Az utolsó nyár 2.

2.

A találkozás Vica apjával még csak a kezdet volt. A java csak másnap kezdődött. Helyesbítek: másnap délben ebédfőzéskor. Kitaláltam, hogy muffint sütök, hűvösebb nyári nap lévén nem kellett attól tartanom, hogy megfulladok a sütő mellett. Apa pedig szerette a muffinomat, a csokis volt a kedvence.

            Épp betettem a tepsit a sütőbe, amikor meghallottam a kopogást. Halk, egyenletes hang volt. Először azt hittem, képzelődök. Leültem a székre, és figyeltem, hátha megszűnik. Csak a sütő kattogását hallottam egy darabig, aztán az utcán zúgott el egy teherautó. Majd csönd lett, és újra meghallottam.

            -Talán a bejárat felől jön- futott át az agyamon, mire kiiramodtam az előszobába, és szélesre tártam az ajtót. Madárcsicsergés fogadott a néptelen utcán, a felhőfoszlányok közt épp próbálkozott a nap. Kissé kába voltam az eső előtti alacsony légnyomástól, ezért képzelődtem. Zavartan betettem magam mögött az ajtót, és visszasiettem a konyhába csekkolni a sütiket. Szépen dagadtak a formában, elégedetten csuktam rájuk a sütőajtót.

            Aztán még egyszer meghallottam a kopogást. Ledermedtem, kezemben megállt a konyharuha. Fülelni kezdtem, honnan hallom. Kop-kop-kop egy percen át, aztán elhalt a hang. A fal túloldaláról jött. Vivien szobájából.

            Alig vártam, hogy Apa hazaérjen, és elmesélhessem neki a történteket. Apa farkaséhesen ért haza 3kor, és azonnal nekiállt elpusztítani a még langyos muffinokat. Nem erőlködtem, hogy lebeszéljem róla, hisz még várt rá az ebéd, de most sokkal jobban lekötöttek a titokzatos hangok.

            - Vivien szobájából?- csodálkozott Apa, kezében egy fél muffinnal. Limonádét ivott hozzá, amit a hűtőből varázsoltam elő.

            - Igen. Azt hiszem, nem ártana, ha többet tudnánk arról a lányról!

            - Jaj, Gina, már megint túl nagy a fantáziád. Sokat olvasol, az a bajod. A lány ideggyenge volt, egy este belegyalogolt a tóba, és kész. Nincs itt semmiféle kísértethistória.

            - Már pedig én hallottam a hangokat- makacskodtam. Apa fülelni kezdett. Néma csend telepedett a késődélutánra. Semmi zaj. Csak egy légy zümmögött az ablaküvegnek csapódva.

            - Nem hallok semmit- kelt fel Apa, miközben tányérját a mosogatóba tette- megyek, ledőlök egyet.

            Szerettem volna rögvest felhívni Vicát, hogy elmeséljem neki a történteket, de tudtam, hogy délután esélytelen, végig edzései vannak. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem: a kopogás a szoba túlsó faláról érkezett.

            Néztem az ajtót, a vidám, színes feliratot. Mi lenne, ha benyitnék? Nem nyúlnék semmihez, észre sem fogják venni. Tényleg. Lehet, egy egér kaparászik odabenn. Vagy egy nyest a padláson. Én meg itt csapom a vihart egy pohár vízben.

            Halkan lenyomtam a kilincset. Az ajtó szinte magától nyílt meg előttem. Mintha vártak volna. Sosem gondoltam magamat egy Szellemekkel suttogónak. Anya kiskoromban mondta néhányszor, hogy nem vagyok mindennapi, de melyik anyuka nem mondja ezt a kislányának? Szerettem magamban játszani, és egy-kétéves koromban állítólag láttam dolgokat, amit mások nem. Legalábbis a viselkedésemből erre következtettek. Én sajnos nem emlékszem.

