Mindig kell egy kis színlelés? – Hatalmas kis hazugságok anya-szemmel

„ A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan csalán a maga módján az”1.

-Így kezdődik Tolsztoj világhírű regénye, az Anna Karenina. Nem véletlen, hogy ez a sor ugrott be Liane Moriarty bestsellerét olvasva, melynek közismert címe: Hatalmas kis hazugságok. Jóllehet a világirodalmi klasszikus teljesen más nívóhoz tartozik, de azért hm, mégse lepne meg, ha mondjuk Celeste vagy Jane szájából köszönne vissza a történetben.

Persze nem fog, engem viszont gondolkodásra sarkall, bár szokás szerint egy totyogó anyukájaként újfent alvásmegvonással küzdök, mintha szellemi kapacitásom gatyába rázása lenne jelenleg az egyetlen jelzőbója számomra, hogy még életben vagyok, és nem zombi-üzemmódban létezem.

Szóval ölemben a könyvvel ülök, és tekintetemet a kiságyban egy gondosan bebugyolált, szuszogó, nyálzó-fogzó csomagon nyugtatva-gondolkodom. Jópár ember létezik jelenleg körülöttem, aki minden ok nélkül fúj vagy irigykedik rám: „persze neki könnyű. Nem főz. Nem kell dolgoznia. Szeret anya lenni. Nem is értem, honnan van energiája. Igazi véranya, fújj…”, és ilyenkor pokoli dühös leszek. Aztán lehiggadok, mert rájövök, hogy aki így gondolkodik, annak saját magával van baja, vagy egyszerűen még a fáradtságot se veszi, hogy a helyembe képzelje magát, a gondjaimba, a mindennapjaimba, érzéseimbe, pláne hogy megkérdezze, miben segítsen, amikor nagyon is jól jönne egy szuperdada támogatása. Nem is ez a fontos. Hanem hogy a könyvet olvasva látom, hogy ha akarjuk, ha nem, mennyire el tud sodorni bennünket az a bizonyos ár. Bennünket, anyákat. Akik azt mondjuk, mi aztán nem követünk egy nyomorult irányzatot sem, nem vágunk fel, nem játsszuk a tökéletes anyát, tökéletes kapcsolatot, stb, stb… Közben pedig legtöbbünket az nyugtat meg, a francba is, de így van, ha a külvilág szépen rábólint minden egyes tettünkre. Mert a felelősség, amit viszünk, elképesztő. Elképesztően gyönyörű és nehéz. Szinte kicsordul a könnyünk, csak támogasson valaki. Hogy szeretgessen és elismerjen valaki. Még a legnagyobb önbizalmú nő is érezhet így, ha egy éve él a négy fal közt csemetéjével, aki éjjente ötször kelti, és egész nap leköti a figyelmét.

A történet négy hősnőjét egyetlen dolog kapcsolja össze eleinte, ez pedig az anyaság. A cserfes, energikus Madeline, a gátlásos, visszafogott Jane és a sugárzóan szép Celeste három látszólag rendben lévő házasságot szimbolizál, miközben lassan felszínre kerülnek kis titkaik, melyek végül elvezetnek egy gyilkossághoz. Talán mégsem az a legjobb út, ha mindig a szőnyeg alá söprünk mindent? De akkor hol teregessük ki a szennyest, a pszichológus rendelőjében? Vagy a barátnőnknek egy kávé közben, remélve, hogy nem adja tovább? Mert mi van, ha kitudódik az igazság, hogy például a házasságunk kihűlt, gyermekünk feltételezett apja egy pszichopata, vagy a férjünk egy agresszív barom, akinek néha eljár a keze a fürdőszoba rejtekében?

            Igazából „semmi” nem történik, csupán lehull a lepel, és gondosan felépített látszat-valóságunk, ami éltet, összeomlik. Mégis van egy nyomós indok, ami miatt megéri a kitárulkozás. Ez az ok pedig a gyerekek, és erre próbál ez a remekül megírt történet rámutatni. Egy gyerek olyan, mint a hajszálvékony lakmuszpapír, magába szív minden rezzenést, feszültséget, kimondatlan szót, eltussolt ténykedést. Ezért rémisztő és egyben csodálatos, ha gyerekünk van.

 

            Sokszor elnézem Lilit, és megdöbbent a belőle áradó őszinteség és hitelesség. Mert egy gyerek bizony sosem színlel. Nincs oka vagy inspirációja, hogy így tegyen. Csak él bele a világba őszinte emberként ordít és toporzékol, ahogy József Attila is írja. A szülő az, aki címkéz: „hisztis”, „akaratos”, kibírhatatlan”. Én is hajlamos vagyok címkézni, aztán utólag csak röhögök, hogy jahh, szóval így vélekedek magamról? Mert végső soron én vagyok türelmetlen és akaratos, és mindennek Lili a hű tükörképe. Egy gyerek a legjobb önismereti tanító, azt hiszem. Részben erre épül Moriarty regénye is. Ők azok, akik rádöbbentik a saját magukkal elfoglalt felnőtteket, hogy változtassanak végre. És hogy ez sikerül-e, az maradjon a könyv titka. A Hatalmas kis hazugságok az a fajta történet, ami a bőröd alá kúszik, és pár napig tuti nem ereszt. Rádöbbensz, hogy nem polgárpukkasztás a színlelés, mint ahogy az őszinteség és a „változtass”-szlogenek sem olyan egyszerű és menő kijelentések, mint ahogy az önismereti könyvek harsányan hirdetik. A valóság és az élhető mindennapok valahol a kettő közt lavíroznak. És ennek hiteles megvalósítása…na bizony, ez a művészet.

