytalanított a közelsége. Erős volt és a tekintete ellentmondást nem tűrő. Szemében megvillant egy határozott fény. Nagyot nyeltem tőle.

-Azt…, azt gondolod, dilis vagyok? – kérdeztem dadogva, mert teljesen levett a lábamról.

-Ugyan, dehogy- elengedte a vállaimat, és a levegőbe legyintett, mintha semmiség volna az egész- csak azt mondom, hogy ne vedd ezeket a dolgokat túl komolyan.

-Téged tényleg ennyire nem zavar, hogy valaki vízbe ölte magát érted?- kérdeztem hirtelen. Tudom, hogy aknákon lépegettem, de már az egész témafelvetés egyébről sem szólt.

-Dehogynem- mondta komor hangon- szörnyű, ami történt. De nem hibáztathatjuk magunkat örökké mindenért. Tudnunk kell, mi a mi felelősségünk, és mi nem az.

Erre nem tudtam mit mondani. Legszívesebben hagytam volna a témát. Szerencsére épp felértünk a dombtetőre, ahol csodaszép kilátás tárult a szemünk elé, alant az ezüstösen csillogó holtággal.

-Na, milyen?

-Szép- szaladt ki a számon.

-Csak szép??

-Jól van, gyönyörű!- mosolyogtam rá. Ő hosszan nézett:

- Tényleg rád férne már, ha megszegnél néhány szabályt- álltam a pillantását:

-Oké.

-Oké?

-Igen. Azon vagyok- mondtam neki, és zsebre dugtam a kezemet.

-Mondasz egyet?- kérdezte.

-Micsodát?

-Egy szabályt, amit felrúgtál!

-Sosem sétálgatnék kettesben tisztes családapákkal- szaladt ki a számon. Nem néztem rá. Azon nyomban visszaszívtam volna, ahogy kimondtam. De késő volt. Az ajkamba haraptam, és elnéztem a távolba. Ő nem szólt semmit, csak mellém lépett, és átkarolta a vállam. Tetszett a közelsége, de egyben megrémisztett, mert éreztem, hogy jelent valamit.

Azt, hogy ő is épp felrúgni készül egy szabályt.

Az utolsó nyár 4.

     

            Meghatározhatatlan fényességben lebegtem, és fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. Talán amikor lenyomtam a kilincset, akkor nemcsak Vivien szobájának küszöbét léptem át, hanem valami más határt is, amit csak sejtettem.  Próbáltam kinyitni a szememet a vakító fényben, de csak nehezen ment. Aztán hirtelen hűvösséget éreztem a lábamnál, és amikor lepillantottam, láttam, hogy vízben állok. Térdig érő vízben. Körbenéztem, de a ködszerű, opálos fényben nem láttam tovább pár méternél. A tó vize volt, ebben biztos voltam.  Gyanakvón várakoztam, mint aki rosszat sejt. Valami nagyon nem stimmelt. A torkomban dobogott a szívem. Éreztem, hogy történni fog valami. Valami nagyon rossz.

            Ekkor hirtelen valaki vagy valami megragadta lentről a lábamat, és lehúzott a mélybe. A saját sikításomat hallottam, hamarosan már a zavaros tófenékről hallatszott. Rúgtam, kapálóztam a vízben, mely hirtelen nagyon méllyé változott, zöldes fények és buborékok cikáztak a szemem előtt, miközben a két kéz erősen fogott, és nem engedte, hogy a felszínre jöjjek. Éreztem, hogy fogy a levegőm, és a pánik, a tehetetlen és halálfélelem-közeli pánik egyre inkább a hatalmába kerített.

            Apa rázott, egyre csak rázott, amíg magamhoz nem tértem. Vivien szobájának padlóján feküdtem, de valaki felkapcsolta a villanyt, így a kinti esőben cikázó villámok hatalmukat vesztették fölöttem.

            -Ébredj, Gina, én vagyok, rosszat álmodtál!

Levegő után kapkodva ültem fel a szőnyegen, és beletelt pár másodpercbe, míg már nem ziháltam levegőért. Lassan Apa is magához tért a döbbenetből:

            -Kislányom, hogy kerülsz Te ide?

