Avonlea múzsája-avagy miképp írjunk elbeszélést nagyregényből

        

          Bevallom, kevés olyan pályázat van, amit kevesebb titokkal kezeltem, mint az Avonlea- fogalmazási versenyt. Nem mintha nem vágtam volna bele hatalmas lelkesedéssel és ötlettel, de féltem is tőle.  Évekkel ezelőtt imádtam  és használtam Montgomery stílusát számos elbeszélésemben, melyek természetesen mind a múlt században játszódtak, és a cirkalmas jelzők szinte kilógtak a papírról. Mostanra azonban megváltoztam. És épp ezért tartottam is tőle. Eléggé montgomerys maradtam-e ahhoz, hogy egy ilyen megmérettésen részt vegyek?

          Az ötlet, hogy megírjam a gyerekkoromat, életem első, meghatározó barátságát, a felnőtté válást, és az első, mindent elsöprő szerelmet,  már évekkel ezelőtt hatalmába kerített, azon a bizonyos vonatúton, amikor Csipkerózsikás csókomból ébredve hazafele zötyögtem újévkor a vonaton. (Lásd januári első bejegyzés..) Akkor jöttem rá, hogy le kell írnom, ki kell adnom magamból mindent, ami történt, bármi áron.

           Így történt, hogy az Amerikában töltött egy év alatt nekiültem, és fekete fedeles amerikai füzetek sokasását körmöltem tele a Gémkapcsok első fejezeteivel. A címet egy lelkész jóbarátom adta, Dr. Szigeti Jenő bácsi, akinek előadásai az emberi kapcsolatok rejtélyéről annyira magragadtak, hogy egyik írásának kulcsszavát rögvest kölcsön is vettem.

            Aztán letelt a New Jersey-beli egy év, és bár biztos voltam a happy endben, elkerültem Angliába, ahol újabb egy év következett. Ez alatt az idő alatt sok új felfedezést tettem, többek között "ahogy az már lenni szokott", hatalmasat csalódtam, és rájöttem, hogy a fejemben élő kép korántsem azonos a valósággal. Ekkor elhatároztam, hogy nem lesz happyend és kész. Harmath Dorka és Gaál Dani útjai örökre és végérvényesen szétválnak: punktum. Hazatérve Magyarországra aztán megenyhültem: na jó, nem maradnak együtt, de béke lesz köztük.

              A regényt 2008 júliusában fejeztem be, több mint ezer oldallal a hátam mögött, és hatalmas kétellyel: mert ugye ki fog elolvasni ezer oldalt?

           Gyerek és ifjúkorom krónikája azóta is az íróasztalban pihent, míg hírét nem vettem az Avonlea-pályázatnak. Azonnal tudtam, hogy ez a mű épp ide illik. De ezer oldallal???? Addig-addig szöszmötöltem a nevezéssel, míg utolsó este (húsvét vasárnap estéjén) beugrott a gondolat: nekem neveznem kell! Így leültem, és egy este alatt ezer oldalból összehoztam egy tíz oldalas elbeszélést. Kölcsönvettem Zakály Viki barátnőm remek írástechnikáját, néhány keretttörténet-klisét, és hopp, kész is lett Gilbert Blythe és Anne Shirley modern kori története.

            A második helyezésnek nagyon örülök, főleg, mert tényleg nagyon összecsaptam... Remélem, azért élvezni fogjátok, mindenkitől elnézést a helyesírási hibákért!  :-). Ja igen, és végül csak hepiend a vége!

A mű az alábbi linken érhető el: (lefelé görgetve a művekig, kiválasztva a Gémkapcsok pdf-et...)

http://avonlea.hu/fans/fogalmazasi_verseny

Az elérhetetlen Férfiről

        Mindannyian ismerjük. Jön, hódít és könnyeket hagy. Vagy sápadt vágyakozást, álmatlan éjszakákat, esetenként agresszív kirohanásokat. De lehet, hogy nem így történik. Például ha elég korán érkezik, és épp olyan messziről, hogy a szócsatákra sor sem kerülhet: ugyanis ő a mi magazinokból ismert Plátói szerelmünk. Ugye, ismerős?