 

1. A részlet az 1960-as kiadású Anna Karenina magyar nyelvű fordításából való, mely Németh László munkája

 

 

A jó Anyaság(om) Titka

fotó: Kincses

 

Anyák napja reggelén arra ébredtem, hogy elmélkedem. És elemzek. Elmúlt napok, hónapok történéseit, melyek mind-mind azzal vannak összefüggésben, hogy mitől jó anya valaki. Persze ma mindenki hálás az édesanyáknak, és a rosszanyák is kapnak virágot, de akkor is. Mi a jó anyaság titka? Mikor is éri meg ma anyának lenni? Hát lássuk, mire jutottam.

 

Kicsiny országunk a Nagy Ellentétek és Marakodók Országa, és ez Anyák Társadalmára is igaz. Létezik ugyanis az Ősanyák hurcikendős, éjjel-nappal szoptató Hegemóniája, akikkel ellentétben harciasan fellépnek a cumisüveges, karrierista Modern Anyák, akik pökhendin fityiszt mutatnak a kötődő nevelésnek, és rácsos ágyban altatják a gyereket. Néha figyelem a közösségi oldalak egymásnak ugró anyáit és felettébb jól szórakozom.

Ugyanis. Köztudott tény, hogy bármit teszel, a gyermekedet nem tudod gyapjú burokba csomagolva megóvni a külvilágtól. Ha túlságosan óvod, azért sérül, ha tojsz a fejére, akkor meg azért. Persze létezik a kettő közti hajszálvékony jég- arany középút, de ember vagyis Anya legyen a talpán, aki ezt taposni bírja úgy, hogy soha ne szakadjon be alatta a vékony réteg.

Ma reggel megvilágosodtam. Persze mindig bennem volt a megoldás, és a válaszok is, de kellett hozzá pár csajos és jóbarátos beszélgetés nálam Bölcsebbekkel, illetve más cipőkben járókkal, hogy rájöjjjek a titok nyitjára. Jó Anyaságom Titkának nyitjára.

Hogy az vagyok-e? Nem mondom, hogy nem dilemmázom ezen napi szinten. De legbelül van bennem egy megnyugtató sugallat, hogy rendben vannak a dolgok. Méghozzá azért, mert Lili rendben van. És ez itt a kulcs.

Mert ha a gyerekem rendben van, akkor vagyok jó Anya. Ha nevet a szeme, ha befalná a fél világot, mert olyan kíváncsi és boldog, ha meglát engem vagy az apját, és kacag örömében, na akkor vagyok jó Anya. És minden más csak körítés, rizsa, rizsa és rizsa….A Modern Anyák és az Ősanyák egyszerűen csak irányzatok, de igazából egy ilyen sablon anya nem létezik. Mindenki a maga ösvényét tapossa. A lényeg, hogy ezt tudatosan tegye. Hogy elégedetten és boldogan élje a mindennapjait. És még valami talán a legfontosabb tényező, ami a jó anyaság alapköve:

Hogy van, aki teljes szívével támogat Téged.

Nem csak a szája jár, nem az észt osztja bántón és nagyzolón, hanem tényleg mindenben melletted áll a kezdeti gyermekágytól fogva. Ez legtöbb esetben az Apa vagy az anya saját édesanyja. Kell valaki, akiben megbízhatsz, aki leveszi a válladról a terheket. Mert felesleges szépíteni: az anyaság minimum kétemberes meló. Mert 24 órás szünnapok nélkül. És ezt élő ember nem bírja el egyedül. Ha úgy tűnik, mégis, az hazudik vagy elfojtja a saját igényeit, amiért valamikor kemény árat fizet majd. Fizetnek. Mert a kicsi mindent átvesz. És ha nincs aki segítsen, nem tudom úgy odaadni magam az Anyaságnak, hogy a gyermekem egy boldog, magára is figyelő nőt láthasson. Ha a kicsikém boldog embert lát, ő is boldog lesz, ilyen egyszerű. És én attól leszek Jó Anya, hogy igyekszem a gyermekemnek egy hiteles, magával rendben lévő anya- ember képét sugározni.

A Jó Anyaság Titka tehát egy Szuper Társ vagy Segítő. Nem a pénz számít vagy a hiperszuper gyerekszoba, vagy az elolvasott szakirodalom, vagy az állami támogatások. Hanem hogy legyen segítséged. Így leszel igazán Jó Anya. Így látom ezt ma, 2018. május 6-án, Anyák napján.  Boldog Anyák napját nekünk!

 

 

Első születésnaptyára

                     Feküdtem az ágyon, fölöttem a műtőlámpa világított. Vagy mellettem? Nem is emlékszem, csak a kancsal fényre szerteszét, amit a zsibbadtságomból még érzékeltem. Fáradt voltam és elgyötört, agyamban ördögszekérként keringtek a gondolatok, melyeket még megfogalmazni is alig tudtam. A kudarc fájó ürességként mart belém, hiányérzet lüktetett bennem, tótágast álltak az érzések a fehér kórházi falakon.

