A Másik Lány

 

A Másik Lány alattomosan érkezik. Amikor gyanakszol rá, hogy most jön, nem történik semmi. Aztán amikor nem számítasz rá…Na, akkor csap le.

Lehetne szépíteni, de a Másik Lány valójában gaz betolakodó az életetekbe. A KÖZÖS életetekbe. Elveszi azt, aki eddig a tied volt. És még felelősségre sem vonhatod érte. A vérségi kötelék és miegymás miatt. Ez aztán a nagy kiszúrás.

 Nem csoda, ha ambivalens érzések rohantak meg, amikor egyik legjobb barátnőm, Ancsa bejelentette, hogy terhes. Egy kislánnyal. Mert ugye úgy van megírva a nagykönyvben, hogy a barátnőnk babáját mindig imádni kell, ugye?

Ha mondjuk fél éve kérdezed ezt meg tőlem, rávágom, hogy dehogyis! Oké, rendben van: minden kisbaba imádnivalóan édes kis cukorfalat, de ez a  szituáció kérem, más lapra tartozik. Ez kőkemény dominancia-harc. Természetesen a barátnődért. Nekem aztán ne mondja senki, hogy még tapsoljak is ahhoz, hogy elveszítem Ancsát, akivel legőrültebb és idétlenebb éveimet töltöttem együtt a felnőttlét útvesztőjében. A férjhez menetele nem viselt meg túlzottan, mert Ancsa nem az a fajta nő, aki lelép a térképről, csak mert ujján villog a sárga karikagyűrű. De egy kisbaba, az más. Fenekestül felforgatja az életet.

-Semmi nem fog megváltozni- mondta Ancsa buzgón, miután egy februári napon feltálalta nekem bejelentését egy budai bevásárlóközpont kaja-részlegén. - Nem beteg vagyok, csak terhes. Ugyanúgy eljárunk majd mindenfele. Én NEM leszek az a hős magyar anya típus, aki mindenkit lenéz, aki még nem szült, és csakis a gyerekének él. Szóval ne aggódj, megyünk Siófokra!

Siófokra minden nyáron leugrottunk két napra. Ancsa csak minimális időre tudott elszabadulni a munkája miatt, de megoldottuk. Eddig. Mert idén nyáron aztán ez is elmaradt. Ancsa akkoriban már nem sokat aludt a hasában mocorgó kis nőszemély miatt.

Tehát ha meggondoljuk, életem egyik legmeghatározóbb, legjobb barátnője készült lelépni a színről. Akivel bömböltettük az I stand by you-t a kocsiban végig a rakparton bulizásból hazafele. Akivel kibeszéltük a pasikat, és megállapítottuk, hogy nem kell tőlük semmit sem várni, és ez a teljes boldogság titka. Ancsa volt az, aki a laza derűjével és életfelfogásával kicsalogatta jókislány-énemből a vagány csajt, és megtanított csakúgy örülni mindennek. És most gyereke lesz. Ráadásul egy lány. Egy másik lány. Tragikus.

Már nagyon rég vágyott babára, de azért sokkolt a hír, és a tudat, hogy ez hamarosan valóra válik. Hiányoztak a kiruccanások, és hirtelen rém magányosnak éreztem magam. Mégis, miért kell a nőknek mindenáron gyereket szülni? Nem tudhatnák le ezt a részt a férfiak?

Szembesültem a gondolattal, hogy vége a gondtalan viháncolásnak, a nagy röhögéseknek, a maratoni kibeszélő-show-nak, a bulizásoknak, egy szóval a közös életünknek. Hiába vigasztalt Áron is, hogy Ancsa mindig ott lesz majd nekem ezután is, nem hittem neki.

Ennek ellenére azért tényleg nehéz volt Ancsát elképzelni olyan nőnek, aki ezentúl csak a kakis pelenkáknak él.

- Csak pár hétig szüneteltetem a munkát is, nehogy elveszítsem a klienseket- magyarázta Ancsa egyszer. Mindig a karrierjének élt. Vitte a vállalkozását, és mellette posztgraduálisan is továbbképezte magát. Kissé megenyhültem a szavain. Legalább EZ nem változik majd.

Eljött a nap, amikor a kis Ludmilla (persze nem így hívják, de nevezzük most így…) a világra jött. Hamarosan babanézőbe mentem. Felpakoltam egy egész táskányi ajándékot, rózsaszín baba-naplót- a picinek, csokit és gyümölcslevet- az anyának, ahogy illik,és még két női magazint.