            Egy világos, barátságos kis szoba képe tárult elém. Fő színként a rózsaszín és a narancs dominált, nem éppen öngyilkos színek. A falakat festmények és különböző képek borították, középen egy franciaágy húzódott, virágos díszpárnákkal és plüssálaltokkal. Tipikus lányszoba. Mellette az éjjeliszekrényen egy kép, rajta egy fiatal lány képe. Vörösesszőke haj, halványzöld szemek, a tekintetében pedig kiismerhetetlen kifejezés: mosoly vagy épp fürkésző pillantás? Mintha keresne valamit, választ vagy megnyugvást, miközben úgy tesz, mintha könnyedén belemosolyogna a világba. Megborzongtam. Mintha már láttam volna valahol ezt az arcot, ezt a titokzatos mosolyt. Akaratlanul is kinyúltam a képért, és megérintette a kezem. Ekkor pillantásom az állókép alatti borítékra siklott. Tudtam, nem kéne hozzányúlnom, semmi közöm az egészhez, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hogy megnézzem, mi van a borítékban. Felemeltem a képet és kihúztam a borítékot. Egy képeslapot rejtett, rajta egy vörös rózsa, alatta pedig egy kapkodva odafirkantott felirat:

            „Néha élet- halál kérdése a szerelem”

            Ennyi volt az idézet. Vivien szerelmes volt? És hogyhogy nem tudott erről senki sem? Miért intézték el annyival, hogy besokallt, és kinyírta magát? Lehet, hogy szerelmi bánatában tette?

            Visszatettem a borítékot, és kimentem a szobából. Úgy gondoltam, ennyi bőven elég volt mára a titkos szobából. Belebújtam a kardigánomba, gondoltam, járok egyet a faluban. Nem volt maradásom, ráadásul eszembe jutott, hátha találkozom valakivel a faluban, akitől többet megtudhatok majd. Betyár vonítva követelte, hogy jöhessen, de csendre intettem, most egyedül akartam menni.

            Már lógott az eső lába, amikor kiléptem az ajtón. Tömött, szürke, vattaszerű pamacs volt az ég, vészjóslón megmorajlott néha. A könyvtár felé vettem az irányt. Vica mondta egyszer, hogy Gerda néni, az itteni községi könyvtáros mindent tud mindenkiről. Őt kell kifaggatnom, tudtam. A könyvtár viszont a falu túloldalán volt, legalább 15 percnyire a házunktól. Alig értem az utcánk végére, már éreztem az első kövér cseppeket, érme-nagyságú foltok pettyezték előttem a járdát. Megszaporáztam a lépteimet, hátha eltart még a szemerkélés addig, míg elérem a könyvtárat, ám az eső csak erősödött, és pár perc múlva nyakamba zúdult a nyári zápor.

            Tanácstalanul futottam a könyvtár irányába, csurgott rólam a víz, ám az épület még nagyon messze volt. Megálltam, és már épp eldöntöttem, hogy visszaindulok, amikor egy autó reflektora világított a szemembe. Az esőfüggönyön át csak a színét láttam, koromfekete volt, az ablaktörlője pedig szaporán járt jobbra-balra. Leereszkedett az ablak, és Veca apja, Gábor jelent meg az üveg mögött. Mindenki segítsége jól jött volna a szakadó esőben, kivéve az övét. Olyan kurtán-furcsán hagytam ott előző nap, hogy nem igazán volt kedvem társalogni vele.

-Hazavigyelek?- kérdezte segítőkészen, én pedig elsőre megráztam a fejem. Aztán úgy döntöttem, beszállok. Gyalog sosem jutok el a könyvárig-gondoltam.

-A könyvtárba vigyél, légy szíves!-zuttyantam le mellé az anyósülésre. Ő végigmért, mint aki kísértetet lát. Valószínűleg elég túlvilágian festettem.

-Nem akarsz előtte hazamenni átöltözni?- legszívesebben rávágtam volna, hogy NEM, de mivel éreztem, hogy a hajamból is csöpög az eső, megadón bólintottam. Leparkolt a házunk előtt, én pedig befutottam a házba, hogy felkapjak valami szárazat. Nem kérdeztem, bejön-e, lehet, udvariatlan voltam, de eszem ágában sem volt behívni. A lépcsőn lefelé akaratlanul is Vivien szobája felé pillantottam. Mintha csálén állt volna az ajtón a felirat. Talán Apa nekiment, és kicsit elcsúszott. Vállat vontam, és siettem ki Gáborhoz az autóba.

- Sikerült berendezkednetek?- kérdezte a férfi, miközben kihajtottunk az útra.