                     Hol vagyok? Miért kerültem ide? Miért engedtem? Miért nem vártam? Miért féltem?

A gombóc a hasamban enyhült lassan, és nemcsak a kis súly miatt, akit szakszerűen kiemeltek onnan, hanem mert a szorongás, hogy valami baja lehet Neki, enyhülni látszott. A dúlám mellettem ült, meleg tenyere óvón simult az enyém fölé.

Este volt, késő, én pedig elcsigázottabb voltam a küzdelmeim után. Mégis vártam valamire, vagy valakire, talán egy csodára, hogy mindez visszafordítható, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hónapok gondos készülése, és mindaz, amire évek óta várok. Mint egy rosszul felmondott lecke álmos összevisszaságban olyan volt az egész. Elrontottam valamit? Nem így akartam, nem így. Tanár úr, én készültem, kérem. Akkor mi ez az egész? A sürgő forgó műtősök, a doktornő, aki épp egy sötétvörös csomagot nyújt a szülésznőmnek. Laura vakító fehér törölközőbe csavarja a néma pakkot. Fel sem tűnik, hogy néma a csomag. Szerencsére, mert szívszélhűdést kapnék valószínűleg. Orsi sem reagál mellettem, csak szótlanul fogja a kezem. Előttem zöld kerítés a paraván. Kizárnak vele, nem láthattam, mi folyt ott. Már vége. Mi lesz most, mire várunk?

Annyira várok valamire, magam sem tudom, mire. Egyszer csak Orsi átvesz mellettem valamit, és egy pillanatra felém nyújtja. Barackpuha kis arca az enyémhez ér. Ez az első emlékem. Az első benyomásom Lili Annáról, a lányomról. A selymes arca, mely a következő percben elém tárul. Gyönyörű. Még sosem láttam nála szebb kisbabát. Az újszülöttek általában csúnya kis békák, pár nap múlva simul csak ki az arcuk, tűnnek elő szabályos vonásaik. De Lili Anna már elsőre gyönyörű. Pofiján nyoma sincs gyűrődésnek, mint a legtöbb természetesen született csecsemőnél. Olyan, mintha világéletében ilyen lett volna odabenn is. Nyugodtan pislog körbe. Szemei gyöngyként csillognak. Elsírom magam. Ő az én lányom. Ujjongok még fekve is, a műtősök csodálattal néznek minket. Nem tudok betelni vele. Ő egy Csoda.

            Azóta élem meg nap mint nap a Csodát Vele. Voltak, vannak és lesznek őrjöngések. Első körben a kórház  pokróc gyermekorvosa miatt kaptam sokkot, amikor hetes apgárjától harsogott a kórterem, amit Lilinek a kezdeti légzéskimaradás miatt adott. Keresztkérdései mellbe szúrtak: dohányozott terhesen? Figyelt magára? Miért hordta túl, miért lett császár? A gombóc visszatért a torkomba. Aznap egy csepp tejem sem volt. Hogyan dohányoztam volna? Imádtam terhes lenni, imádtam minden percét. Még 41 hetesen sem éreztem tehernek Lilit.

            Eljövünk a kórházból. -Ne várjanak csodát, ez a baba nem fog szopni- küldi utánunk a gyerekorvos az átkát. Bőgések, hetek mennek, fejek, szoptatok, hosszú órák hosszat. Az éjszakák nyugodtak, Lili éjfél és 6 közt némán alszik. Nem érdekelnek a nagykönyvek, nem keltjük, alszunk, pihenünk, töltődünk, míg lehet. Rokonok kitiltva, sértődések, tojjuk le magasból. Most csak Lili számít, és a tej, ami táplálja. Emlékszem az első pillanatra, amikor Lili rám néz. Vizsgálgatva figyel, ködfátyolos tekintetén át. Alig egy hetes, de megérez engem, és én is őt. Ez az első perc, amikor kapocs szövődik kettőnk közt. Sosem felejtem el.

            Három hónap után már megy a szoptatás. Lili Anna kerekedni kezd, gyönyörű kisbaba. Egyre jobban élvezem őt, kezdek magamhoz térni a gyermekágyból. Csodálom, sétálunk nagyokat. És egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

            Mert Anyának lenni nem olyan előre megírt és kirobbanó öröm, ahogy hirdetik. Persze, vannak kirobbanó pillanatai, főleg egy olyan személyiségnél, mint én. De vannak nehéz percek, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy várnád, és majd megőrülsz. De pont ez a lecke. Hogy sose tudj számítani arra, ami történni fog. Csak fogadd el olyannak, amilyen, egyben az egészet.

            Épp egy éve született meg Lili Anna, és én is újra. Amikor arca az arcomhoz ért, Anyukává váltam. És kitörlődött minden előzetes elvárás, elképzelés vagy szenvedély, ami vagy aki előtte állt a sorban. Nincs több tervezés vagy hosszú elképzelés. A Most van, Lili van, és Szeretet van. Melyből minél többet adunk, annál több lesz belőle. Akárcsak az anyatej. Nem az én gondolatom, de csodálatos. Isten éltessen, kislányom.

