Az eltűnt és meglett karácsony

Minden évben elvesztem a karácsonyt. Nem is tudom, hogy történik. Valahol november végén, december elején tűnik el, amikor kigyúlnak az első fények a kirakatokban, az emberek az utcán akaratlanul gyorsabb tempóra váltanak, mindenki arról kezd faggatni, mit kérek karácsonyra, én meg csak nézek rájuk bűntudatosan, hogy ne haragudjatok, de fogalmam sincs, mert amúgy tényleg karácsony van?

Persze, hogy nincs. Hogy lehetne december elején karácsony, amikor akkor még a Mikulás is épp hogy a szánját fényesíti? De karácsonyi hangulatban kéne lenni, hisz a plázákban már kánonban szól a jingle bells és az all I want for Christmas is you Mariah Carey-tól, tehát tessék elfogadni, hogy KARÁCSONY van, ha tetszik, ha nem.

És akkor történik meg. Kamaszos dacból vagy Grinch-i sértettségből, vagy egyszerűen csak praktikus önvédelemből, de elkezd nem érdekelni a karácsony. Évekkel ezelőtt még meg lehetett etetni a karácsony habos-habos, amerikai romantikájával, hogy a párok ilyenkor mindig összejönnek, árva kutyák gazdira lelnek, magányos öregek sírva összeborulnak, satöbbi. Aztán már nem. Beleuntam valahogy a sok ál-érzelgősségbe, és felvettem a már említett Grinch-i attitűdöt. Mert zöld barátunk tudott valamit, hogy hadat üzent az anyagias karácsonynak.

Idén is eljött a holtpont.  Két héttel karácsony előtt. Fejemben ott tornyosult a láthatatlan ajándék-halom, melyet alig pár nap alatt le kellett vadásznom, átfurakodva magam a bevásárlóközpontok őrült tömegén, végigzötyögve tömött pesti bkv-járatokon, ahol kb tízen döfnek oldalba a táskájukkal per perc. Állítólag ajándékozni jó, és körülöttem mindenki olyan izgatottan csinálja, mi a franc van velem, hogy én nem élvezem?

Kb. egy napig gyötörtem magam a költői kérdéssel, miközben gépiesen vettem az ajándékokat, tűrtem az oldalamba fúródó bevásárlókosarakat a plázában, és nyíltan utáltam a karácsonyt. Csak az hozott némi megnyugvást, amikor Ildikó barátnőmmel forralt borozhattam a Vörösmarty téren ,vagy amikor karácsonyi kelly family dalokat hallgatva Áronnal kidekoráltuk a lakást ádvent első vasárnapján. (de hogy grinches énemhez is méltó legyek, a koszorú egy teljes hetet késett!) Aztán a gyötrődést felváltotta a zsidó attitűd, azaz elismeréssel szemléltem embertársaim boldog igyekezetét, akik egy Jézus nevű különleges teremtmény születésére készülnek, miközben én saját hitemben megmaradva buzgón ünnepeltem továbbra is a szombatot: azaz aludtam délig. (Amúgy pedig egyes nézetek szerint Jézus nem is decemberben, hanem valamikor ősszel született, tehát lehet, almás az egész.)

És eljött a nap, amikor meglett az utolsó ajándék is. Vége lett a boltos rallynak,a  futkosásnak, az őrült láznak, mindennek. Leengedtünk. Péntek volt, karácsonyi szabadságunk első napja. A kis cserepes fa már a sufniban várt díszítésre, ám ezen a reggelen olyan vakítóan sütött be a nap az ablakon (hetek óta hiányoltuk már a jótékony napfényt), hogy nem bírtunk magunkkal. Melegítőben és sportcipőben kiiramodtunk a Városmajorba. Volt vagy tizenöt fok, még kabát se kellett. Tespedtünk a napon, mint az angolkóros, fényhiányos macskák, lábunk a padon, és eldöntöttük, hogy aznap semmi mást nem akarunk csinálni. Csak róni a köröket a futópályán, csüngeni a mászókákon, aztán ismét a padon tespedni. Végül két rohadt nagy hamburgert leöblíteni két bazi nagy limonádéval a közeli büfében. Na és ez, ez már igen. Ez a mi karácsonyunk. Végre valami visszahozza a karácsonyi hangulatomat. Amikor szél rezegteti a park hórihorgas fáit a fejünk felett, az ég pedig olyan lehetetlenül, nyáriasan kék már, mint a mesekönyvben, és a legröhejesebb, hogy mindez decemberben történik, amikor havaznia kéne és cudar időnek lennie, mi pedig a padon napozunk és limonádét iszunk szívószállal. Na, ekkor találok vissza a karácsonyhoz. Vagy ő én hozzám? Ki tudja….

Mindenesetre mire hazaérünk, már alkonypír rajzolja az ég alját, és elővonszoljuk a kis fát a sufniból be a meleg szobába. Nem napocskákat aggatunk rá felhőkkel, hanem kommersz piros és arany gömböket, de repesni kezd a szívem a gondolatra, hogy itt a karácsony, és a francba, igenis egymásra találnak a párok, a kutyák meg az öregek, meg mindenki ezen a világon, legalább egy este erejéig. Legalábbis így hisszük. És ha nem is, legalább mi tettünk valami jót, mert a cipősdobozaink már útban vannak Erdélybe, vagy nem tudom hova, de valahol két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány nagyon boldog lesz a focilabdával meg a rózsaszín tiarával.

És hát megtörtént, megtörténik. Ahogy évről évre. Eltűnik és megérkezik hozzám a karácsony. Nincs mit tenni. Beszipkázott újra. És jövőre is befog. És remélem, mindenki mást is.