Amit még mindig tudni akarsz a…..zőszinteségről

1   Túrógombóc-zsemlegombóc

Az étteremben ülünk, amikor belevágok. Most vagy soha. Ha képekkel magyarázom, biztos könnyebben felfogja.

            -Mi a kedvenc ételed?- kérdezem hirtelen. Néz rám, mint aki nem érti. Kicsit ciki, hogy  nem tudom, mi a kedvenc étele. Hát…tudom, hogy imádja a disznót, meg a sütiket, de konkrétan kedvenc étel, hát, ööö.

            - Mi lenne, hát a vadas, zsemlegombóccal! Jó sokkal- közli kissé gyanakvón, hangjában némi megrovással. Hát igen, gáz, de nem tudtam. Sose csinálok otthon vadast, mert utálom a vadhúst. Aztán gyorsan folytatom:

            -Szóval képzeld el, hogy eléd raknak egy tál vadast zsemlegombóccal. De lekötözik a kezed a székhez, hogy ne nyúlhass hozzá kézzel. Sehogy se éred el. A vadas meg előtted gőzölög, hmmmm, igazán finom! Aztán hirtelen eloldom a köteleket, és HAJRÁ, nekieshetsz!!! Ugye, hogy falni kezdesz?

            -Nem- mondja Áron nyugodtan –Ha nem vagyok éhes, akkor hozzá sem nyúlok-jön a megdöbbentő válasz.  

            -De tegyük fel, hogy nagyon-nagyon éhes vagy!!!- győzködöm- akkor nekiesel, ugye…?

            Nem felel. Nézzük egymást az asztal két oldalán, és hirtelen nagyon szomorú leszek. Mert egy ilyen kérdésre én azt felelném, hogy egy ültőmben befalom. De én már csak ilyen mohó vagyok.

            -És Neked? Mi a kedvenc ételed?- tehát ő sem tudja az enyémet. Szép.

            - A túrógombóc- felelem az evőeszközömmel babrálva.

            -A túrógombóc?-hitetlenkedik Áron- hisz sose eszel azt!

            -Te se eszel vadast! Én otthon mindig csirkét vagy halat főzök, de étteremben is mást választasz!- vágok vissza.

            -Igen, mert nem készítik jól. De Anyukámét azt nagyon szeretem.

Ez valóban csodálatos hír. Egészen megkönnyebbülök tőle. Freud is biztos tapsolna.

            Már hazafele visz vacsora után, amikor a kocsiban megszólalok:

            -Nem eszem túrógombócot sosem, mert nem tápláló étel- vallom be- és hizlal is ráadásul. Mert ha azt eszem ebédre, akkor olyan, mintha desszerttel laktam volna jól. Este meg alapból nem eszem édeset. Reggelire meg hogy néz már ki? Így nem eszem túrógombócot. De valljuk be, mindez magyarázkodásnak tűnik. Miért nem eszem azt, ami jólesik? Grillcsirke és lazacos tészta helyett jó öreg túrógombócot sok-sok porcukorral és tejföllel. Mert az az igazi.

            Miért nem csináljuk azt, ami jólesik? Sőt, miért nem mondjuk el a párunknak, hogy mit szeretünk vagy szeretnénk valójában? Talán mert félünk, hogy ha kiderülne rólunk, hogy valójában mit akarunk, fejünkre szakadna a rendszer. Vagy még rosszabb: elveszítjük a másik szeretetét. Vagy a legrosszabb: rájövünk, hogy nem is akarjuk egymást igazán.

            -Na mi van, zsemlegombóc?- néz rám kedvesen Áron, amikor hazaérünk. Én visszapillantok rá, és csak annyit szólok, mielőtt kioldom a biztonsági övet:

            -Ki fogom próbálni a túrógombócot.

       2. Tánc és testbeszéd

Egy barátnőm mesélte nekem, hogy tánc közben egészen feloldódik, és hogy szerinte nekem is ki kellene próbálnom. A kertben beszélgettünk erről, és én mondtam neki, hogy alapból is annyi mindenből lehet töltődni, például ott a természet, az ágas-bogas fák körülöttünk, a friss eper a tálban, stb…

-Igen, de a tánc egészen más! Új magaslatokba emel.

