2014. szeptember 25., csütörtök

Tervszerű örömködés- a felhőtlen boldogság nyomában



"Minden embernek joga van keresni az örömöt,, ez alatt pedig azt kell érteni,aminek ő örül-és nem feltétlenül azt, aminek mások örülnek..." 
                                                              (Paulo Coelho)
Szívből utálom az önsegítő könyveket, különösen azokat, melyek tuti recepttel szolgálnak, hogyan legyünk maradéktalanul boldogok. Nagyon fel tudom húzni magam az olyanokon, mint hogy „rakj rendet a szekrényben” meg „olvass szomorú történeteket, hogy értékeld a saját életedet!” Már nem azért, de engem nem dob fel se a rendrakás, se mások gyötrelme. Lehet, megnyugtat, de semmiképp nem vidámít fel. Mint ahogy az se, hogy menjünk le alfába, mert jobb lesz, ha meditálunk. Kiráz attól a klotyóba száműzött, keleti filozófiás könyvtől, ami a teljes megvilágosodást promotálja. Van a  hátoldalán egy lebiggyesztett ajkú, morcos szemű szerzetes, aki biztosan rettenetesen nagy tudású, de tuti nem boldog.
Pár hete elhatároztam, hogy a körülöttem kialakult káosszal kezdek valamit. Kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok, rémes érzés volt. Aztán jött egy apró fénysugár, konkrétan a 61-es villamoson- a Városmajor fái közt rám vetülő a vidám, reggeli napsugarak formájában- és rájöttem, hogy minden úgy van jól az életemben, ahogy van. Felemelő szembesülés volt, még sosem gondoltam rá ilyen közelségből: általában azon agyalok, mi hiányzik az életemből, és nem azon, amim van. De szerintem ezt nem kell reklámoznom senkinek. Pláne nem magyar honfitársaimnak, akikhez (és ebbe magamat is beleértem) minden üzenet negatív kóddal érkezik. Mert ugye ott van az a félig tele pohár elmélet, de kit érdekel az ilyesmi, amikor tele van a hócipőd..?
Nos, mire a villamosom befutott a Móricz körtérre, a teljes nirvána állapotába kerültem. Képtelen lettem volna megfogalmazni, mitől van rendben minden, amikor éppenséggel semmi nincs rendben, de mégis. Attól a naptól kezdve minden nap felskicceltem magamnak egy utasítást a jegyzetfüzetembe, hogy mit tegyek aznap, ami örömet okoz. Szigorúan olyan instrukció lehetett, amit tényleg szívből szerettem volna, és aminek a megvalósítása nem függött más külső személytől illetve eseménytől.
Első nap vettem egy őszi ajtódíszt. A jövendő otthonomra gondoltam közben, mely nem egy lelakott, hideg albérlet lesz, hanem tényleg a saját otthonom. Lehet, jó pár évembe kerül majd, de ezzel a pici ajtódísszel azt érzem majd, hogy haladok felé. Következő utam egy használtruha- boltba vitt, ahol egy pici babaruhával gazdagodtam. Tudom, még se anyagilag, se lelkileg nem vagyok kész egy bébire, de nem tudom elképzelni az életemet Nélküle. És néha megijedek, hogy sose lesz babám, szinte megfojt az érzés. A parányi babaruha megerősítette bennem a tényt, hogy egyszer tök jó anyuka lesz belőlem.
Második nap őrült rohanás közepette, de eljutottam végre kozmetikushoz, és kiszedettem a szemöldökömet. Ez a nap a nőcisségről szólt, nem csoda, hogy a shopping se maradhatott ki.
Harmadik nap jött egy kis wellness. Mivel nagyon fáradt voltam, nem jutottam el külső helyszínre, viszont illatgyertyákkal és füstölőkkel barikádoztam körbe a szobát, és egy pihentető masszázzsal jutalmaztuk egymást a Párommal.
Negyedik nap, csütörtökön elmentünk moziba a kedvenc filmemre, amiért a napokban majd megőrültem, majd pénteken egy baráti összejövetelen vettem részt, mely szintén feltöltött.
Csupán öt nap telt el, de mégis megváltozott az életem. Hogy mitől? Valóban az a pár napnyi pici boldogság dobott rajtam ekkorát? Nem látok más magyarázatot. Valóban ennyit számítana, hogy naponta tegyünk magunkért valamit? És tényleg ennyire megérezzük a hiányát? Azelőtt fel se tűnt volna, hogy ez rendszerint kimaradt. Mert azt gondoltam, a kötelességszerű dolgok értelemszerűen örömet is okoznak. Egy nagy fittyfenét. Messze vannak tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.
Olvastam egy könyvet a lányról, aki tud repülni. Amolyan fantasy, mégis lélektani mélységeket feszeget. A cselekmény lényege, hogy él valahol Amerikában egy kislány, aki tud repülni. A környezete teljes megrökönyödéssel figyeli, a szülei egy hiper-szuper intézetbe dugják, hogy „rendet tanuljon”, azaz leszokjon erről a fura szokásáról. A pláne mégis az, hogy Pipert, a főhős-gyereket semmi nem teszi boldoggá, csakis a repülés.
Az intézet igazgatónője, egy látszólag kedves és megértő nő azzal próbálja leszoktatni, hogy Piper a repüléssel árt másoknak, ezért nem lehet olyan önző, hogy ezzel együtt is folytatni akarja a repülést.
Márpedig a kislány ezt akarja. Csak ezt. Akkor is, ha ezzel rendet bont vagy az életét teszi kockára. Azon tűnődöm, hogy valóban olyan nehéz kiállni azért, ami minket valóban boldoggá tesz? És csakis mások kárán lehetséges az igazi boldogságunk? És vajon van-e különbség aközött a boldogság közt, melyet annak hiszünk, mert mindenki más úgy csinálja, és ami valóban a felszabadító, mindent elsöprő örömmel tölt el bennünket? Mire vagyunk képesek, hogy kilógjunk a sorból? Arra a boldogságra gondolok, ami jó érzéssel tölt el, amit nem azért teszünk, hogy elismerjenek, szeressenek, és aminek nincs következménye (jó alak, fittség, előremenetel, stb..), ami csakúgy VAN. Ez a boldogság önmagában és öntörvényűen létezik. Nem lehet tudni előre, mi váltja majd ki, csak próbálkozni lehet. Ahogy Piper is felmászik a könyv első oldalán a tetőre, hogy kipróbálja a repülést, ami aztán szenvedélyévé válik.
Azt hiszem, most már minden nap fel akarok mászni arra a tetőre, hogy lássam, mi tesz igazán boldoggá. Talán az, ha aznap elmegyek múzeumba a kedvenc kiállításomra, vagy teszek valami mókás őrültséget anélkül, hogy azon agyalnék, mit gondolnak rólam az emberek. Vagy ha felveszem a kedvenc szoknyámat, kilakkozom a körmömet, vagy épp befalok egy tál trópusi gyümölcsöt. Talán nincs receptje a boldogságnak, mindenkit más tesz azzá, szürreálisan, mindenféle ésszerű magyarázat nélkül. Egyszerűen csak létezik, olyan elemi erővel és energiával, ami erősebb minden másnál ezen a világon.




