2018. július 12., csütörtök

Mindig kell egy kis színlelés? – Hatalmas kis hazugságok anya-szemmel


„ A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan csalán a maga módján az”1.

-Így kezdődik Tolsztoj világhírű regénye, az Anna Karenina. Nem véletlen, hogy ez a sor ugrott be Liane Moriarty bestsellerét olvasva, melynek közismert címe: Hatalmas kis hazugságok. Jóllehet a világirodalmi klasszikus teljesen más nívóhoz tartozik, de azért hm, mégse lepne meg, ha mondjuk Celeste vagy Jane szájából köszönne vissza a történetben.

Persze nem fog, engem viszont gondolkodásra sarkall, bár szokás szerint egy totyogó anyukájaként újfent alvásmegvonással küzdök, mintha szellemi kapacitásom gatyába rázása lenne jelenleg az egyetlen jelzőbója számomra, hogy még életben vagyok, és nem zombi-üzemmódban létezem.

Szóval ölemben a könyvvel ülök, és tekintetemet a kiságyban egy gondosan bebugyolált, szuszogó, nyálzó-fogzó csomagon nyugtatva-gondolkodom. Jópár ember létezik jelenleg körülöttem, aki minden ok nélkül fúj vagy irigykedik rám: „persze neki könnyű. Nem főz. Nem kell dolgoznia. Szeret anya lenni. Nem is értem, honnan van energiája. Igazi véranya, fújj…”, és ilyenkor pokoli dühös leszek. Aztán lehiggadok, mert rájövök, hogy aki így gondolkodik, annak saját magával van baja, vagy egyszerűen még a fáradtságot se veszi, hogy a helyembe képzelje magát, a gondjaimba, a mindennapjaimba, érzéseimbe, pláne hogy megkérdezze, miben segítsen, amikor nagyon is jól jönne egy szuperdada támogatása. Nem is ez a fontos. Hanem hogy a könyvet olvasva látom, hogy ha akarjuk, ha nem, mennyire el tud sodorni bennünket az a bizonyos ár. Bennünket, anyákat. Akik azt mondjuk, mi aztán nem követünk egy nyomorult irányzatot sem, nem vágunk fel, nem játsszuk a tökéletes anyát, tökéletes kapcsolatot, stb, stb… Közben pedig legtöbbünket az nyugtat meg, a francba is, de így van, ha a külvilág szépen rábólint minden egyes tettünkre. Mert a felelősség, amit viszünk, elképesztő. Elképesztően gyönyörű és nehéz. Szinte kicsordul a könnyünk, csak támogasson valaki. Hogy szeretgessen és elismerjen valaki. Még a legnagyobb önbizalmú nő is érezhet így, ha egy éve él a négy fal közt csemetéjével, aki éjjente ötször kelti, és egész nap leköti a figyelmét.

A történet négy hősnőjét egyetlen dolog kapcsolja össze eleinte, ez pedig az anyaság. A cserfes, energikus Madeline, a gátlásos, visszafogott Jane és a sugárzóan szép Celeste három látszólag rendben lévő házasságot szimbolizál, miközben lassan felszínre kerülnek kis titkaik, melyek végül elvezetnek egy gyilkossághoz. Talán mégsem az a legjobb út, ha mindig a szőnyeg alá söprünk mindent? De akkor hol teregessük ki a szennyest, a pszichológus rendelőjében? Vagy a barátnőnknek egy kávé közben, remélve, hogy nem adja tovább? Mert mi van, ha kitudódik az igazság, hogy például a házasságunk kihűlt, gyermekünk feltételezett apja egy pszichopata, vagy a férjünk egy agresszív barom, akinek néha eljár a keze a fürdőszoba rejtekében?

            Igazából „semmi” nem történik, csupán lehull a lepel, és gondosan felépített látszat-valóságunk, ami éltet, összeomlik. Mégis van egy nyomós indok, ami miatt megéri a kitárulkozás. Ez az ok pedig a gyerekek, és erre próbál ez a remekül megírt történet rámutatni. Egy gyerek olyan, mint a hajszálvékony lakmuszpapír, magába szív minden rezzenést, feszültséget, kimondatlan szót, eltussolt ténykedést. Ezért rémisztő és egyben csodálatos, ha gyerekünk van.
 

            Sokszor elnézem Lilit, és megdöbbent a belőle áradó őszinteség és hitelesség. Mert egy gyerek bizony sosem színlel. Nincs oka vagy inspirációja, hogy így tegyen. Csak él bele a világba őszinte emberként ordít és toporzékol, ahogy József Attila is írja. A szülő az, aki címkéz: „hisztis”, „akaratos”, kibírhatatlan”. Én is hajlamos vagyok címkézni, aztán utólag csak röhögök, hogy jahh, szóval így vélekedek magamról? Mert végső soron én vagyok türelmetlen és akaratos, és mindennek Lili a hű tükörképe. Egy gyerek a legjobb önismereti tanító, azt hiszem. Részben erre épül Moriarty regénye is. Ők azok, akik rádöbbentik a saját magukkal elfoglalt felnőtteket, hogy változtassanak végre. És hogy ez sikerül-e, az maradjon a könyv titka. A Hatalmas kis hazugságok az a fajta történet, ami a bőröd alá kúszik, és pár napig tuti nem ereszt. Rádöbbensz, hogy nem polgárpukkasztás a színlelés, mint ahogy az őszinteség és a „változtass”-szlogenek sem olyan egyszerű és menő kijelentések, mint ahogy az önismereti könyvek harsányan hirdetik. A valóság és az élhető mindennapok valahol a kettő közt lavíroznak. És ennek hiteles megvalósítása…na bizony, ez a művészet.
 
1. A részlet az 1960-as kiadású Anna Karenina magyar nyelvű fordításából való, mely Németh László munkája