-Én nem tudok táncolni. Mindig arra gondolok, hogy néznek, és mit gondolnak rólam. Nem tudom elengedni magam.

-Azzal nem kell foglalkozni. Csak érezd jól magad. A többi nem számít! A tánc nemcsak mozgás, kommunikáció, kapcsolat, amikor őszintén meg tudod mutatni magad!- bátorít ő csillogó szemmel.

Hát ha kommunikáció, akkor pláne ciki, hogy letaposom a másik lábát. Legalábbis ez a kép élt bennem a táncról. Aztán eszembe jutott a rúdtáncos tapasztalatom, és el is meséltem a barátnőmnek, hogy az elsős rúdtánc órán a rúdra se jutottam fel. Aztán tanárt és iskolát váltottam, ahol már a bevezető alkalommal úgy pörögtem és függeszkedtem, hogy a tanárnő a száját tátotta tőlem. A kulcs az volt, hogy magasból tojtam rá, hogy nézek ki. És ettől ment olyan jól.

Gondoltam, egy próbát megér, hajrá. Így kerültem kapcsolatba a salsával. Először egy bulin csak figyeltem és tanulgattam, majd elcibáltam Áront a tánciskolába próbaórára.

Az öltözőben döbbentem rá, hogy otthon felejtettem a sportmelltartómat. Az eredeti pedig színben nem passzolt a fekete tophoz. Gondoltam fekete top sokat takar, jó leszek melltartó nélkül is. Ez amúgy is arról szól, hogy magamra figyeljek, a pasik meg mind kezdő táncosok, csak nem veszik észre, örülnek, ha a lábuk elé néznek.

Imádtam az óra minden percét. Tényleg lehet úgy táncolni, hogy nem érdekel, hogy festesz. Ha megvan a ritmus, onnan kezdve nincs megállás. Magával ragad a zene.

Aztán párban táncoltunk, és természetesen nem engedtem, hogy vezessenek.

Volt, amelyik hím ezt morfondírozva szóvá is tette.

Volt amelyiket én rángattam végig.

Volt, amelyik megragadott, és úgy cibált, hogy majdnem visszajött az ebéd.

És volt, amelyik egy szót se szólt, csak úgy vezetett, könnyedén és természetesen, hogy rájöttem, jobb ez így nekem. Ha megadom magam.

Így szép lassan az összes fiúcska mozgásához megtanultam igazodni. Még Áronhoz is. Felemelő érzés, ha rájössz, nem muszáj mindig irányítani. Könnyebb, ha mész, siklasz, sodródsz. Még a lépéseket sem kell észben tartanod. Csak menni, suhanni a pasi után. Mint egy szexista tündérmesében. Pörgő szoknyában, vidáman.

      Végül észrevettem, hogy pár pasi kifejezetten a mellemre bámul tánc közben. Csak néhány volt olyan merész, hogy nyíltan megtegye, a többi gondolom sunnyogva nézte. Aztán beugrott: bakker, a melltartóm! Vagyis a hiánya. A melleimnek nagyon-nagyon tetszett a körbetáncolás. A mozgás, az energiák, a zene s a felszabadultság. Szóval nagyon tetszett nekik, legyen ennyi elég, a testem pedig ösztönösen reagált az élményekre.

-Néztelek tánc közben- mondta Áron hazafele a villamoson- teljesen fel voltál dobva.

-Ó, nagyon! Ha tudnád, mennyire! Olyan vidám vagyok, legszívesebben egész éjjel táncolnék!-áradoztam.

Áron sokatmondóan hozzátette:

-Oké, de azért máskor légyszi vegyél melltartót!

Persze a lakásán maradt, hazaérve megtaláltam. De legközelebb valóban felvettem.Jobb, ha hozom kínos helyzetbe a táncpartnereket.

Az egész tested és a lelked is megnyílik, ha táncolsz. Képtelen vagy becsapni magad, vagy mást. Nincs is ennél őszintébb kommunikáció a két nem között. 

