Amit még tudni akarsz a Negyedik Trimeszterről…

Emlékszem, amikor még várandós voltam, mindenki ezzel a riogatott…Hogy hajj, a terhesség, az bizony bakfitty, de majd ami utána jön..Jól kösd fel a gatyádat kisanyám, és aludd ki magad, mert aztán nem fogsz. Meg élni se. Ennyi volt.

No meg a tervek. Mindenki buzgón javasolta, hogy dolgozzunk ki percre pontos akcióterveket az első hetek életben maradásához.  Amikor arról beszéltem nagy lelkesen, mennyire készülök a szülésre, akkor jött a válasz: az is bizony bakfitty, készülj a negyedik trimeszterre.

Szóval a Negyedik Trimeszter. Az a híres…Kellően beparáztattak, de közel sem olyannak éltem meg, mint amire számítottam. Most, hogy a hátam mögött tudom ezt a kezdeti időszakot, van pár dolog, amit megosztanék erről az arra érdemesekkel….

Hogyan készülj igazából?

A Negyedik trimeszterre pedig nem lehet igazából felkészülni. Ahogy egy kisbaba érkezése is olyan váratlan érzelmeket és helyzeteket csal elő belőlünk hogy ihaj-csuhaj. Jó-jó, persze kell gondolni azzal, hogy megszervezed az életeteket, főzés, takartás, stb, mit hogyan fogtok csinálni, de ez inkább saját magad megnyugtatása végett történik. Aztán amikor betoppan a pici lény, minden szabályt felrúgtok.

Vége az alvásoknak..?

Amikor Lili megszületett, már a második éjszakát végigaludta.  Az elsőt is, Áron mellkasán, lámpafénynél. Én mellettük a kórházi ágyon dőltem ki, mert annyira kimerültem az előző napok megpróbáltatásaitól, hogy még Lili sírását sem hallottam. A második éjszakát már közöttünk töltötte, a szopis párnán szundítva. Szerencsére nem látta egy csecsemős nővér sem, mert tuti szívinfarktust kapott volna. Mint ahogy attól is, hogy nem teszem óránként cicire, hanem hagyom aludni. Azóta Lili jó alvó.

A szoptatás jön majd magától, ne aggódj…

Na persze. Biztosan csak én vagyok lusta és béna, azért nem megy. A gyerekem meg „ügyetlen”, ahogy a kedves fizetős kórházban állították. (Természetesen nem a „kedves” személyzet miatt szültünk ott, hanem választott doktornőnk miatt…) Aztán jöttek az átbőgött napok, és az aggódás, hogy mi lesz. Unokatestvérem életmentő telefonhívása, aki szerzett nekünk anyatejet és öntötte belém a lelket- én pedig Lilibe a tejet….A szoptatást igenis tanulni kell. És ezért örök hála Dékány Ági remek szoptatásfelkészítő tanfolyamának, valamint a náci tiszthez hasonlatos szoptatástanácsadónak. Ja és a maximalizmusomnak, ami gyerekkorom óta kísér, és amivel a fejembe vettem, hogy akkor is anyatejes lesz a babám. De mind a mai napig azt mondom, ez a legfárasztóbb része az egész negyedik trimeszternek..Sőt, a babázásnak is.

A szülést azonnal elfelejted

Igen, amikor a kezedbe teszik újszülöttedet, valóban. Csak ugye azt nem mondják, hogy a császáros seb másnap fájni fog, ha elmúlt a fájdalomcsillapító. NAGYON fog fájni. És nemhogy szoptatni nem bírsz, megmozdulni, ágyból felkelni is alig. Minden lépés egy örökkévalóság. Szóval azért vannak fájdalmak. És a pokolba kívánod, mert bezavar a gondtalan babázásodba.