2014. szeptember 13., szombat

A Rendetlenség- Nap

           
 A Rendetlenség-Napban az a jó, hogy legitimizálja a lustaságot, semmittevést és a Kupit, nagy Kával. Mindig is egy ilyen napról álmodtam, pedig nem vagyok se kényszeres rendrakó, se tisztaságmániás. Csak valahogy bekúszott már a mindennapokba ez a kötelességszerű rendrakás, amikor arra ébredsz nyűgösen és unottan, hogy már megint be kell ágyazni, már megint csálé összevisszaságban állnak a ruhadarabok a széktámlán, már megint el kell mosogatni, miután reggeliztél! Egy megszokott munkanapon ez rendben van, nem jó ugyanis fáradtan egy szemétdombra hazaérni. Egy hétvégén azonban...miért is ne engedjem el magam kicsit...?

              Valljuk be, a Rend nagyon szép és megnyugtató, de szörnyen unalmas. Sehogyse illik össze az eredetiséggel vagy az emberi lét alapvetően kaotikus mivoltával. Ezért ma reggel elhatároztam, hogy szakítok vele. Végül is a hét valamennyi napját katonás rendben éljük: időre kell járni dolgozni, időre kell megcsinálni dolgokat, órát tartani, tanmenetet írni, és minden erről a kehes, hajattépő időzítésről szól! Hiába kezdesz el olvasni egy könyvet, máris ott villog mögötted a tábla: "idő van, idő van, idő van!!!!"Este belemerülnél a kedvenc zenédbe, és aludni kell menni, pedig még annyi mindenen gondolkodnál, annyi mindent csinálnál, néznél, olvasnál, hallgatnál. Ez egyszerűen nem ér!