2.      3. Ereszd el a hajam, és amit akartok

Eddig úgy tudtam, hogy a hisztis gyerek azért hisztis, mert jelt ad. Minden pszichológus és szakember bőszen magyarázza, hogy miért is káros a hiszti, és a szülő milyen hibát követ el, ha reagál rá. Én is kellően ki pszicho-analizáltam már gyerekkori önmagam. Nem figyeltek rám eléggé és megfelelően, csak akkor hallottak meg, ha ordítottam, stb, stb…

A hétvégén egy tanfolyam kapcsán azonban új fényben jelent meg számomra hiszti, mint szexuális önkifejező-erő. Kb 25 éves korom óta dolgozom a gyerekkori traumáimon, elemzem, oldom őket, meditálok, befele és kifele figyelek, tizenakárhány gyerek dadusaként láttam már egyet s mást, hisztis gyereket, nyugodt gyereket, magát földhözvágós gyereket, visító gyereket,  némán dühöngő gyereket, érzékeny gyereket, de egyben biztos voltam: a hiszti negatív és meg kell találni a módját, hogy leállítsuk. Ha kell, hát hideg vízzel. Ahogy velem tették gyerekkoromban. Kicsit olyan inkvizíciós megoldás, de a nyolcvanas évek számlájára írandó. Szóvak a hisztinek elejét kell venni, mert: 1. a környezetem megőrül tőlem. 2. utálni fognak érte. 3. nem vesznek komolyan.

És most kiderül, hogy a hiszti jó. Na tessék. És nem vagyok idegbeteg vagy mentálisan sérült, vagy hülye, mert kihisztizem azt, ami fáj vagy jólesik. Sőt, még az orgazmus is intenzívebb, ha hisztizel, és könnyebben is szülsz. ( Egyik rokonom hírhedt volt a hisztisségéről, és mindhárom gyerek rakétaként repült ki belőle.)

Szóval hisztizni kell.  Mert az önkívület, a megőrülés, és az ereszd el a hajam érzés az ugyanúgy sajátunk, mint a visszafogottság és az összeszedettség. Ha persze mindig uralni tudnánk (ami elég utópisztikus, és az esetek többségében nem megvalósítható…), akkor minden szerettemnek időben szólnék, hogy hé, rohanjatok el tőlem kb kétmérföldes távolságba, ha nem akartok megsüketülni. Mert most mindjárt hisztizni fogok. És ordítani. És lécci-lécci, ne is próbáljatok leállítani!

Menedék a viharban

            

         Múlt vasárnap hatalmas vihar készülődött.  Az égen tömött, szürke felhők gyülekeztek, a látóhatár peremén vészjósló villámok cikáztak.  A tóparton hirtelen feltámadt a szél, és kétségbeesetten cibálta a fák ágait.

Kissé elhúzódott a kutyás séta, mert összefutottunk egy rég nem látott ismerőssel, és elkísértük a töltés végéig. Így mire hazaértünk Samuval, már dörgött-villámlott egyszerre, és hatalmas esőcseppek pettyezték a járdát. A kutyámon addigra már teljesen eluralkodott a pánik. Ez úgy nyilvánul meg nála, hogy hangosan és intenzíven liheg, visszhangzik tőle az egész ház. Akkor tudjuk, hogy baj van.

Samu azonban pontosan tudja, hogy vész esetén mi a teendő. Behúzódik a lépcső alá. Az az ő biztos pontja. Ott nem éri utol a dörgés. Ott béke van és nyugalom. Bebújtam mellé, és simogattam a hátát. Ez az egyedüli, amiben lehet neki segíteni. Akkor kevésbé fél. Ha csak fél percre kelek fel, már bánatos kutyaszemekkel követeli, hogy bújjak vissza mellé.

A lépcső alatt van az ő mágikus búvóhelye. Elgondolkodtam ezen a búvóhely-dolgon. A világon a legfontosabb dolgok azon állnak vagy buknak, nekünk megvan-e ez a menedékünk. Persze átvitten, nem fizikálisan a lépcső alatt, bár ki tudja. Kinek ez, kinek az. Biztos van pár elvont, aki a lépcső alá szeret bebújni, ha gáz van.

Ha odakinn kitör a vihar, van-e olyan „hely”, ahol én mindentől és mindenkitől függetlenül biztonságban vagyok? És ezért senkinek nem is tartozom elszámolással?- teszem hozzá. Ha megvan ez a hely, akkor már csak arra kell figyelnem, mikor jön a vihar. Mikor jó Samu-módra visszavonulót fújni, és töltekezni.