-Aha- feleltem bizonytalanul. Gábor felkapta a fejét. Mintha belém látott volna, hogy valami nincs rendben.

-Gond van?

-Á, nem..Csak kicsit furcsa a szituáció, hogy egy halott lány házában lakunk.

-Nem az ő háza volt, hanem a szüleié- mondta a férfi hűvösen.

-Igen, de ő halt meg. Olyan, mintha még nem ment volna el teljesen.

-Pedig meghalt. Én találtam meg- Gábor hangja fagyosan, csaknem könyörtelenül csengett. Talán csak én nem vagyok elég erős a hasonló helyzetekhez, hogy képtelen vagyok ilyen objektíven látni a történteket, mint Gábor. Lehet, ehhez is élettapasztalat kell. Ránéztem, de tekintete semmit nem árult el a volán mögött, ahogy az ablaktörlők ütemes mozgásába bámult. Vonzó pasinak tartottam, csak épp nem az én korosztályom volt. Idegenkedtem tőle, hogy megosszam vele a félelmeimet, mégis kibuktak belőlem a szavak:

-Tudom, hogy meghalt, de valahogy mégis… a szobája, a lénye.. Nem is tudom. Jó lenne többet megtudni róla.

Ekkor végre rám nézett. Sokat sejtetően és rejtélyesen. Beleborzongtam ebbe a pillantásba:

-Akkor a lehető legjobb helyen jársz. Nálam többet nem sokan tudnak Mór Vivienről.

Az utolsó nyár 1.

1.

             Már egy éve is elmúlt annak, hogy a 16 éves Mór Vivient holtan találták a kis falu melletti tó vizében. Erről beszélt mégis mindenki még azon a júniuson is, amikor Apával beköltöztünk a Nyárfa-lakba. Nem sok közünk volt a tanya életéhez, sem az itt lakókéhoz. Csak jó helynek tűnt, már amennyit Vica mesélt róla a kollégiumban. Apa felejteni akart, és egy szép nyarat nekem érettségi után, melyben nincs része bánatnak és annak a fájdalomnak, ami anya halála okozott. Vica nem tudott róla, hogy Apa épp a Nyárfa-lakot szemelte ki. Minden bizonnyal azonnal lebeszélte volna, de mi akkoriban még nem sokat tudtunk a titokzatos halálesetről, sem arról a tényről, hogy Vivien családja épp itt lakott előtte. Aztán ők beköltöztek a városba, a ház pedig egész télen üresen állt. Míg meg nem hirdették kiadásra, mi pedig meg nem találtuk. Ki is vettük hamar.

            Apa nem csinált nagy ügyet a dologból:

-Egy nyárra megfelelő lesz - aztán úgyis meglátjuk, hogyan tovább- mondta nekem, amikor ijedten meséltem neki a rémhistóriát, amit Vica osztott meg velem a suliban. Vicával egy osztályba jártunk, és gimi első óta jó barátnők voltunk. Ő kollégiumban lakott, csak hétvégén jött haza. Az apja találta meg a lány holttestét tavaly júniusban, egy hajnalon, amikor a kutyájával sétált arrafele. Igazi rémálom lehetett.

            A ház a történtekhez képest jó állapotban volt, amikor beköltöztünk. A csövek nem fagytak szét télen, és egy alapos takarításon kívül nem volt más dolgunk a rendbehozatallal. A földszintet három nagy szoba foglalta el, ebből az egyikbe beköltöztem én, a másikba Apa, a harmadikkal pedig nem foglalkoztunk. A főbérlőnk rendelkezett így, Vivien szobája azóta érintetlen volt, hogy a lány örökre elment. A konyhát hamar birtokra vettem, a Mór család szépen felszerelten hagyta itt nekünk mikróval, mosogatógéppel, kenyérsütővel. Nem tartottam magam soha túl háziasnak, de mióta ketten maradtunk, sokat fejlődtem e téren. Én főztem Apára, ezért hálás voltam a szép, világos, tágas konyháért, ahol a délelőttök egy részét tölteni fogom majd.

            Betyárt is magunkkal hoztuk. Neki ez a kertes ház a paradicsomot jelentette. Zsemleszínű labi volt, lakáshoz szokott, jámbor példány, aki nem sok vizet zavart, ha időnként megvakargatták a füle tövét, vagy megdögönyözték. Engedelmes eb volt, megérdemelte a hirtelen szabadságot, és a nagy teret, ahol kedvére futkározhatott.