Rosszanya, Ősanya és Bezzeganya

Alig telik el pár hét, és máris azon kapod magad, hogy mindenki mindent jobban tud nálad. A rokonok, ismerősök kedvesen megosztják veled tapasztalataikat, sőt, már a kórház utáni héten serényen ajánlják, hogy meglátogatnak. Amikor még üvöltenél a fájdalomtól, a stressztől , hogyan fogsz szoptatni („ ne stresszelj, mert nem lesz tejed…Ja, császároztak, akkor meg ne is törd magad, úgysem lesz jó tejed…”), akkor mindenki látni akarja picinyedet. És tuti leősanyáznak a hátad mögött, amiért elzárkózol a külvilág elől, hogy édeshármasban lehess kis családoddal.  Amikor pedig Te épp nem Ősanyának éreznéd magad, inkább Rosszanyának, mert néha úgy kidőlsz a fáradtságtól, hogy több órán át alszol, és nem rakod annyiszor cicire a kicsit, ahányszor kéne, és mardos a lelkiismeret, mert néha azt érzed, semmiféle kapcsolatod nincs az újszülötteddel, aki bármit csinálsz, folyton folyvást sír.. („ Az én babám sose sír…Mindig a mellkasomon van, le se teszem…”) Az ismert közösségi oldalak ismert csoportjaiban mást se olvasol, csak azt, hogy mindenki milyen remekül bánik a babájával, mindenki milyen önfeláldozó és szeretetteljes, meg se nyikkannak, pedig két éve nem alszanak végig egy éjszakát. De azért egy baromi nagy hibájuk van a Bezzeganyáknak: megállás nélkül primitív módon szapulják kommentekben azokat az anyákat, akik néha magukra is gondolnak. Még szerencse, hogy hamar rájöttem, el kell kerülnöm ezeket a csoportokat, és helyette találtam olyanokat, ahol hozzám hasonló hús-vér anyukák vannak valós problémákkal, napi kihívásokkal, és akikkel lehet őszintén is beszélni.

És lassan-lassan magadhoz térsz. Megtalálod az utat a kisbabádhoz, aki édesen rád mosolyog, és gyarapodni is elkezd.

És hogy mikor írom ezt a cikket? Természetesen minimum három részletben, két szoptatás közt, ötször felugorva, amikor megnézed, életben van-e még  a kicsikéd…. Mert ez a rész később  sem múlik el. Talán egy aprócska részünk örökké a Negyedik Trimeszterben ragad majd.

A sárkányeregető

             

             Újabban koránkelő lettem. Ez azért érdekesség, mert azelőtt nem lehetett kirobbantan sem az ágyból tíz előtt . Most én ébredek a legkorábban. No nem a friss levegőtől, pirkadati varázstól vagy önszántamból. Egy igazi kis biológiai vekker gondoskodik róla, hogy minden hajnalban ugyanabban az órában kipattanjanak a szemeim.

            Ez a két és fél hónapos ébresztőóra ma fél ötkor keltett. Hallottam a cuppogást, ami a hüvelykujja felől érkezett, amit jóízűen a szájába tömködött, jelezve, hogy éhes. Aztán mocorgott hozzá még az ágy túlsó felén, apró halom a babapaplan alatt. Nem volt választásom, meg kellett etetnem.

            Minden nap hatszor ugyanaz a nóta.. Mérlegelés, szoptatás, megint mérleg, fejés, aztán pótlás. És három óra múlva kezdődik az egész elölről. A szoptatási tanácsadók már amúgy is megköveztek volna a sok mérlegre tevéstől, mert ugye elég lenne a picit napi vagy heti egyszer mérni, de nekem biztonságot ad, ha látom a grammokat, dekákat szépen gyarapodni.

            -Akár bele is hülyülhetnék a monotóniába-gondoltam, miközben Lili babát néztem, ahogy a karomban jóízűen falatozott. Néha eltűnődöm, hogyhogy nem tettem még. Valóban elvarázsolt volna az anyaság? És akkor mi a helyzet a kéthetente egyszer jelentkező bőgésrohamokkal, a kiborulásokkal és miegymással? Az is az anyaság része lenne? Jesszus, hogy fogom én ezt bírni…egy életen át? Na jó, egy életen át nem szoptatok és nem fejek majd, de lesz helyette más. Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. Hú, de utálom ezt a mondást. Mintha egy gyerek csak teher lehetne. Marhaság.