Nehéz ezt a menedéket magamban igazán tudatosan átélni, és örülni neki. Egész életemben arra neveltek ( család, iskola. társadalom, párkapcsolat), hogy legyek önzetlen, és igyekezzem mások elvárásait követni. Ha volt is menedék, az mindig csak ezek után következhetett.

Mostanában rájöttem, mennyire elhibázott ez a sorrend, és mennyire nem működőképes az összes többi, ha a saját belső biztonságomat szem elől tévesztem. Ha akaratlanul is követem mások szabályait és elvárásait, és nem értem, miért tör rám a hisztérikus „nem akarom” érzés, amikor már eleget nyeltem.

Mert nem kell nyelni. Olyan nehéz és félelmetes kimondani ezt. Mintha kötélen táncolnék. Mert annyi mindent megcáfol az élet. Hallok sztorikat, amikor emberek nyelnek, nem is keveset. És olyankor rosszul érzem magam: „És Te mit képzelsz? Te miért nem akarsz nyelni? Egyáltalán, ki vagy Te, hogy nem akarsz nyelni, hogy a saját idétlen utadat járod folyton?”  

Aztán ha megnyugodtam a „lépcső alatti menedékben”, akkor halkan de biztosan megszólal bennem egy másik hang: „ Azért nem akarok nyelni, mert attól nem lesz jobb se másnak, se nekem. Azzal senkinek nem ártok, ha néha behúzódom a lépcső alá.”

Amikor három év együttélés után szétköltöztünk Áronnal, úgy éreztem, szégyenkeznem kell miatta. Mintha valami bődületesen szörnyű, megátalkodott és egoista dolgot cselekedtünk volna. Senkinek se mondtuk, tagadtuk, úgy tettünk, mintha továbbra is együtt élnénk. Azt gondoltam, azért, mert a hülye kérdésektől rettegek: „de miért, hogyan, meddig? Mi történt? Olyan jól megvagytok, akkor meg minek? Olyan szép pár vagytok, most mi lesz?” Volt pár agresszívebb is: „ Te aztán nem vagy egy egyszerű eset. Ezek a fiatal nők azt sem tudják mit akarnak…”- és hasonló hímsoviniszta baromságok. 

Mert ilyet csak az évtizedeket együtt töltő, kihűlt kapcsolatban élő ötvenes- hatvanasok csinálhatnak, nem egy esküvő és családalapítás előtt álló fiatal pár. Ők csak szépen éljenek a társadalmi kedvezményekkel, örüljenek, hogy együtt kevesebb a megélhetési költség, aztán minél előbb jöjjön az a gyerek, mielőtt túl késő. Mert aztán ketyeg az az óra, kisanyám.

Ilyen és hasonlóan kedves támogató környezettel nem csoda, ha sokáig gombóc volt a torkomban, ha erről kellett beszélnem bárkinek is. Szerencsére azonban a szűkebb környezetben mindig akadt olyan, aki ismerte, és átérezte a helyzetünket. És ezekből az emberekből jó erőt meríteni. Na és persze abból a sok másik ellenpéldából, aki szeretné azt meglépni, amit mi, de sosem lesz rá bátorsága, ezért inkább köpköd. Ők nem tudják, hogy létezik az a búvóhely a lépcső alatt.

Igen. Az ilyen és hasonló próbákhoz bátorság kell, legalább annyi, mint ahhoz, hogy elhatározd, belevágsz egy életre szóló projektbe. (Ez utóbbi, teszem hozzá, nem alap-elvárás bárkitől, hanem választás és vállalás kérdése.) És a bátorság sem genetikától vagy szerencsétől függ. Akkor és csakis akkor lehetek bátor, ha megvan hozzá a belső biztonságom. Ha felvállalom, hogy néha bemászok a lépcső alá.

És ezért soha nem kell félnem, bármilyen vihart is hozzon az élet.