            Apa már másnap munkába állt. A vadőrt helyettesítette nyáron, mert az idős bácsi bizonytalan időre kórházba került. Apa sosem volt az az ellenőr-fajta, de tudott tekintélyt parancsolni, ha kellett. Reggel indult, körbejárta a tavat Betyárral, aztán nap közben is tett egy újabb kört, majd a műszakot este fejezte be.

            Én a nap nagy részét egyedül töltöttem. Nem zavart a magány, egykeként megszoktam az egyedüllétet, már tízévesen főztem magamra otthon, és a suliba se kísért senki. Reggel felkeltem, rendbe szedtem a házat, ebédet főztem Apára, míg haza nem jött. Délután kiültem a könyvemmel a kertbe, a szilvafa árnyékába Betyárral, és egész estig olvastam. Ha nyári szünet, akkor olvasás. Ez volt nálam a menetrend gyerekkorom óta. Most, hogy leérettségiztem, ezek az igényeim mit sem változtak. Persze, nagykorú lettem, és ősztől egyetemre megyek, de ettől még nem fűtött valami vad szenvedély, hogy mindenképp kiélvezzem a felnőttség szabadságát. Az elballagó osztálytársaim többsége mindenféle fogadalmat tett erre a nyárra: a maradék kisebbség természetesen a szüzességét akarta elveszteni, a másik fele őrült bulizásra hajtott, volt pár ember, a partidrogok világába kívánt bepillantani. Én egyikbe se tartoztam. Maradtam a könyveimnél.

            Talán Anya halála miatt lettem ilyen zárkózott tavaly ősszel. Tudom, ő azt akarná, hogy éljem a fiatalok szokásos életét. Volt időm felkészülni a halálára. Illetve Ő is felkészített rá. Már amennyire egy ilyen tragédiára fel lehet készülni. 

            Berci is mellettem állt, amennyire tudott. Végig fogta a kezem, a temetés után pedig gőzerővel támogatott. Ő volt az a pasi, akit minden Anya kívánhatott volna a lányának. És Anya úgy ment el, hogy láthatta, együtt vagyunk. Aztán tavasszal szakítottunk, még az érettségi előtt. Nem tudom, mi ütött belém. Mintha már semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Lelkiismeret furdalás gyötört, hogy csak kihasználtam Őt a gyász embert próbáló pillanataiban. Aztán rájöttem, hogy hálából nem maradhatok vele. Ez még inkább becsapás lenne.

            Ezen a tavaszon sok mindent elengedtem, Gondolatokat, érzéseket, pasikat, Anya fájó emlékét. Próbáltam megbékélni a Sorssal.

            Úgy éreztem, ez az elrejtett falucska tökéletes hely lesz, hogy mindketten teljesen helyre rázódjunk Apával.

            Kezdetben nem mentem Vivien szobájának a közelébe. A beköltözéskor nem volt időm kíváncsiskodni, de pár hét elteltével már meg-megálltam az ajtaja előtt. A kis szoba ajtaja épp a konyhával szemben nyílt, és akarva akaratlan rápillantottam a színes feliratra velem szemmagasságban:

            -„Vivien világa”- ez állt a papírra festve, talán maga csinálhatta, mert nagyon kézzel pingáltnak tűnt a rózsazsín-pink felirat. Miközben a főzeléket kavargattam a tűzhelynél aznap, a feliratra gondoltam.Milyen morbid, hogy az alkotója már halott. Milyen is lehetett az a világ, amiben élt?

            És ő maga milyen lehetett? Szőke, barna? Magas, alacsony? Mi vitte rá az öngyilkosságra? Vajon tényleg öngyilkosság volt, ahogy a rendőrség végül megállapította? Nem volt bátorságom Vicát faggatni. Ha napnyugta után sétálni mentünk, minden másról beszélgettünk, fiúkról, filmekről, pletykákról, csak épp Vivienről nem. Ez valahogy tabu volt. Talán nem lett volna az, ha nem lakunk történetesen a házukban.

            Aztán Vica elutazott pár hétre egy sporttáborba, és így az egyetlen barátnőm híján teljesen magamra maradtam.