Anya kiönti lelkét

Amikor hónapok óta nem alszol rendesen, és az életed 180 fokos fordulattal soha többet nem lesz a régi, felvetődik a kérdés: meddig lehet ezt bírni? Régen úgy képzeltem az anyaságot, mint egy robotmunkát, amibe szép lassan beleőrülök. Azóta úgy képzelem, mint egy pillanatot. Ülök a szőnyegen, szemben előttem a lányom ejti első mászó-próbálkozásait. Gyönyörű. Kikapcsolok mindent. A Dzsuvát a konyhában, a bevetetlen ágyakat és a fáradtságot. És így tökéletes minden. Nem számít, ki mit mond vagy mennyire tart jó Anyának. Te magad vagy az Anyaságod és egyben a Nőiességed kulcsa.

Nem mondom, hogy egyszerűbb lett. pedig reménykedtem, hogy hat hónap után tündérmesévé válik az élet Lilivel. Nem kell többet azon aggódnom, mennyit mutat kis hurkái alatt a mérleg vagy hogy szopott-e rendesen.

Az igazság az, hogy már négyhónapos kora óta nem aggódok. Akkor kezdett ugyanis rekord-sebességgel gömbölyödni és mozogni. Hetek alatt egy anakondát megirigylő gyorsasággal kezdett el kúszni, mostanra pedig már szinte ül és mászik. Hét hónapos múlt. És ez az a csodálatos kisbaba, akire azt merészelték mondani a méregdrága fizetős kórházban, hogy ne várjak csodákat.

A Sztrájk

Szóval nem aggódtam. Csak napok múltán se értettem, mitől vagyok hulla fáradt, és hogy miért nem fogynak el a mosogatóban az edények. Mert minden nap krumplit hámozni, almát párolni, turmixolni, és a fennmaradó időben, míg a Egyetlened alszik, biopiacok után kajtatni nem épp egy wellnesz-hétvége. De persze a legjobbat akarod a picikédnek. És ez így van rendjén. Csak rájössz, hogy ezzel épp Rá marad kevesebb időd. Mert olyan szomorú szemekkel néz rád a járókából, míg Te az irdatlan mosogatnivalóval küzdesz a konyhában, hogy elbőgöd magad. Aztán amikor az Apja beszól neked egy szomorú vasárnap délutánon, hogy „olyan vagy, mint az Anyád”, amikor kifakadsz neki, mennyire hulla vagy, na akkor szakad el a cérna.

Mivel agyoncsapni nem akarod Őt a gyerek előtt, elköltözni meg még nincs hova, ezért úgy döntesz, sztrájkba fogsz. Elhatározod másnap reggel, amikor felébredsz, hogy ma nem mosogatsz. És nem raksz rendet. Piszokjó érzés. Míg a gyerek alszik, Te elkészíted a kajáját, aztán otthagyod az egész dzsuvát a pulton. Krumplihéjak tekeregnek a mosogató mellett, és a tányérokra lassan csöpög a víz. Igazi meditatív hangulat. Te a szobában ülsz, felrakod a lábadat, és pihensz. Hisz bármelyik pillanatban felébredhet a kis Örökmozgó. Kell a lazítás. A többit meg majd megoldja, akit zavar a látvány.

Hidegzuhany

Nem gondoltam, hogy ez is bekövetkezik. Furcsa szorítást éreztem a gyomromban, amikor elolvastam az üzenetet, amiben egy tanítványom arról számol be, hogy nem akarja félév kihagyás után velem folytatni az angolt. Mert hogy biztos sok óralemondásom lenne a baba miatt. És mert az új tanárjának jobban tetszenek a módszerei. Aha. Te is bazd meg Apukám.

Igazából annak örültem, hogy nem akarja folytatni, mert nem akartam Pestre bebumlizni. Itt helyben a kertvárosban gondoltam kiépíteni majd a bázisomat, ha Lili egyéves lesz, és hivatalosan is dolgozhatom majd adószámmal. Csak nem számítottam erre a hidegzuhanyra így előzetesben.

            Szóval megbízhatatlan munkaerő lettem, akinek a módszerei is elavultak. Csak tudnám, miért kell egy szoptatós anyát ilyenekkel bombázni? Nem lett volna egyszerűbb azt írnia, hogy az új tanár fiatalabb és csinosabb? Mert ez az igazság. 

            Beletelt pár hétbe, míg magamhoz tértem. De megtörtént, átestem rajta, mint a tűzkeresztségen. Anya vagyok. Mostantól kis hazánkban mellőzhetnek, belém rúghatnak, megalázhatnak a hivatásomban. Persze csak az arra érdemesek. A bunkók, a hatalmaskodók, az önértékelési zavarral küszködő- FÉRFIAK. Remélem, soha nem tanulnak meg rendesen angolul, nna.

           

            1.„Anyának lenni a legjobb érzés a világon”-

Ezt egy ismert közösségi oldalon olvastam pár napja egy ismerős tollából. Az illető alig egy hetes édesanya ikrekkel. IGEN, KETTŐ van neki. Ez a mondat, úgy ahogy van nevetséges!!!Micsoda álságosság, ez nevetséges!!! Mert önmagában is ellentmondás amúgy.   Egyhetes anyukaként épp hogy ismét tudsz normálisan WC-re menni és talán éppen hogy beindul a tejed is. Az alvást azonban csak távolból ismered. A hormonális hullámvasútnak köszönhetően mindenféle hangulatok jönnek-mennek benned, szóval tény, hogy a mindent elsöprő anya-érzés IS ott van a pakliban, de ezer más is. Hm. Lehet, hogy a poszt írója nincs is tisztában ezekkel az érzésekkel? Mindegy, az ő baja. engem akkor is felpiszkálnak az ilyen hülye megszólalások, ami miatt az anyák 80 százaléka bűntudatot érez. Hogy ő ezt miért nem érzi? Vagy mi vele a baj?