Pár szó a sikerről

Pár napja egy ismerősöm megkért, hogy írjak neki egy beszédet győztesek díjkiosztójára. Átgondoltam, mit is írhatnék. Az biztos, hogy első kézből volt tapasztalatom, mert gyerekkoromban versenyről versenyre jártam, tehát rutinosnak számítottam. Aztán rájöttem, hogy a sikerről fogok írni. Mert ez mindig foglalkoztatott. Aztán a  beszéd túl emelkedettnek és hosszúnak sikerült, így szépen átfogalmaztam és lerövidítettem, ám a vágatlan verziót megtartottam magamnak. Mert végső soron ez saját magamnak szól.

Amikor a sikerről beszélünk, mindenki azonnal a titkát szeretné megfejteni. Mintha létezne valahol egy titkos recept, ami elárulja, miből mennyit kell bevennünk, hogyan kell viselkednünk, öltöznünk, beszélnünk, hogy győzelmet arassunk mások felett. Mások szerint ezek csak külsőségek, és egyáltalán nem nyomnak sokat a latba. Mindenki másképp értékeli a siker fogalmát. Abban azonban egyetértenek, hogy nem egy rossz érzés. Sőt, egyenesen részegítő tud lenni a szó pozitív értelmében. Nem csoda, hogy sokan mindenáron vágynak rá, míg mások távolról csodálják a sikereseket vagy épp irigykednek rájuk.

A nagy emberek szerint a siker sosem jön magától. Sikeresnek lenni mindig olyan, mint megmászni egy nagyon magas és nagyon meredek hegyet. Vért izzadsz, míg felérsz, sokszor gyűlölöd és abbahagynád az egészet, mert lent a síkon sokkal kényelmesebb, és lehet napozni is. A hegyoldal erdős, alig éri fény, viszont ha körbenézel, gyönyörű a növényzet, és a levegő, amit beszívsz, szintén kristálytiszta.  Ráadásul a sűrű lombon átszűrődő fény misztikusabb tud lenni, mintha telibe talál a réten napozva. A lépteid egyre nehezebbek, viszont az élményeket is jobban értékeled közben. És bár alig érzed a lábad és a hátad, mire felérsz, a végén csak a szép képek maradnak meg, nem az átélt szenvedés. A siker valakik szerint tehát küzdelem, és nem lehet a tiéd a varázslatos élményeivel együtt nehézségek nélkül. Ezt sugallja a média, a romantikus regények és a városi legendák.

Sokszor azért akarunk sikeresek lenni, hogy megmutassuk, mennyit érünk. Be akarjuk bizonyítani a világnak, hogy méltók vagyunk a címekre és a vele járó elismerésre. Arra vágyunk, hogy ezáltal elfogadjanak, és jobban szeressenek bennünket a szüleink vagy a tanáraink. Annak ellenére, hogy jól tudjuk, nem ezen múlik. Mégis kényelmes abban az illúzióban élni, hogy egy első helyezéssel rengeteget érünk, vagy népszerűek leszünk a mások között. Sokan azért hajtanak a sikerre, hogy jobbak legyenek másoknál. Örök versenyhelyzetben élik az életüket. Ha győznek, kihúzzák magukat, és úgy érzik, övék a világ. Mindenki más fabatkát sem ér rajtuk kívül.  És úgy gondolják, ez mindig így marad.

 Csakhogy ez a siker mulandó, és a győzelemre a környezet alig emlékszik majd. Megmarad ugyan az oklevél, vagy a neved a dicsőségtáblán, de mindez csak egy külső tárgy, amire vetsz néha egy gyors pillantást, aztán rohansz gyorsan tovább az életben. Néha felemlegeted, hogy igen, akkor tényleg megmutattam, megnyertem, elértem, nem felvételiztem, jutalmat kaptam, stb..de ennyi. Mosolyogsz rajta egyet, és ennyi. És már azt is elfelejted, kinek mit is akartál kényszeresen megmutatni.

Egész egyszerűen azért nem emlékszel rá, mert ebben az esetben nem magadért csináltad. És bár sokak szerint a sikert a génjeinkben hordozzuk, és a szüleinktől örököljük, nem hinném, hogy azért kéne elvárni magunktól a sikert, hogy az ő példájukat kövessük, vagy mások elvárásait teljesítsük.