            Most már kettesben indultunk sétára Betyárra a nyári meleg elmúltával. Épp egy friss könyvélmény volt az agyamban, a Lolita Nabokov-tól. Vajon beteges őrült volt Humbert Humbert? Gusztustalan, amit művelt. De ha belegondolok, Lolita sem volt semmi. Összejönni egy harminc évvel idősebb csókával.

            Lesétáltam az ösvényen a virágillatú alkonyatban. A tó fölött parázslott a végtelen horizont. Ittam magamba a látványt. Most éreztem igazán, minden porcikámmal, hogy jó döntés volt Nyárfa-lakba költözni. Mint amikor rájössz, hogy pontosan ott a helyed, ahol éppen az adott pillanatban vagy. Biztonságot és boldogságot éreztem, a történtek ellenére.

            Ekkor hangokat hallottam a fák felől. Ijedten összerezzentem, mint akit tetten értek a kedvenc pillanatával. Nem számítottam közönségre. Hétköznap alig járt errefele valaki. A horgászok csak hétvégén bújtak elő. A gyér lakosság pedig túl fáradt vagy elfoglalt volt ahhoz, hogy munka után erre járőrözzön. A haláleset óta pedig a tavat valahogy mindenki nagy ívben kerülte.

            Ijedten néztem a hang irányba. Erőt vett rajtam valami ismeretlen félelem. Nem tudom, honnan jött és miért, de lefagytam tőle. Egy férfi állt az árnyékban, nem messze tőlem. Őrültség, de az jutott eszembe, hogy követett engem. Nem láttam az arcát, csak magas, vékony alakjának körvonalát, ami szinte beleolvadt a rávetülő fa árnyékába. Engem nézett.

            -Miért nem engeded el?- szólalt meg a hang. Először nem is fogtam fel, hogy Betyárra gondol. Csak néztem a hang irányába, és ennyit szóltam:

            -Tessék?

            -Miért nem engeded el a kutyát?

            -Mert ki van írva, hogy tilos- magyaráztam. Betyár is megállt velem, és most nyugodtan ült mellettem az aszfalton, a fejleményekre várva.

            - Attól még elengedheted- szólt a férfi ismét, és előlépett az árnyékból. Egy sötét németjuhász követte. Ekkor felismertem. Vica apja volt. Eddig csak egyszer találkoztunk futólag, de nem emlékeztem rá. Most újszerűen, idegenül festett a kora estében, mint egy nem ideillő elem. Sőt, egyenesen jóképűnek hatott fiatalos, csibészes vonásaival, szabadidőruhájában.  Csak őszülő halántéka mutatta rajta az idő múlását. Elhessegettem a gondolatot, hogy pasiként nézzek rá, ő mégiscsak a barátnőm apja.

            - Gondolja, hogy nem lesz belőle baj?- tudakoltam, aztán lecsatoltam a pórázt. Betyár hálásan kergetőzni kezdett Vadásszal. A férfi rám nézett átható, fürkésző tekintettel, amitől akaratlanul is megborzongtam:

            -Miért lenne feltétlenül baj abból, ha megszegünk egy szabályt?

Bekapcsolódtam a pillantásába. A velőmbe látott. Mindig is szabálykövető ember voltam. Kitűnőre érettségiztem, sose bandáztam, nem hazudtam, nem puskáztam, nem lógtam a suliból. A szabályok jelentették az életet számomra. Aztán Anya meghalt, és minden megváltozott. A szabályok fabatkát sem értek a fájdalommal szemben, amit az irracionális történések okoztak. Úgyhogy voltaképpen legbelül, jó mélyen tudtam, hogy a szabályok nem számítanak. Egy idegen pasi kellett az alkonyatban, hogy tükröt tartson nekem. Kár, hogy a barátnőm apja volt, és kár, hogy a rám törő ambvivalens érzések közepette is az munkált bennem, hogy fogjam Betyárt, és pucoljak tőle jó messzire.

Húsvét előtt a démonainkról

             

               Pár nappal húsvét előtt a kezembe akadt egy vékony kis könyvecske, ami évekkel ezelőtt felejtődött nálam. Egy gimis barátnőmé volt, azóta se adtam vissza neki, viszont egyszeri olvasása megváltoztatta az életem. Na, nem varázsütésre, égi megvilágosodásra, hanem szép lassan, fokozatosan. A címe: Sokféle Arcunk, a szerző pedig Virginia Satir.