-Hogy képben legyél a világról- rántottam elő a Story-magazint a dísztatyóból, amikor beléptem hozzájuk. Aztán hozzávettem a másikat, egy vadonatúj Cosmót:- ez pedig, hogy továbbra is nőnek érezd magad!

Ancsa akkorát nyerített az újságok feletti örömében, mint rég, amikor még a régi életét élte. Az igazat megvallva jól nézett ki. Karcsúnak tűnt még a bő melegítőben is, és eléggé egyben volt, a kialvatlanság ellenére. Megszépítette az anyaság.

Aztán beléptünk a szobába, ahol Anyós egy kis csomagot egyensúlyozott a karján. Eleinte nem láttam belőle sokat, csak két pici sötétkék szemet, melyek épp rám szegeződtek a délutáni fényben úszó szobán. Döbbenten bámultam a csecsemőt. Gyönyörű volt. Egyszerűen tökéletes. Szabályos, kerek arcába néztem, melyből aprócska szájával rám csücsörített, miközben megállapítottam, hogy a formás kis állát az anyukájától örökölte. Egy csodaszép kicsi Ancsa. Mintha klónozták volna. Aztán persze potyogni kezdtek a könnyeim. Első látásra beleszerettem a kis Ludmillába. Még sosem varázsolt el kisbaba ennyire.

Amikor Anyós átadta nekem a babát, ő elsőre megnyugodott a karomban. Bevackolta magát az ölembe, és tűnődő kíváncsisággal bámult fel rám. Velem pedig megszűnt a világ.

-Szia, szóval én vagyok a Veronika- szóltam hozzá, mint nő a nőhöz- Anyukád és én, szóval mi barátnők vagyunk.

Aztán  Ludmilla nyakig összekakilta magát, Ancsa nem sokat cicózott, bedugta a meztelen kis popót a csap alá, hogy lecsutakolja, végül csinos, rózsaszín ruhácskát adott rá. Aztán összeszorított foggal szoptatni kezdte, mert a kisbaba azért tudott szívni. Én el akartam terelni a figyelmét a fájdalomról, így közben felolvastam neki a story-magazin legszaftosabb pletykáit. Ki gondolta volna, hogy Britney Spears újból két copfban hordja a haját? Vagy hogy egyes sztárokat szellemek adnak össze?

-Nincs ehhez hasonló érzés- magyarázta Ancsa csillogó szemmel. Persze az anyaságra értette, nem a szoptatásra. Már nem akar mindenáron dolgozni, és Ludmillát sem akarja majd bölcsibe küldeni. Legszívesebben mindig vele lenne. Ancsa, a független, karrierista Nő beszél így, de valami esztelen és megmagyarázhatatlan okból nem bánom. Megható ez az egész.

Végül a kis Ludmilla az én karomban alszik el. Letesszük, de nyüszögve visszakéredzkedik. Így míg Ancsa a cumisüvegeket sterilizálja, én egy háromhetest altatok, aki azt hiszem- megkedvelt. Legalábbis egy időre. Nézem békés, álmodó kis pofiját, meg-megrezzenő szemhéjait, és eldöntöm, én is csípem őt. Elképzelem, hogy egyszer majd megnő, belevaló kis csajszi válik belőle, és jön velünk is bulizni meg autózni. Imádni fogja az I stand by you-t és a Fight for this love-ot Cheryl Cole-tól. Bevesszük a csapatba. Úgy viselkedem, mint a kis Mickey a Nicsak kibeszél kettőben, amikor a baba-húgáról, Julie-ról fantáziál. De nem érdekel, mert megnyugodtam, hogy nem ő a Másik Lány. Ő a harmadik Lány. A harmadik Lány a klubban. És ez így van jól.

Ki mondta, hogy könnyű boldognak lenni?- boldogság nehéz napokra

Egy új játék kezdete mindig csupa öröm és kacagás. Tele vagy ötletekkel és életerővel, minden varázslatos és titokzatos. Akárcsak egy friss szerelem. Idő kell, hogy megismerd a másikat, bár van, hogy inkább nem szeretnéd. Aztán jönnek az első zűrök. Akárcsak a boldogságos játéknál. Hirtelen rém nehéznek tűnik, és legszívesebben abbahagynád az egészet. Ismerős? Nekem az volt. Megtapasztaltam a sablonos valóságot, melyet az egzisztencialista filozófiák szajkóznak: hogy boldognak lenni nem is olyan egyszerű. Vagy mégis?

Először is: minden napra felírni, mit fogsz tenni magadért, egy idő után szörnyen fárasztó teherré válik. Hiába ülsz le hétvégén egy fél órára, és rágod a ceruzád végét, nem jönnek az ötletek. Már mindent felhasználtál, minden csontot lerágtál. Ez is volt már. Meg az is. Most komolyan, ez még örömet tud okozni? Unalmas. Unalmas. Unalmas.