A sikeresség eléréséhez sokak szerint elszántság kell. Az erő, amivel buldózerként feltepersz azon a meredek hegyen. Biztos láttatok már a parkban versenybiciklistákat. Elvetemült arccal békaszerű cuccban tekernek, falják a kilométereket, hogy ki ér gyorsabban fel a dombtetőre. Rossz rájuk nézni. Igen, hatalmas akaraterővel mennek, és tudják, mit akarnak. Ahogy valószínűleg ti is tudtátok, amikor elhatároztátok, hogy versenyezni fogtok. Ez azonban nem minden. Ha túlságosan ráfeszültök a sikerre, pont a lényeg veszik el. Akkor nem jut idő a növényzet vagy a szűrt napfény csodálatára az erdőben.  Akkor nem marad más, mint a fogcsikorgatás, és az esetek többségében a kudarc is borítékolható. Ha valaki csak a sikerért csinálja, inkább neki se álljon. Kell a jó inspiráció, és a hajtóerő, ami felvisz a hegyen, ez nagyon fontos. De kell valami más is, és ez a lényeg.

Ha igazán sikeres szeretnél lenni valamiben az életben, akkor egész egyszerűen nem kell foglalkozni a sikerrel. Bármennyire őrülten hangzik is, de épp ez az, ami egyáltalán nem számít. Először is felfedezed magamban a nagybetűs nagybetűs Szikrát. Ez lehet bármi. Ez a szikra épp elég, hogy elindulj hegynek felfele. A szikra azonban nem marad meg magától, a lángot folyamatosan táplálni kell, hogy szépen tűzre kapjon. Nem ér semmit az a felkészülés, ami a versenybiciklisták stílusában történik, eltorzult arccal, erőlködve. Csak úgy érdemes a szikrádat éltetni, ha közben élvezed a dolgokat. Ha igazán szereted, amit csinálsz. Belebonyolódsz, eszedet veszted, nem számolod az órákat, a napokat, nem azon jajongsz, hogy ez a könyvhalom most épp mitől veszi el a drága idődet. Meglehet, mindenhol papírok, jegyzetek és könyvek hevernek a szobádban szanaszét, és a szüleid már ezerszer szóltak rád, hogy rakj végre rendet, de te csendre inted őket, hogy most nem hagyhatom abba, nem látjátok, hogy épp meg vagyok őrülve? Mert ezt a fejezetet még el kell olvasnom, ezt az érdekességet még meg kell fejtenem, ebben még nem látom a logikát, és különben is, hogy lehet, hogy a nap csupán 24 órából áll? És ha a legjobb barátom meg is orrol rám, hogy nem szánok rá elég időt, a kutyám meg a kertben nyüszít, hogy menjünk már sétálni, én ezt akkor is befejezem, erre akkor is rájövök, ha törik, ha szakad.

            Nos, ha ezt érzem, akkor vagyok igazán jó úton a siker felé. Mert ki az, akinek ilyen lelkiállapotban van ideje vagy ereje a sikerre gondolni? Az eredménytáblára, a megfelelésre, a versengésre, mások elismerésére? Dehogy van. Akkor még a rendrakásra, kutyára, barátra sem tud kellően odafigyelni, nemhogy a győzelemre. Arra elég akkor időt szánni, amikor már megérkezett, és sikeres lettem. Akkor jó belehelyezkedni és örülni neki. A sikeresség őszinte megélését ugyanis tanulni kell.

            Bármilyen furcsán hangzik is, a siker felelősség. Felelős vagy magadért, hogy megfelelőn kezeld. Ne érezd, hogy mostantól mindig el kell érned. Tedd a megfelelő helyre, örülj neki, és ha ránézel az oklevélre bármikor az életed során, tudd, hogy ez nem a tudásod jeles bizonyítéka, hanem a hatalmas elszántságodé. Oda tudod szánni magad annak a valaminek, ami kifordít önmagadból, ami más emberré tesz, ami csak a tied. Ez az a tantárgy, téma vagy tevékenység, amibe igazán bele tudsz bolondulni, bele tudsz szeretni.  Ész nélkül, szikrából fellobbanó lánggal.  És nem a sikeresség érzését kell hajszolni, hanem azt, hogy ez a láng örökre veled maradjon.