            És ha már a bűntudatnál tartunk, jöjjön pár örökérvényű aranyköpés névtelenül, amivel kellően felborzolhatjuk egy féléves baba anyukáját. Vagyis engem. Vagyis borzolHATnának, ha hagynám. Én legtöbbször már csak ennyit mondok a mindentudóknak: OK.

1.      „Hogyhogy felébred éjjel? Miért sír? Ennyi idősen ez már nem normális. Csinálj vele valamit.”

-Ok. Igazad van. Holnap beszélek vele.

2. „Ne szoptasd meg, elég neki most a püré. Inkább igyon vizet. Tartalékold a tejedet későbbre.”

Ok. Nehogy aztán elfolyassam az összes aznapi fejadagot, nem igaz?

3.”Ennyi idősen már tudnia kell egyedül is játszani. Még a végén hiperaktív lesz.”

Ok. Holnap beíratom a napközibe.

Satöbbi, satöbbi…Mire Lili Anna féléves lett, már kellően tisztában voltam vele: ezt a gyereket mindenki JOBBAN neveli nálam. Legalábbis azt hiszik. Pont. És az Anyaság valóban naccerű, nem tagadom.

Nemrég látogattam meg egy frissen szült Anyukát a kórházban. Barátnőm a másodikat pottyantotta ki, de szó szerint. Hiper sebességgel érkezett kicsit, nem úgy, mint a bátyó, akivel megküzdött rendesen.  Amikor a bevásárlókocsiban betolták a kicsit a kórterembe, annak rendje és módja szerint könnyekre fakadtam, talán még a tejem is megindult. Olyan parányi volt, mint egy kis… csünt. Hihetetlen, hogy nemrég Lili is egy Falatka volt. Most meg már fáj a derekam, ha sokat tartom kézben a nyolc kilóját…

Enikő a karomba helyezte a csöppséget, én meg csak néztem és néztem, és biztos voltam benne, hogy ezt még egyszer át kell majd élnem. Mert az Anyaság tényleg a legjobb érzés, ez van, na. Akkor is, ha majd holnap hajnalban, ha Lili harmadszor üvölt fel a ciciért, teljesen másképp gondolom majd. Addig is nézem ezt a babát. És nézem a saját félévesemet a szőnyegen kúszni-mászni. A legszebb kislány a világon. Amikor a karomban szopizik, újabban a lábait is fogja majd, mindenféke akrobatikus mutatványra képes. Nagyokat nyel, és jólesően morcog evés közben. Már a krumpli-püré evés közben is. Gyönyörű!

Kikapcsolok mindent. A Dzsuvát a konyhában, a bevetetlen ágyakat és a fáradtságot. És így tökéletes minden. Nem számít, ki mit mond vagy mennyire tart jó Anyának. Te magad vagy az Anyaságod és egyben a Nőiességed kulcsa

Mí tú!

             Bevallom, mindig szkeptikusan álltam a témához. Talán a neveltetésem vagy a gátlásaim miatt. Mert ilyesmi csak azzal történik, aki gyenge vagy figyelmet akar magának, mert szeretetéhes. Esetleg kitalálja, mert be akar mártani valakit. És ezzel visszakanyarodunk az előző ponthoz.

            Mégis, most hogy a féléves lányom itt hempereg előttem a szőnyegen, szemeiben ott az izgága kíváncsiság, hogy felfedezze, bekebelezze a világot, azért megállok egy pillanatra. Olyan ártatlan, olyan tiszta. Azt gondolja, mindenki a barátja a játszótéren. Nyújtja kis kezét a szomszédos bababakocsik felé, és teli arccal vigyorog. Megállok és elgondolkozom. Mert felelős vagyok érte. Nem csak azzal, hogy megvédem, hanem azzal, amit magamból mutatok neki. És mit mutatok? Valóban bátor vagyok és feddhetetlen? Olyasvalaki, aki sose gyenge, aki nem akar figyelmet, senkit nem akar bemártani, és ezért nem történhetnek vele „olyan dolgok”? Egy jó nagy francot nem. Ez a dolog nem válogat. Mí tú.

            Itthon sose beszéltünk a szexről. Egyszer, úgy tízéves lehettem, amikor Anyám megjegyezte, hogy mindig vigyázni kell a fiúkkal, mert sokan „csak azt akarják”, vigyázni kell, „nehogy betegyék a fütyijüket.”. Aztán meg terhesek leszünk, és akkor itt a világvége. Na ennyi volt nálunk a  felvilágosítás.

            Tízév terápia s önismeret kellett ahhoz, hogy rendbe tegyem magamban a szexualitás kérdését. És ez még csak én vagyok, sutba dobhatod az egészet, ha olyasvalakivel hoz össze a Sors, aki nem hajlandó dolgozni magán. Mert rá kellett jönnöm, olyankor vissza tudsz süllyedni mélyebbre, mint ahonnan indultál.