      14 éves voltam, amikor megtörtént. Egy sztármagazint forgattunk Andi barátnőmmel suli után, amikor megláttam Őt. Aztán végem volt. Természetesen ez a helyzet különbözött attól, mintha Bon Joviba estem volna bele, vagy a Backstreet boys valamelyik kappanhangú énekesébe, ugyanis tudtam, ez nem rajongás. Dehogyis! Ez maga a Sors, a Végzet, párkák fonta labirintus, melybe nagy lelkesen beleveszhettem. Mennyei gyönyör!

      Nem volt jóképű srác, sőt, még helyes sem, nekem mégis Ő kellett. A Kisördög bennem persze azt mondta, így nagyobbak az esélyem, egy ilyen malacképű gyerek biztos senkinek sem kell, még a hangja miatt sem. Mindenki a Tesójáért van oda, helyes, legalább Ő megmarad nekem. Kinn volt a képe a falamon az ágyam fölött, néha órákon át csak néztem. Tanulás helyett is. És különben is, mit számított a tanulás nyolcadik év végén? Ő annál inkább számít. Mert természetesen hozzá megyek feleségül,  ehhez nem férhetett kétség. Csak előbb még el kell végeznem a középiskolát, aztán valami egyetemet, de azalatt már jöhetnek a gyerekek.

     "Az első kislány lesz, a második kisfiú, aztán tökmindegy a többi. Öt gyerekünk lesz. (!!!).  És természetesen szőke lesz mind, akárcsak Ő! (Na jó, egy legalább lehet barna, elvégre is az én génjeimet is hagyjuk érvényesülni!) Aztán körbeutazzuk a világot gyerekestül, és természetesen minden gyerekünk énekelni fog, de nem lesznek kihajtva az utcára, csakúgy jókedvből énekelnek majd.

     Hogy miért pont Ő? Á, mert ő más, mint a többi, legalábbis más, mint a körülöttem nyüzsgő éretlenek, akikkel nem találom a közös hangot. Angelo érett gondolkodású, komoly férfi. (!) Alig várja, hogy családja legyen. Én pedig alig várom, hogy Mrs Kelly lehessek!"

  ...És így utólag, a család tagjainak utóléletét olvasva (lásd linket szöveg alatt..) meg kell állapítsam, hogy a lehető legjobb választást hoztam vele anno! Habár nem lettem Kelly-feleség, és jelenleg még gyerekem sincsen,van viszont édes, aranyos Párom, akinek bár nem hosszú  haja, de tud énekelni. Szerintem Angelo se bánja. Ha esetleg összefutunk, elnéző mosollyal nyugtázzuk a Sors fintorát, mint két réges régi ismerős, akik egy másik univerzumban biztos egymásnak vannak teremtve.


További info egykori drágám családjáról:
http://www.eharmonia.hu/szethullott-a-hires-sztarcsalad-igy-zenelnek-most-a-kelly-family-enekesei/

A másik Boleyn lány: Tudor-lélektan , avagy mire vágyik a nő?

Nem kétséges, hogy VIII. Henrik nagy hóhányó volt, habzsolta a nőket. Amolyan alfahím, némi hatalommal és sármmal felfegyverezve.  Egy volt főnökömre emlékeztet, övé volt fél Magyarország, és egyszerre minimum két nőt hajtott amellett, akivel épp együtt élt.  Míg legifjabb trónörökösét neveltem, volt időm megfigyelni az életét. Hihetetlen önbizalma és némileg arrogáns stílusa ellenére sosem gondoltam őt embertelen szívtiprónak, aki átgyalogol a nők életén. Tudta magáról, hogy nem apa és férj-típus, és ezt sosem rejtette véka alá. Nem volt hűséges egy kapcsolatában sem, de ezt nem másoktól sem várta- várja el. Érdekes esettanulmányt érdemelnének azonban e jelenkori történet női főszereplői, akik tele voltak megbántással, gánccsal, sosem néztek a szemedbe, ha mondtak valamit, és ott fúrtak-faragtak, ahol akartak..