            Virginia Satir egy USA-ban élő családterapeuta, aki egyszerűen szólva szuperül érti a dolgát. Nem azért, mert ő a megmondó néni vagy a guru, egyszerűen csak kimondja: „Ez vagy Te és kész. Nincs tovább.” És teszi ezt olyan meggyőzően, hogy a könnyed kicsordul a hálától, miközben a könyvét olvasod.

            A Sokféle Arcunk első olvasata óta eltelt jó pár év, jó pár hatás. Befejeztem az egyetemet, bejártam a fél világot, éltem itthon, és szívtam magamba a sokféle hatást, jót és rosszat egyaránt. Közben pedig ez a könyvecske ott pihent a polcomon, és nem gondoltam, hogy valaha még adhat nekem újat az újraolvasása.

            Tévedtem. Nem épp könnyű korszakomat élem mostanában. Egy nap azon kaptam magam, hogy egész nap csak aggódom. Elfelejtek kinézni az ablakon, örülni a reggelnek, a nap végének, a kutyámnak, a hétvégének, bárminek. A mindennapjaimba alattomosan becsempészte magát régi cimborám, a szorongás, akiről azt hittem már évekkel ezelőtt, hogy egy életre megszabadultam tőle. Nem igazán. Olyan ravaszul kúszott vissza, fülembe súgva, hogy „én nem az vagyok, aminek gondolsz, nincs mitől tartanod! Kicsit nehéz mostanában az életed, de hát semmi nem fenékig tejfel. Küzdeni kell, kislány, csak keményen. Eddig is ezt tetted, nem igaz? Na látod, menni fog, amúgy is erős vagy, kibírod.”

            Lassacskán ingerültté váltam, dühössé, követelőzővé. Úgy éreztem, az élet igazságtalan, és nem kapom meg tőle azt, amit akarok. És utáltam egyedül lenni. Pedig alapból imádom, tényleg. Mármint a magányt, mert olyankor csak úgy zsezsegnek a gondolataim maguktól, nincs nekik határ, ahogy az érzéseimnek sem. Megélhetem valamennyit.

            Aztán jöttek a sírásrohamok, és fogalmam sem volt, mitől. Csak ültem, és folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Brühühű. Átfutott a fejemen, hogy hát jó, megölöm magam. Letettem a kisasztalra egy három évvel ezelőtti lejárt szavatosságú orvosságos üveget, és merően bámultam rá kb egy méter távolságból. Hát persze. Én és az öngyilkosság. Ég és föld vagyunk. Letettem róla, és bőgtem tovább. Mert bőgni igenis jó. Jobb, mint meghalni. Felszabadít és megtisztít. A halál pedig jöjjön akkor, amikor dolga van velem.

            Voltam persze olyan hülye, és elmondtam a coach-omnak, hogy meg akartam halni. Na, erre kaptam rögtön három telefonszámot a pszichiáter rendelőjébe, és a nő megnyugtatott, hogy ne aggódjak, nagyon sokan élnek enyhe nyugtatókon. Ez egyszerűen szükségszerű.

            Lehet, hogy az, de NEM nekem-gondoltam, amikor kijöttem, és átvillant az agyamon egy mondat. Egyetlen kérdés, végtelenül rövid és végtelenül egyszerű:

Megér ez ennyit bármi miatt is?

            Rég nem hallottam magamtól ezt a mondatot. Távolinak és ismeretlennek tűnt, mintha nem is én mondtam volna. Pedig bennem élt nagyon régóta, és volt idő, amikor határozottan mondtam ki magamnak napi szinten. Aztán mentek az évek, jöttek a hatások, a saját magammal szembeni elvárások, melyet a környezet csak erősít és erősít. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy teljesen láthatatlan vagyok. Mint egy kísértet, aki csak azért él, hogy mások álmait teljesítse. Ő magában semmit nem ér. Nem csoda hát, ha a környezete is így reagál rá.

