"Minden embernek joga van keresni az örömöt,, ez alatt pedig azt kell érteni,aminek ő örül-és nem feltétlenül azt, aminek mások örülnek..."
(Paulo Coelho)
(Paulo Coelho)
Szívből utálom az önsegítő könyveket, különösen
azokat, melyek tuti recepttel szolgálnak, hogyan legyünk maradéktalanul
boldogok. Nagyon fel tudom húzni magam az olyanokon, mint hogy „rakj rendet a szekrényben”
meg „olvass szomorú történeteket, hogy értékeld a saját életedet!” Már nem
azért, de engem nem dob fel se a rendrakás, se mások gyötrelme. Lehet,
megnyugtat, de semmiképp nem vidámít fel. Mint ahogy az se, hogy menjünk le
alfába, mert jobb lesz, ha meditálunk. Kiráz attól a klotyóba száműzött, keleti
filozófiás könyvtől, ami a teljes megvilágosodást promotálja. Van a hátoldalán egy lebiggyesztett ajkú, morcos
szemű szerzetes, aki biztosan rettenetesen nagy tudású, de tuti nem boldog.
Pár hete elhatároztam, hogy a körülöttem kialakult
káosszal kezdek valamit. Kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok, rémes
érzés volt. Aztán jött egy apró fénysugár, konkrétan a 61-es villamoson- a
Városmajor fái közt rám vetülő a vidám, reggeli napsugarak formájában- és
rájöttem, hogy minden úgy van jól az életemben, ahogy van. Felemelő szembesülés
volt, még sosem gondoltam rá ilyen közelségből: általában azon agyalok, mi
hiányzik az életemből, és nem azon, amim van. De szerintem ezt nem kell
reklámoznom senkinek. Pláne nem magyar honfitársaimnak, akikhez (és ebbe
magamat is beleértem) minden üzenet negatív kóddal érkezik. Mert ugye ott van
az a félig tele pohár elmélet, de kit érdekel az ilyesmi, amikor tele van a hócipőd..?
Nos, mire a villamosom befutott a Móricz körtérre, a
teljes nirvána állapotába kerültem. Képtelen lettem volna megfogalmazni, mitől
van rendben minden, amikor éppenséggel semmi nincs rendben, de mégis. Attól a
naptól kezdve minden nap felskicceltem magamnak egy utasítást a
jegyzetfüzetembe, hogy mit tegyek aznap, ami örömet okoz. Szigorúan olyan
instrukció lehetett, amit tényleg szívből szerettem volna, és aminek a
megvalósítása nem függött más külső személytől illetve eseménytől.
Első nap vettem egy őszi ajtódíszt. A jövendő
otthonomra gondoltam közben, mely nem egy lelakott, hideg albérlet lesz, hanem
tényleg a saját otthonom. Lehet, jó pár évembe kerül majd, de ezzel a pici
ajtódísszel azt érzem majd, hogy haladok felé. Következő utam egy használtruha-
boltba vitt, ahol egy pici babaruhával gazdagodtam. Tudom, még se anyagilag, se
lelkileg nem vagyok kész egy bébire, de nem tudom elképzelni az életemet
Nélküle. És néha megijedek, hogy sose lesz babám, szinte megfojt az érzés. A
parányi babaruha megerősítette bennem a tényt, hogy egyszer tök jó anyuka lesz
belőlem.
Második nap őrült rohanás közepette, de eljutottam
végre kozmetikushoz, és kiszedettem a szemöldökömet. Ez a nap a nőcisségről
szólt, nem csoda, hogy a shopping se maradhatott ki.
Harmadik nap jött egy kis wellness. Mivel nagyon fáradt
voltam, nem jutottam el külső helyszínre, viszont illatgyertyákkal és
füstölőkkel barikádoztam körbe a szobát, és egy pihentető masszázzsal jutalmaztuk egymást a Párommal.
Negyedik nap, csütörtökön elmentünk moziba a kedvenc
filmemre, amiért a napokban majd megőrültem, majd pénteken egy baráti
összejövetelen vettem részt, mely szintén feltöltött.
Csupán öt nap telt el, de mégis megváltozott az
életem. Hogy mitől? Valóban az a pár napnyi pici boldogság dobott rajtam
ekkorát? Nem látok más magyarázatot. Valóban ennyit számítana, hogy naponta
tegyünk magunkért valamit? És tényleg ennyire megérezzük a hiányát? Azelőtt fel
se tűnt volna, hogy ez rendszerint kimaradt. Mert azt gondoltam, a
kötelességszerű dolgok értelemszerűen örömet is okoznak. Egy nagy fittyfenét.
Messze vannak tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.
Olvastam egy könyvet a lányról, aki tud repülni. Amolyan
fantasy, mégis lélektani mélységeket feszeget. A cselekmény lényege, hogy él
valahol Amerikában egy kislány, aki tud repülni. A környezete teljes
megrökönyödéssel figyeli, a szülei egy hiper-szuper intézetbe dugják, hogy
„rendet tanuljon”, azaz leszokjon erről a fura szokásáról. A pláne mégis az,
hogy Pipert, a főhős-gyereket semmi nem teszi boldoggá, csakis a repülés.
Az intézet igazgatónője, egy látszólag kedves és
megértő nő azzal próbálja leszoktatni, hogy Piper a repüléssel árt másoknak,
ezért nem lehet olyan önző, hogy ezzel együtt is folytatni akarja a repülést.
Márpedig a kislány ezt akarja. Csak ezt. Akkor is,
ha ezzel rendet bont vagy az életét teszi kockára. Azon tűnődöm, hogy valóban
olyan nehéz kiállni azért, ami minket valóban boldoggá tesz? És csakis mások
kárán lehetséges az igazi boldogságunk? És vajon van-e különbség aközött a
boldogság közt, melyet annak hiszünk,
mert mindenki más úgy csinálja, és ami valóban a felszabadító, mindent elsöprő
örömmel tölt el bennünket? Mire vagyunk képesek, hogy kilógjunk a sorból? Arra
a boldogságra gondolok, ami jó érzéssel tölt el, amit nem azért teszünk, hogy
elismerjenek, szeressenek, és aminek nincs következménye (jó alak, fittség,
előremenetel, stb..), ami csakúgy VAN. Ez a boldogság önmagában és öntörvényűen
létezik. Nem lehet tudni előre, mi váltja majd ki, csak próbálkozni lehet. Ahogy Piper is felmászik a könyv első oldalán a tetőre,
hogy kipróbálja a repülést, ami aztán
szenvedélyévé válik.
Azt hiszem, most már minden nap fel akarok mászni
arra a tetőre, hogy lássam, mi tesz igazán boldoggá. Talán az, ha aznap
elmegyek múzeumba a kedvenc kiállításomra, vagy teszek valami mókás őrültséget
anélkül, hogy azon agyalnék, mit gondolnak rólam az emberek. Vagy ha felveszem
a kedvenc szoknyámat, kilakkozom a körmömet, vagy épp befalok egy tál trópusi
gyümölcsöt. Talán nincs receptje a boldogságnak, mindenkit más tesz azzá,
szürreálisan, mindenféle ésszerű magyarázat nélkül. Egyszerűen csak létezik, olyan
elemi erővel és energiával, ami erősebb minden másnál ezen a világon.