            Az első szexre úgy emlékszem, mint valami rémálomra. Szó se róla, a szerelmemmel történt, kapcsolatban, de a körülmények borzasztóak voltak. Anyám nem állt velem szóba, mert nem kedvelte, és kábé kitagadott volna, ha megtudja, hogy lefekszünk egymással. Persze megtettük. A srác maga alatt volt, én pedig vigasztalni akartam, Frankó együttállás.

            Utána évekig nem akartam szexelni. Már végzős voltam, amikor gyakorlótanításra egy neves elit gimnáziumba kerültem.  Az ottani magyartanár aztán kikezdett velem. Na nem tepert le vagy ilyesmi, de erősen éreztette, hogy bejövök neki. Leveleket írogatott, teázni hívott, amit visszautasítottam. Féltem tőle. De fogalmam sem volt, mit lépjek. Senkinek sem mertem elmondani vagy beszélni róla. Mert magam sem tudtam, mi ez, de rohadt kellemetlenül érintett. Aztán egy Amerikában élt barátnőmnek mondtam el, aki kijelentette, hogy ez szexuális zaklatás.  Csak pislogtam, mint az üregi nyúl. Csak akkor értettem meg, mit akar mondani, amikor én is az USA-ba kerültem, ahol már egy kacsintásért lesittelnek valakit a munkahelyen. Persze nálunk csak a nagy, sötét hallgatás van. Mindenki kussol, tűr, és a „jaj de férfias, marcona legény ez a Pesta” álarccal magyarázza, ha egy pasi túlzottan nyomul egy lányra. Aki persze ribanc, ha flörtölni mer, vagy mosolyogni rá. Jobb lenne, ha csöndben fekszik, és meg se szólal, míg a fiú ráhengeredik.

            Nemrég  ismét csalódtam a világban, Persze nem vérkomolyan, inkább csak egy emberben szerencsére. Mert amikor azt gondolod, hogy már minden tudsz, akkor jön egy újabb kanyar. És igen, most ezzel bemárthatnék valakit, akit ha nem is sittelnének le egy kis tipitapi miatt, de mind a karrierje, mind a magánélete megsínylené egy életre. De nem ez a lényeg, mert sose akarnám bántani, hanem hogy engem ráébresztett, hogy mennyire fontos az, hogy bizonyos helyzetben legyen lélekjelenlétünk, Hogy merjünk nemet mondani, akkor is, ha maga Brad Pitt próbálkozik.  De persze nem kell tennünk semmit, csak ne bántsuk magunkat se. És főleg ne ezt a magatartást adjuk tovább a lányunknak.  Mert nem mi vagyunk a hibásak, csak az elszenvedők. Mí Tú.

                                        

Cukormáz

Egy Jóakaróm nemrég azt mondta, hogy nézzek jobban a dolgok mögé, mert amit a valóságból látok, az nem ritkán csak a felszín, máz, nem a realitás…Ha-ha, jó kis mátrixos szöveg. De immár nem kezdő babás anyukaként ez igencsak hasznos információ. Ezért szintén a Jóakaróm javaslatára írok róla. Tessék. Ami a torta cukormáza alatt van. 

Ügyes szülés, Anyuka!

Amikor kisbabát akartam, mindig úgy gondoltam a szülésemre, mint valami eget rengető eseményre, ami egy életre belém vésődik, mert olyan felemelő, gyönyörűséges, stb…Természetesen magától indul, mint a filmeken, magzatvíz fröcsögve elfolyik, és máris kilóg utódom feje a lábaim között. Persze semmiféle fájdalmat nem érzek, csakis kimondhatatlan gyönyört (mert bizonyos tanulmányaim szerint vannak nők, akik orgazmust élnek át szülés közben), és mire feleszmélek, máris ott piheg a mellkasomon magzatmázas újszülöttem. Mindenki kimerült és boldog, és a nővérek kórusban zengik: „ügyes szülés, Anyuka!”

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy pocskondiázom a természetes szülést, téved.. Nálam jobban szerintem kevesen akartak háborítatlan szülést maguknak, és többet tuti nem készültek rá. Napi kétszer intimtorna és meditáció. Annyira hittem, hogy meg tudom csinálni. Mert egészséges, boldog nő vagyok, akinek a terhessége is tündérálom volt. Miért ne lehetne az a szülése is? Azóta belém mar, ha valaki „ügyes szülést” emleget.. Mintha levertem volna a képzeletbeli lécet ahelyett, hogy átugrom. Hiába tudom józan ésszel, hogy így volt a legjobb, egészségesek voltunk a végére mindketten, belül csak fáj, és rémálmokban kísért. Miért történt így? Nekem, aki annyit készültem. Tanárúr, én készültem…

Aztán néha bevillan, hogy mi a jó életnek gyötröm magam? A legjobb kezek közt voltam, sikerült, ahogy sikerült. Aki nevetve szül, hát szüljön. Aki fájdalommentes szülést emleget, csak másokat akar iriggyé tenni. Mert közben ki tudja, miket élt át..A szülés minden, csak nem szép és gyönyörteljes. Hatalmas meló, mely napokra, sőt hetekre kimerít. Én tudom, mert bár fitten vágtam bele, hat hétig nagyon nem voltam magamnál utána. És fáj. Ez tény. Mégis van. ami különlegessé tesz minden szülést, legyen bár császár vagy természetes. Amiért csináljuk.