            - Lejöttem, mert valami furcsát hallottam és láttam- magyaráztam. Apa először ijedten nézett rám. Sejtem, nem azért, mert hitt nekem, hanem mert féltett, hogy begolyóztam. Ő mindig túl józan volt a túlvilági dolgokhoz. Akárcsak én. Eddig. Nem is vártam, hogy megértsen. Elég volt neki most feldolgozni a gyászt és megküzdeni a hétköznapokkal. Nem még az én bedilizésemnek is tanúskodni. Ezért nyugalmat erőltettem magamra, és csak ennyit szóltam:

            - De valószínűleg csak a képzeletem játszott velem- vontam vállat- lejöttem ide, és semmit nem találtam. Aztán elaludtam a padlón és rosszat álmodtam.

            -Értem. Azért jobb, ha szépen becsukjuk ezt az ajtót, és te nem jössz be ide többé. Túl nyomasztó egy hely. Holnap pedig pihensz, majd szerzünk valahonnan ebédet. Lehet, hogy túl sokat várok tőled, kislányom. Inkább pihenned kéne nyáron, nem a háztartást vezetni és felnőttet játszani.

            -Apa! Felnőtt vagyok- bukott ki belőlem.

            -Nem baj. Mostantól pihenni fogsz!- jelentette ki Apa igazi apáskodó hangon.

            Már másnap reggel ágyban kellett maradnom. Apa elintézett pár telefont, én pedig a kedvenc könyveimmel hallgattam, ahogy Gerda nénivel, a könyvtárossal beszél arról, hogyan segíthetne be a hölgy a háztartásunk vezetésébe. Aztán- basszus- Veca apját hívta fel, hogy rábízza betyárt. Nagyot dobbant a szívem. Még csak az kéne, hogy ez a pali idejöjjön! De késő volt, Apa mindent elintézett szépen, mielőtt munkába indult.

            - Te csak pihenj szépen- mondta, miután homlokon csókolt, és útra kelt. Letörten néztem utána. Annyi mindent akartam megfejteni, ehelyett itthon rostokolhattam. Ráadásul hamarosan Gerda néni is megérkezett, mert csak délutános lévén, ráért nekünk főzni.

            - Hallom, megfáztál- nézett rám együtt érzőn a kontya alól. Kicsi, kék szemei úgy ragyogtak kerek arcában, mint kék gomb.

            - Iiigen, egy kicsit- hazudtam, és fázósságot színlelve összébb húztam magamon a fürdőköpenyt, miközben leültem reggelizni a konyhaasztalhoz.

            - Hagyd csak, majd én!- mondta Gerda néni, és automatikus mozdulattal tette elém a tejet és a zabpelyhet. Mintha egy kedves nagymama lett volna a maga hatvan évével, virágmintás, vidám ruhájában. Meghatott a gondoskodása. Anya óta senki nem törődött velem így.     

            - Tudom, hogy nehéz Neked most- ült le mellém Gerda néni répát pucolni- Ráadásul egy ilyen nyomasztó helyen laktok. Nem is értettük a férjemmel apádat, miért épp ide költöztetek.

            Kanalammal a zabpelyhet kotorásztam, nem akartam felnézni:

            -Nem ő tehet róla. Fogalma sem volt róla, mi történt itt- némán ültünk pár másodpercig, aztán Gerda néni hirtelen a vállamra tette a kezét:

            -Ide figyelj. Ez az ügy nem tartozik rád. Ne emészd magad miatta.

            -De mi történt valójában?- kaptam fel a fejemet- mindenki csak titkolózik, senki nem mond semmit. Gerda néni nem nézett a szemembe, csak folytatta a zöldségpucolást:

            -Mert senki nem tud semmit.

            -Nem hiszem el. Miért zárta le a rendőrség ilyen hamar az ügyet? Mi van, ha nem is öngyilkosság történt?-nem öngyilkosság volt. Ezt minden porcikám tudta. Valaki lehúzta a lábamat. Vivien üzenni akart nekem.

            -Vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk. És vannak emberek, akiket szintén nem- tette le a kést Gerda néni a tálba.

            -Emberek?- néztem rá furcsán- akkor mégiscsak állt valaki az ügy mögött? Egy ilyen kis helyen hogyhogy nem gyanakodnak senkire sem?