Nos, a pocakos, nagy étvágyú Henrik épp olyan lehetett, mint ez az egykori főnököm.. Ex-párjai pedig azokra a nőstényekre hasonlítanak, akiket mindeddig sajnálattal vegyes együttérzéssel szemléltem. Nem véletlen, hogy a Másik Boleyn lány történetében is épp a női szereplők ébresztettek hasonló gondolatokat bennem. Gondolom, a valóság eléggé távol állhat a romantikus, amerikai történettől, de kétségkívül príma gondolatébresztő minden 21. századi nő számára.

Eddig úgy néztem a történelmi Boleyn Annára, mint az események pórul járt áldozatára: rossz időben volt rossz helyen, beleszeretettek, elcsábították, dobták, majd még meg is ölték. A filmben ő (Natalie Portman)  nem áldozat, hanem épp kezdeményező, „gaz” cselszövő, amolyan „tudom, mit akarok, és azt el is érem” nő, aki minden  praktikát latba vet, hogy a királyi székben tudhassa magát. Amolyan uborkafára felkapaszkodott királylány, akin még rajta van a  kötény , de már a koronáért nyúl. A nagy küzdelemben el is felejti, mit érez a kiszemelt férfi iránt, inkább a hatalomvágy hajtja, és persze annak rendje és módja szerint meg is kapja érte a magáét: first lady lesz ugyan, de a feje hamarosan porba hull. Akárcsak képletesen egykori főnököm exnőjével történt: ha a feje meg is maradt ugyan, de hamarosan kegyvesztett lett.
 Mary húga (Scarlett Johansson) természetesen szőke, ártatlan, nagy kék szemekkel, és akkora szívvel, hogy fél Anglia elfér benne. Amikor nővérét börtönbe vetik, élete kockáztatásával megy a királyhoz, hogy kiszabadítsa. Annak ellenére, hogy egykor épp testvére volt, aki Henriket elszerette tőle, míg ő veszélyeztetett terhesként feküdni kényszerült. Szóval Marcsi igazi hős: mártír és odaadó, női karakter. Nem küzd se koronáért, se hatalomért, még a király sem igazán érdekli, egy véletlen folytán azonban épp rajta akad meg nőcsábász uralkodó szeme, és így válik elsőként ő a király szeretőjévé. Mary szépen belesodródik a szerelembe egy alfahímmel, akihez hasonlót még sohasem ismert, és aki valószínűleg az ágyban is elkápráztatja praktikáival. Azt a típusú, passzív nőt testesíti meg, aki odaadón képes szeretni, és nem vágyik semmi másra. Nem véletlen, hogy Justin Chadwick rendezőbácsi őt emelte piedesztára: „Látjátok, látjátok? Néha jobb szépen csendben maradni, jobban jártok, mintha nagyon ugráltok, mert akkor könnyen lehet, hogy nem élitek túl a filmet!” Mondanom sem kell, hogy az általam ismert „VIII. Henrik” jelenlegi barátnője is szőke. Vagy ki tudja, már nem is a jelenlegi? Azóta eltelt pár év, lehet őt is lecserélték már.

Tehát a történet morálja, vagyis erkölcsi tanulsága erősen azt próbálja sugallni, hogy a törtetés és női praktikák erősen elítélendő foglalatosságok, és jobb, ha nem élünk velük. De azért felvetődött bennem, hogy manapság nem épp főnyeremény egy Mary-típusú nő helyében sem lenni. Mégis, milyen érzés megtűrt másodikként élni? Nem vágyunk, mi nők, mégiscsak mind a „trónra” a választott királyfi mellett? Ezzel együtt azonban tanulságos lecke lehet a második szerepe is, hiszen semmi más nem taníthat bennünket igazán szeretni, mint a szenvedés. Nincs olyan lány vagy nő, aki legalább egyszer élete során ne esett volna át ezen.

Épp ezért mindkét Boleyn-lány szimpatikus nekem, hiszen voltaképpen, ha nagyon mélyen magunkba nézünk, hasonlítunk mindkettőjükre: melyik lány nem vár elköteleződést vagy épp többet („mikor veszel már el???”) választottjától , és melyikünk nem vágyik arra, hogy teljes valóban megélhesse nőiességét a Férfi mellett, aki mellett semmi másra sem kell gondolnia?

Van, ami sosem változik. Még szerencse, hogy  nekünk már nem kell vigyáznunk annyira a fejünkre. A szívünkre annál inkább.