              Nos, egy Rendetlenség-Nap épp arról szól, hogy mindenre jut időd. Most nem a világmegváltó ötletek megvalósítására vagy a Mount Everest megmászására gondolok, hanem arra az érzésre, amikor Nem Hajt a Tatár. Például rögvest ébredés után úgy hagyom az ágyat, ahogy, nem érdekel, hogy a kék paplan szabálytalan halomban kuporog az ágy szélén, és a párnák is gyűrött karéjban hevernek két oldalt. Ez így szép, és így is marad ma napnyugtáig. Aztán a reggeli müzlistálkámat sem mosom el, csak beáztatva a mosogatóban hagyom, miközben a pingvines pizsamámban flangálok egész délelőtt, és az ablakon beszökő napsugarakat figyelem. Néha a felhők mögé bújik a fény, máskor tízpercre leszakad az ég ( igazi "őszi" időjárás, némi monszun-elemmel vegyítve), de aztán újra ragyogásba borul a szoba. Nem fáradok, hogy kivigyem a tegnapi tányérokat és poharakat, és egyáltalán nem idegesít a jelenlétük. Pedig hamarosan hazatér katonás rendet kedvelő Párom a tegnapi kétnapos kiruccanásáról, és ilyenkor már rég benne szoktam lenni a pakolásban, mert szeretek a kedvére lenni. A bajt megelőzendő felhívom telefonon, és elmondom neki a Nagy Titkot:
               -Ma Rendetlenség Napot tartunk- súgom a telefonba, mintha ez valami rejtély lenne, amit óvni kell.
              -Aha- nyugtázza a Férfi, akivel élek immár másfél éve. Hallom, hogy nem tetszik neki, de nem érdekel.
              - Csak hogy készülj lelkiekben- teszem hozzá merészen. Ez már tényleg nem én vagyok. Hová tűnt a szorongás,  hogy mit fog szólni? Az anyja mindig  rendre nevelte, ez neki új. Sebaj. Van ez a mondás, hogy egy családban a Nő hozza be az új szokásokat. Ideje elkezdeni. Lőttek a régi, tökéletes, pedáns kis barátnőnek. Itt az új, a bohém, a pizsamában mulató.
              Nem éri sokként, amikor hazaér.  Odébb löki a széktámlán tornyosuló ruhahalmot a fotelbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán letelepszik a számítógépéhez, és a halom tetejére hajítja a billentyűzeten heverő rövid, fodros pizsamasortomat. Ez volt a hab a tortán. Ezt se tettem odébb.
        Én pedig kitelepszek a konyhába, ahol a mosogatóból megértőn kacsint felém a rakat szennyes edény, az ablakban lógok, mint gimis koromban szünetben, amikor elmerültem a tájban, és most is így látok mindent, frissen, újan, ráérősen. Kintről befigyel két Égig Érő fa, sűrű lombkoronájukon áttör a fény, a felhőkön átderengő világosság, misztikus megvilágításba vonja a leheletnyi szélben reszkető, lassan sárgába forduló leveleket. Így tökéletes minden, én pedig ennek az egésznek a közepén csücsülök, és azon tűnődöm, ajándék-e vajon mindez, vagy csak alanyi jogon jár. Hogy itt lehetek, épp most, épp itt, ezernyi érzéssel és ezer gondolattal, a fák zöldje olyan tiszta és végtelen, hogy magamba szippantom őket, és minden porcikámmal tudom, hogy ezt így csakis Ember érezheti. Lehet, egyszer egyek leszünk a levelek közt játszó halk széllel, vagy a napsugarakkal, és mindent globális távlatokból látunk és érzünk majd, vagy egy homályosan átsejlő tükrön át, ám ilyen tisztán, esendően és ambivalensen csakis emberként mienk ez a csoda. A szépség és a létezés csodája. A szereteté és a szerelemé, a kötődésé és az elengedésé, a szomorúságé és az örömé, a szabadságé és vágyé.
        Ha egy Rendetlenség- Nap ilyen távlatokat teremthet bennem, azt hiszem, érdemes lesz megismételni! :-)