Mindenem a Gyermekem

Lili Anna számomra most a legfontosabb a világon. Mégsem mondanám, hogy ő teljesen kitölti azt, bár még csak öt hónapos múlt. Természetesen most kezdett el éjszaka megébredni, mert mozgásfejlődésében magasról veri a héthónapos korosztályt, elevenebb, mint hat másik (vajon kitől örökölte..), ezért akadálymentesíteni kell mostanában a lakást folyamatosan. Egy-egy éjszaka, amikor 4-5-ször megébred, azért kiveri a biztosítékot nálam. Olyankor legszívesebben szerválnák mellé egy elsőosztályú Mary Poppins-t, és egy teljes napra lelépnék a térképről. Hogy hova mennék? Természetesen egy ötcsillagos hotelbe, és egész nap olvasnék a csendes falak közt. A kaját is felhozatnám. Ha pedig meguntam a bezártságot, úszkálnék egyet a medencében odalenn az alagsorban. És szaunáznék. Aztán megint olvasnék a nyugágyakon.

Nem kis váltás ez egy évvel ezelőtti énemhez képest, aki valahogy nem így képzelte álmai nagy napját mondjuk George Cloney-val. Változunk. Most Lili Anna életem nagy szerelme. Aztán jönnek egyéb dolgok. Köztük a tánc. A Nagybetűs Tánc. Enélkül üresek lennének a hétköznapok. És bevallom, bár hulla fáradt vagyok néha, a tanítás is hiányzik. De mindenek felett Lili van nekem. Át akarok élni vele minden pillanatot, míg ilyen pici, és csak az enyém, az én testemből él és fejlődik. Olyan szimbiózisban élünk mi, ahogy én még soha senkivel. Pár hét, hónap, és mindez tovaszáll, megváltozik. Más kajákat is kap hamarosan, nemcsak tejet, és elkezdünk majd távolodni.

De természetesen így is vannak, aki szerint az anyaság minden, és mindenkit lehordanak a sárga földig, aki nem így él. Kicsiny hazánkban ez a trendi. Ha kilógsz a sorból, főbelövés jár. Nem divat az árral szemben menni. Ha magadra is gondolsz anyaként, tartsd titokban. És élvezd. Ha-ha.

A kedves Rokonok

Na és persze a rokonok. A Család. Ők, akik mindig mindent jobban tudnak. Talán most jött el életemben az a pont, amikor végre megtanulok nem mindent vérkomolyan venni és megsértődni f…szságokon. Egyszerűen csak leszarom őket. Mert ŐK jobban tudják, persze. Az ő szemükben Te pancser vagy, aki elkényezteted a gyerekedet, nem törődsz vele, nem is tudsz, hisz buta libuska vagy.  ŐK eközben kommunista dalokat dúlolnak egyetlenednek, aki hála a jó égnek, már most szkeptikusan néz rájuk, közben felém sandít nagy, kíváncsi szemeivel:

„Anya, ez a fószer normális?”

- és akkor tudom, hogy minden rendben van. Cucika mindig az én oldalamon fog állni. A rokonok pedig bekaphatják. Csinálják utánam, hogy naponta jógáznak és két nyelven énekelnek, valamint mondókáznak  kis leszármazottjukkal. Mert a Zúg a Volga nem gyerekdal. És az Éljen május elseje sem az. Ha.

 Babamasszázs másképp

Egyik nap Lili Annát babamasszázsra vittem. Kedvenc védőnőnk tartotta, így nem hagytam volna ki. Kicsit késve estünk be, mert közbejött egy telefon egy rég nem látott jóbaráttól, plusz még olajért is be kellett ugranunk a gyógyszertárba, de végül odaértünk. Kihámoztam babámat a csíkos kezeslábasából, leterítettem a plédjét a matracra, és ráfektettem egyetlenemet. Látni kellett volna jelenetet pár perc múlva.

Hasonló korú Babák csillag alakzatban a hátukon, körnek befelé, mögöttük az anyukák. Lili ezzel szemben a hasán, körnek kifele, két kezén támaszkodva, kúszásra készen, terepszemlét tart, merre induljon a linóleumon, szeme kíváncsian körbejár.  Meztelen tappancsa a plafonnak mered, a tenyeremben tartom, masszírozom épp a védőnő utasítására.  Ezek vagyunk mi.

-Úgy látom, Lili a saját útját járja- jegyzi meg a védőnő kedvesen mosolyogva. Csak somolygok magamban, és gondolatban boldogan hozzáteszem:

-Akárcsak az anyja. 

Amit még tudni akarsz a Negyedik Trimeszterről…

Emlékszem, amikor még várandós voltam, mindenki ezzel a riogatott…Hogy hajj, a terhesség, az bizony bakfitty, de majd ami utána jön..Jól kösd fel a gatyádat kisanyám, és aludd ki magad, mert aztán nem fogsz. Meg élni se. Ennyi volt.

No meg a tervek. Mindenki buzgón javasolta, hogy dolgozzunk ki percre pontos akcióterveket az első hetek életben maradásához.  Amikor arról beszéltem nagy lelkesen, mennyire készülök a szülésre, akkor jött a válasz: az is bizony bakfitty, készülj a negyedik trimeszterre.

Szóval a Negyedik Trimeszter. Az a híres…Kellően beparáztattak, de közel sem olyannak éltem meg, mint amire számítottam. Most, hogy a hátam mögött tudom ezt a kezdeti időszakot, van pár dolog, amit megosztanék erről az arra érdemesekkel….