            Nézem Lili fejecskéjét, ahogy álmában a karomra hanyatlik. Gyönyörű pillái meg-reg rebbennek. Részéről a reggeli véget ért. Lábujjhegyen a mérleghez lopódzok vele, várom az ismerős sípolást. Ok, rendben, mehet aludni. Óvatosan az ágyába teszem, és megigazítom a takarót. Aztán sóhajtok. Vége. Mehetek aludni én is. Csak épp az álom nem érkezik. Éhes vagyok. Kimegyek a konyhába harapni valamit. Gyümölcsöt kívánok, de a spájz üres. Egy szem paprika virít a kosárban. Beugrik, hogy a kert végében a málnabokrok roskadoznak. Ki kellene menni szedni pár szemet. De most és így..? Végignézek indigókék pizsamámon, abszolút vállalható, és amúgy a kutya sincs ilyenkor odalenn.

            Kivéve Samut. Összefutunk a lépcsőfordulóban. Lelkifurdalásom van, úgy érzem, mióta anya lettem, hanyagolom szegénykét. Kinézek az előkertbe. A kerítésen túl aranyfényben úszik a napraforgótábla. Hátunk mögött épp kel a nap. Beleborzongok a látványba. A levegőt szinte harapni lehet, a madarak rajba tömörülve zsibonganak a villanydrótokon. Szóval erről maradtam le én eddig. Míg nem volt kisbabám.

            Aztán a hátsó udvar felé indulok Samu döcögős léptekkel követ. Neki sincs ínyére a korán kelés, nyolc előtt jobbára ki se dugja az orrát a lépcső alól. Most azonban megadón jön utánam. A fű még harmatos, és a hajnali égen tejfehér felhőfoszlányok úsznak, mint a mesében. Áhítattal nézem az eget. A reggeleket aranyba kéne foglalni. Van bennük valami misztikus, különösen az égben. Elviselném ezt a pillanatot naphosszat.

            Ekkor egy sötét árny libben a képbe. Meglepve követem tekintetemmel. A fekete árny sötétkék csíkban folytatódik olyan, mint egy nagy szárnyas óriás, ide-oda cikázik az égen. Papírsárkány. Hosszú, láthatatlan zsinegben folytatódik, mely egy magas srácban ér véget.

            Úristen, valaki hajnali ötkor sárkányt ereget. Ijedtemben majdnem visszafordulok, de ha már eddig eljöttem, bakker, nem megyek vissza. Kell az a finom málna reggelire. Amúgy észre sem fog venni. Majd gyorsan elsurranok mögötte. Úgyis pont háttal áll nekem a szomszédos, gazdátlan telek közepén. Amúgy meg miért is rejtőzök? Nem is tudom, ki az őrültebb, ő vagy én? Hajnalban pizsamában eprészni vagy sárkányt eregetni nagyobb ciki? Sorry, én gyerekkel vagyok, tuti előbb keltem. Ennek a tagnak max szerelmi bánata lehet, vagy vizsgázik vagy tudjamisén.

            Határozott léptekkel indulok a málnasövény felé. Samu lihegve baktat utánam, rózsaszín nyelve a lábát verdesi. Közben az égen hullámzó sárkányt figyelem, testet öltött álom vagy vágykép? Benne minden őrültséggel, ami a szívünk mélyén jellemez minket. Egy pillanatra megállunk, én és a sárkányeregető, egymást nézzük. Ő a sárkányával, én a pizsamás málnaevő ámokfutásommal indulok a „ ki a hajnali legmerészebb hülye” versenyen. Ha létezik egyáltalán ilyesmi.

            Nem is számít, létezik-e. Csak a málna selymes íze a számban, miközben pár szemet meghagyok a hangyáknak, és szórakozottan dobom a darabkákat a földre. Samu a hátsó kertkapu elé heveredve vár. Lassan fölénk emelkedik fényeivel a reggel. Mire visszaindulok, a sárkány már eltűnt az égről. Gazdája a placc közepén csomagolja a kókadt sátordarabot. A ház felé haladva még összepillantunk. A sárkányeregető keze búcsúra emelkedik. Visszaintek. Újabb értelmet nyert a koránkelés.