            -Már hogyne gyanakodnának. Csak ez nem ilyen egyszerű. Most főznöm kell, Gina, jobb, ha visszamész a szobádba pihenni, míg itt vagyok- Gerda néni szemmel láthatólag nem kívánta folytatni a beszélgetést.

            Csalódottan vánszorogtam vissza a helyemre. Füleltem, hátha megint hallom a kopogást, de semmi. Fura érzés rádöbbenni, hogy egy halott kapcsolatba akar lépni veled. Tiszta Hatodik érzék. Mégis úgy éreztem, ez több egyszeri jeladásnál. Vivient közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Mintha lett volna valami plusz, ami összeköt bennünket.

            Ekkor csörrent meg a mobilom az ágyon. Utána nyúltam. Veca neve villogott a kiejlzőn.

            -Helló, Csajszi, jobban vagy már?- szólt bele Veca harsányan a telefonba. Jesszus. Nem hiszem el, hogy az Apám őt is riadóztatta!

            -Igen, persze, csak valami vírus, egész éjszaka hánytam…

            -Uh, Te szegény, részvétem!!! És hogy alakulnak a napok? Hallom, összehaverkodtál Apámmal- mintha kő lett volna a gyomromban ezt hallva.

            -Ja, összefutottunk a  tónál- feleltem könnyedén.

            -Vigyázz az öreggel- nevetett fel Veca, amire bennem megállt az ütő- rohadt sokat tud beszélni, ha egyszer rád akad, vége!- tette hozzá Veca viccesen. Kicsit megkönnyebbültem. Vagy mégsem. Nem is tudom.

            -És milyen az idő a Balatonon?-kérdeztem, hogy témát váltsak.

            -Gyönyörű! Végre elment a vihar meg az esős nyavalya, és telibe süt a nap! Remélem, holnapra a víz is visszamelegszik! Már amennyire élvezni tudom az edzések között! Ma délután lejön Anya is meglátogatni végre. Sose érnek rá, annyit dolgoznak, hogy már belegebednek. De mindennek ára van. Nem hiába az övék már a fél környék- tette hozzá Veca inkább keserűen, mint nagyzolva. Tipikus elhanyagolt, egyedüli gyerek volt, akinek a szülei folyton dolgoztak, hogy megfelelő anyagi biztonságot teremtsenek neki. Mostanára kiterjedt vállalkozásokkal és hatalommal rendelkeztek. De vajon megérte-e? Ekkor nem tudom, miért, de bevillant Gerda néni mondata:

-Vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk. És vannak emberek, akiket szintén nem.

Hanem ők bennünket-tettem hozzá gondolatban.

            -És meddig marad Anyukád?-kérdeztem kíváncsian.

            -Ma este biztosan- mondta Veca- csak tudjam elviselni- sóhajtott egy hatalmasat-most azonban mennem kell, ne hari. Majd beszélünk még!

            -Oké, szia!- feleltem vidáman. Jó volt hallani a hangját. Vidám hangulatban nyomtam ki a telefont. Gondoltam, később majd felhívom Gerda néni fiát, Mátét, hogy rákérdezzek nála Vivienről. De egyelőre még ki akartam kapcsolni. Veca nagyban segített, hogy kicsit elengedjem a baljós gondolataimat.

            Ekkor megint megcsörrent a telefon. Nevetve nyúltam utána, szinte biztos voltam benne, hogy Veca felejtett el valamit.

            -Hahó, Nagybeteg, visszautasíthatatlan ajánlatom van számodra!

            Gábor hangja volt. Honnan tudta a számomat? Hát persze, hogy az apám adta meg neki Betyár miatt. Ennyit erről.

-Miféle ajánlat?- kérdeztem egyszerre félve és kíváncsian.

-Egy óra múlva ott vagyok nálad, és elmegyünk valahová, mit szólsz? Vétek ilyen időben otthon lenni, nem igaz?

            Meg sem kérdezte, hogy én mit akarok, bár az az igazság, hogy magam sem tudtam. A hangja ellentmondást nem tűrő volt, vidám és határozott. Én pedig képtelen voltam nemet mondani.