Hogyan készülj igazából?

A Negyedik trimeszterre pedig nem lehet igazából felkészülni. Ahogy egy kisbaba érkezése is olyan váratlan érzelmeket és helyzeteket csal elő belőlünk hogy ihaj-csuhaj. Jó-jó, persze kell gondolni azzal, hogy megszervezed az életeteket, főzés, takartás, stb, mit hogyan fogtok csinálni, de ez inkább saját magad megnyugtatása végett történik. Aztán amikor betoppan a pici lény, minden szabályt felrúgtok.

Vége az alvásoknak..?

Amikor Lili megszületett, már a második éjszakát végigaludta.  Az elsőt is, Áron mellkasán, lámpafénynél. Én mellettük a kórházi ágyon dőltem ki, mert annyira kimerültem az előző napok megpróbáltatásaitól, hogy még Lili sírását sem hallottam. A második éjszakát már közöttünk töltötte, a szopis párnán szundítva. Szerencsére nem látta egy csecsemős nővér sem, mert tuti szívinfarktust kapott volna. Mint ahogy attól is, hogy nem teszem óránként cicire, hanem hagyom aludni. Azóta Lili jó alvó.

A szoptatás jön majd magától, ne aggódj…

Na persze. Biztosan csak én vagyok lusta és béna, azért nem megy. A gyerekem meg „ügyetlen”, ahogy a kedves fizetős kórházban állították. (Természetesen nem a „kedves” személyzet miatt szültünk ott, hanem választott doktornőnk miatt…) Aztán jöttek az átbőgött napok, és az aggódás, hogy mi lesz. Unokatestvérem életmentő telefonhívása, aki szerzett nekünk anyatejet és öntötte belém a lelket- én pedig Lilibe a tejet….A szoptatást igenis tanulni kell. És ezért örök hála Dékány Ági remek szoptatásfelkészítő tanfolyamának, valamint a náci tiszthez hasonlatos szoptatástanácsadónak. Ja és a maximalizmusomnak, ami gyerekkorom óta kísér, és amivel a fejembe vettem, hogy akkor is anyatejes lesz a babám. De mind a mai napig azt mondom, ez a legfárasztóbb része az egész negyedik trimeszternek..Sőt, a babázásnak is.

A szülést azonnal elfelejted

Igen, amikor a kezedbe teszik újszülöttedet, valóban. Csak ugye azt nem mondják, hogy a császáros seb másnap fájni fog, ha elmúlt a fájdalomcsillapító. NAGYON fog fájni. És nemhogy szoptatni nem bírsz, megmozdulni, ágyból felkelni is alig. Minden lépés egy örökkévalóság. Szóval azért vannak fájdalmak. És a pokolba kívánod, mert bezavar a gondtalan babázásodba.

Rosszanya, Ősanya és Bezzeganya

Alig telik el pár hét, és máris azon kapod magad, hogy mindenki mindent jobban tud nálad. A rokonok, ismerősök kedvesen megosztják veled tapasztalataikat, sőt, már a kórház utáni héten serényen ajánlják, hogy meglátogatnak. Amikor még üvöltenél a fájdalomtól, a stressztől , hogyan fogsz szoptatni („ ne stresszelj, mert nem lesz tejed…Ja, császároztak, akkor meg ne is törd magad, úgysem lesz jó tejed…”), akkor mindenki látni akarja picinyedet. És tuti leősanyáznak a hátad mögött, amiért elzárkózol a külvilág elől, hogy édeshármasban lehess kis családoddal.  Amikor pedig Te épp nem Ősanyának éreznéd magad, inkább Rosszanyának, mert néha úgy kidőlsz a fáradtságtól, hogy több órán át alszol, és nem rakod annyiszor cicire a kicsit, ahányszor kéne, és mardos a lelkiismeret, mert néha azt érzed, semmiféle kapcsolatod nincs az újszülötteddel, aki bármit csinálsz, folyton folyvást sír.. („ Az én babám sose sír…Mindig a mellkasomon van, le se teszem…”) Az ismert közösségi oldalak ismert csoportjaiban mást se olvasol, csak azt, hogy mindenki milyen remekül bánik a babájával, mindenki milyen önfeláldozó és szeretetteljes, meg se nyikkannak, pedig két éve nem alszanak végig egy éjszakát. De azért egy baromi nagy hibájuk van a Bezzeganyáknak: megállás nélkül primitív módon szapulják kommentekben azokat az anyákat, akik néha magukra is gondolnak. Még szerencse, hogy hamar rájöttem, el kell kerülnöm ezeket a csoportokat, és helyette találtam olyanokat, ahol hozzám hasonló hús-vér anyukák vannak valós problémákkal, napi kihívásokkal, és akikkel lehet őszintén is beszélni.

És lassan-lassan magadhoz térsz. Megtalálod az utat a kisbabádhoz, aki édesen rád mosolyog, és gyarapodni is elkezd.

És hogy mikor írom ezt a cikket? Természetesen minimum három részletben, két szoptatás közt, ötször felugorva, amikor megnézed, életben van-e még  a kicsikéd…. Mert ez a rész később  sem múlik el. Talán egy aprócska részünk örökké a Negyedik Trimeszterben ragad majd.