            Három választásom volt. Visszamegyek a rendelőbe, beveszem a dilibogyót, és teszek az összes problémámra. A második, hogy szép lassan beleveszek az érzések tengerébe. A harmadikról még nem tudtam, de ott volt. A kis, vékony könyvecske formájában köszönt vissza rám egy este. Előtte egy órán át hallgattam az Imagine Dragons Demons című számát. Egy iskolai húsvéti ünnepségen csendült fel a héten, akkor ivódott belém. A bennünk élő démonokról szól, melyek akarva akaratlan működnek a lelkünkben. Nem tehetünk ellene, elválasztanak, rombolnak, szétzúznak emberi kapcsolatokat, életeket. Magasabb szinten bombákat robbantanak, versengenek, békétlenséget szítanak és boldogtalanná próbálnak tenni bennünket. Belső démonaink a félelmeink, a hamis illúzióink, a tehetetlenségünk és minden, ami visszahúz, és azt súgja: „nem vagy rá képes!”.

            Érdekes lett volna, ha évezredekkel ezelőtt Krisztus is hallgat erre a hangra. Elmaradt volna a húsvét. Se kereszt, se nyúl. Csak az arctalan démon, aki győzedelmeskedik. Szomorú vég a kereszténységnek.

            De nem így történt. Én meg beleültem a kádba futás után, hogy elolvassam a könyvet sokféle arcunkról, melyekhez csak akkor férhetünk hozzá, ha felemeljük a fedelet. A saját tudatalattink fedelét, Pandora szelencéjének tetejét. Érzések és káoszok szörnyűségét, az Egyetemes elvárás-listáét, és mindent, amiről eddig tudtam, csak épp elfelejtettem. És miközben nyakig merültem a habokban, beugrott egy sok évvel ezelőtti húsvét, úgy 16 évvel ezelőttről, amikor még egyetemista voltam, és vettem egy porcelánbárányt húsvétra egy fiúnak, aki nagyon tetszett. Mégsem engedtem közel magamhoz, mert akkor egy másikba voltam halálosan szerelmes, így csak hagytam, hogy udvarolgasson. Nem volt eccerű az élet. Már akkor sem. Aztán a napon, amikor odaadtam neki a húsvéti bárányt, a srác közölte, hogy akkor ő most köszöni szépen, de eltűnik. Csak így. Nem tudtam mire vélni. A bárányt megtartotta, de tényleg eltűnt. Én pedig hazamentem, és akkor először nem voltam kíváncsi az érzelmeim fedelére. Rácsaptam az összesre a tetőt, pedig hangosabban üvöltöttek  mint valaha.

„Erre most miért volt szükség? Elüldözted ezt az aranyost amiatt a félnótás idóta miatt, aminek még a szeme sem állt jól? Nem vagy képes arra, hogy bárkit közel engedj magadhoz. Látod, az összes pasi ilyen, elhagy mind!”

            Olyan remekül sikerült az önszuggesszió, hogy hiába sok év önismeret és szabadság, egy aprócska félelem csak velem maradt:

Hogy rettegj, mert bármikor elveszítheted azokat a személyeket, akik igazán fontosak neked.

És íme, ennyi elég volt most a bennem élő démonnak, hogy lángra kapjon az a kis szikra.

            De van ott még Valaki, akiről hajlamos vagyok megfeledkezni. Ott vagyok ÉN is. Csak ugye önzőség és botorság magamra gondolni mindenek előtt. Ez az ÉN az, aki felemeli a fedelet időnként, és bekukkant az érzelmi káoszba. Nem feledkezik meg egyetlen picike érzelemről sem. Gondot visel mindnyájukra. Ő irányít, nem a külvilág, és nem az elvárások. És nem is a démonok. Ez az az Én, aki angyali bennünk, aki képes kommunikálni és észrevetetni magát. Aki kiáll magáért és ráérez a saját belső középpontjára. És miután erre ráérzett, jöhet minden más. Fedélfelemelés és erősödés.

            Az Imagine Dragons hallgatása közben jött az érzés. Nyár volt, és itthon voltam a kutyával. Teltek az órák a néma házban, amikor ráéreztem a középpontomra. Mindentől és mindenkitől függetlenül. Felidéztem az érzést, amiről senkinek sem kell elszámolnom vagy magyarázkodnom, mert csakis az enyém. Ez az én angyali énem, erős és végtelen. És tudja, hogy szükség van a démonokra is, mert ezzel együtt teljes a létezése.