Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a karácsonyi
időszak az egyik legrémesebbek egyike volt. A szokásos családi balhét már
megszoktam, de azt kevésbé, hogy szinte nem volt olyan ismerősöm és barátom,
akitől ne érkezett volna panaszos vagy épp tragikus visszajelzés válásról,
véres (csaknem szó szerint!) szentestéről, halálesetről, öngyilkossági
kísérletről vagy egyéb kisebb-nagyobb katasztrófáról. Sok éve gondolkodom
rajta, vajon mi a fene történik ilyenkor az emberekkel? Mitől hülyülünk meg
ennyire? Valaki régen azt mondta nekem, ilyenkor mindenkit megérint a fény. De micsoda világosság az, ami
ilyesmit produkál? Nem, kizárt, hogy bármiféle szeretethullám miatt vágnánk fel
az ereinket, vagy esnénk neki a családtagjainknak…
Szinte megkönnyebbültem, amikor végre január lett,
és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Még egy pocsék karácsony elmúlt-adtam
hálát, kész, vége, indul az újév, ami jobb lesz, fényesebb, ha kell, a karácsonyi mizériát meg egye meg a fene.
Minden évben csak pár napig tart, szerencsére.
Alig dolgoztam pár napot, amikor hazafele a metrón
egy velem szemközt ülő tag újságjában megpillantottam a szalagcímet: Vérengzés a párizsi lapnál. Először nem
is érdekelt, csak amikor pár órán belül már a csapból is ez folyt, mindenfajta
média sajnálkozva, vagy épp dühtől fröcsögve nyilatkozott az eseményekről, akkor
kezdett el érdekelni, miről is van szó. Szóval egy csapat terrorista vallási
nézeteltérésből fakadóan lemészárolt egy maroknyi újságírót Párizsban.
Pedig már azt hittem, vége a karácsonyi mizériának,
és nem lesz több könny és vér. Ezek se bírnak nyugton ülni, mindig történik
valami- gondoltam dühösen, mert amúgy is elegem volt már ebből a hétből, a hat
munkanapból, melyet nem tudom, melyik agyatlan talált ki, de hogy az illető
tuti nem dolgozik szombaton, az is biztos.
Szóval volt min morognom. Valami nagyon elromlott,
úgy éreztem. De mitől lehetne jobb? A boldogság-programom mindig beválik.
Igyekeztem abszolút nem komolyan venni a szombati tanítást, a diákokkal direkt
nem tanultunk, átbeszélgettük a délelőttöt. Feldobódtam, Délutánra kisütött a
nap, mire hazaértem, kiszállt belőlem minden feszültség. Még volt kis
világosság sötétedésig, így kiültem az esőillatú, friss kertbe, ahol röpke
időre tombolt a tavasz, görgettem le az
eseményeket a telefonom közösségi oldalán, és élveztem, hogy végre nem rohanok
sehová, nem kell szólnom senkihez, és ismét kerek a világ. Ekkor akadt meg
szemem egy linken, mely egy oldalra vitt tovább, ahol- nem vicc- de egy
nagybetűs dicséret fogadott: pl: „csodálatos lelki világod van!”- fáradtan
elmosolyodtam. Megbizsergetett ez a mondat. Továbbolvastam, és az alatta lévő
infóból kiderült, hogy minden dicséret az agytörzsünket stimulálja, melytől
energikusabbak leszünk, és megnő az önbizalmunk. Állítólag ezért van, hogy a
kevésbé dicsért emberek önbecsülése alacsonyabb, mint „stimulált” társaiké. Na-
morfondíroztam- ezért van baja a magyarnak.. Kábé totyis korunk óta csak
kritizálnak bennünket, óvoda, iskola, társadalom, barátok, párok
egymást…Miközben ezen tűnődtem, sorra kattintgattam a folytatásra, és hagytam,
hogy a sok dicséret intenzíven simogassa a lelkem- és az agytörzsemet. Mire
Áron hazaért, már teljesen feldobódtam. Elmondtam neki a felfedezésemet, de ő
csak röhögött. Hát persze, egy mérnök ezt egyáltalán nem értheti.
-Engem Te folyton dicsérsz, Édes- mondta- nincs
szükségem ilyesmire-nyugtatott meg. Hihetetlen, hogy még ezzel is kaptam tőle
egy bókot.
Talán ilyen ez a bók-dolog. Egyiket követi a másik,
és beindul a lavina. Este hétre már annyi energiát éreztem magamban a sok
kattintgatástól, hogy elmentem futni, és lazán letoltam hét km-t Hűvösvölgybe
és vissza.
A dicséret-dolog működik. Aztán jött a felismerés.
Hazafele sétálva a tavasziasan enyhe estében, alattam a vizes aszfalt, felettem
a tiszta, csillagfényű ég, én pedig ott álltam megilletődve futócipőben a
világmindenség közepén. Ha dicsérnek, minden könnyebb. Akkor sokkal több
mindent eltűrünk és kibírunk. Nem sértődünk meg, nem leszünk dühösek, és nem is
irigykedünk a másikra. Elégedettek
leszünk, mert elismernek. Egész eddig azt hittem, az én fogyatékosságom, hogy
ennyire szükségem van mások pozitív visszajelzésére, hogy boldog legyek. Pedig
erre csecsemőtől az idősig, mindenkinek szüksége van. Akkor tudsz dicsérni, ha
téged is dicsérnek. Valakinek több kell, valakinek kevesebb. Ez épp úgy
működik, mint bármi más területe az életnek. Valakinek több szexre van
szüksége, mint másnak. Valakinek több mozgásra, szabadságra, alvásra, satöbbi.
De ettől még minden rendben.
Atyaég. Ha ezt mindenki tudná és gyakorolná. Ha már
Párizsnál tartunk. Kirobbant egy kisebb vallásháború egy gúnyolódásból, mely
megállíthatatlan indulatokat keltett, és végül gyilkosságba torkollott. Nem
lett volna egyszerűbb békén hagyni a másikat? Ha azt a szerencsétlen Mohammed-et
nem lehet képen ábrázolni, mert az egy kisebb szentségtörés az egyik
vallásúnak, a másik ezt miért nem képes tiszteletben tartani? Ha az egyik
szombatot ünnepel, a másik teheneket tisztel, akkor az miért nem oké? Ha az
egyik hisz, a másik nem, az is miért nem oké? És az sem biztos, hogy egy sérelemre azonnal a puskasorozatos gyilkolászás a legjobb válasz.
Én azt mondom, többre mennénk, ha háborúzás és
cikizés helyett inkább dicsérnénk egymást. Tökjó, hogy Te a paradicsomos
káposztát szereted, na én meg a borsót. Tök jó, hogy Te ezt hiszed, én meg azt.
A londoni kisiskolásoknak például külön vallástan-órájuk is van arra, hogy a
különböző származású osztálytársaikat elfogadják. Talán ha a dicséretektől
magasabb önbizalmunk lenne, a karácsony se borítana ki senkit. Nem adnánk be
válópert az anyós miatt, és nem vágnánk egymáshoz régi sérelmeket sem a karácsonyfa
alatt. Ha többet dicsérnénk és elfogadnánk egymást, hiszem, hogy jobbá válhatna
a világ.