Aztán meg a megvalósítás. Aznap reggel talán még jó poénnak tűnik, de munka után fáradtan hagynád az egészet. Inkább mennél haza, hogy bevackold magad, ahelyett, hogy extra kitérőt tégy a játszótérre a trambulinhoz, vagy felhívj egy rég nem látott barátot. Hagyjanak már! Haza is mész, befészkelődsz, és máris elmúlt a nap. Boldogság nélkül. Mármint a tervezett nélkül.

Vagy lehet, eltervezted, meg is valósítod, az eufória mégis elmarad. Csak pislogsz, vársz még, de semmi. Pedig jó ötletnek tűnt, amikor ezt felírtad mára. A boldogság ismét elmaradt. Egy újabb nap öröm nélkül.

Harmadnapra már nem tervezel semmit. Nekimész a napnak, aztán lesz valami. Hisz régebben is megtörtént, hogy spontán jöttek a dolgok, szép sorjában, maguktól már a végén. Még a kezedet sem kellett kinyújtanod, és öledbe potyogtak az ajándékok.  Akkor most miért apadtak le? Vagy én apasztom el? Oda lenne a lelkesedés, ennyi volt, lehúzhatom a rolót?

Negyednap azt érzed, vészesen zuhansz lefelé. Elemésztenek a munkahelyi gondok, az agyrém helyzetek, konfliktusok emberekkel, mindenért mindenkivel zsörtölődsz, és természetesen semmi sem jó úgy, ahogy van. Mert van egy JOBB helyzet, amit el akarsz érni, ami ott lebeg plátói távlatokban, és ahol természetesen minden zöldebb. Legalábbis a kerítés.

Ekkor magadba roskadsz, és nem érted, mit csinálsz rosszul? Egyáltalán, rosszul csinálsz bármit is? Talán nem vagy elég kreatív az ötletekkel? De ha fáraszt az egész. Az ötletfelírás, a végrehajtás. Minden. Akkor minek csinálni? Érdemes újra és újra belevágni?

Tegnap délután birtokba vettem az új telefonomat. Nem vagyok egy kütyü-megszállott, de tetszett, hogy bármilyen zenét letölthettem rajta a youtube-ról. Tobzódtam a slágerparádéban! Órák hosszat töltöttem kedvenceim társaságában, szinte röpült az idő. Arra az estére egy születésnapra mentünk, így aznapi boldogságnak a tánc volt beírva. Mire elindultunk, teljesen fel voltam dobva. A helyre érkezve aztán rettenetesen éhesek lettünk, és még a parti kezdete előtt kijöttünk enni valamit. Nehezen találtunk csak boltot a hűvös, októberi estében, rövid, vékony ruhában voltam, és eléggé fáztam. Morcos lettem. Ahogy Áron is. Visszatérve aztán szomjasak lettünk, és természetesen a bárpultnál is kígyózott a sor. Mintha az univerzum összeesküdött volna ellenünk. És a pultos lány is, mert olyan csigalassúsággal szolgált ki, hogy legszívesebben rádörrentünk volna. Végre megszereztük az innivalót és a tortát, és letelepedtünk egy székre enni-inni. Jó kis cukros csokitorta és vodkanarancs. A cukortól egy időre feldobódtam, de mivel elég rég nem ettem már, a hangulatom aztán vészes gyorsasággal zuhanni kezdett. Az alkoholtól pedig émelyegni kezdtem, és hamarosan olyan mélabú vett erőt rajtam, hogy az egész világ egy szörnyen barátságtalan és ellenséges helynek tűnt. Pláne, hogy Áron visszament még piáért, a mellettem ülők pedig sorban elmentek táncolni. Ültem ott, mint egy petrezselymet áruló elsőbálozó, és egyre inkább lefele görbült a szám. Már nem volt kedvem táncolni. Szédültem a vodkától, és éreztem, közeleg a sírás. Nehéz két hetet tudtam magam mögött. Helyettesítések, otthon a költözési láz, rengeteg bosszúság és dühöngés más emberek hülyeségei miatt. Hiába mondják, hogy ne vegyem magamra mások sarát, valami titkos oknál fogva mindig a cipőm sarkán ragad. Vagy lecsapódik, ha akarom, ha nem. Mint valami gonosz métely, egyre nagyobb és nagyobb lesz.

Ahogy ott ültem, előjött a gyerekkoromból ismert „egyedül vagyok és senki se foglalkozik velem”- szerű érzés. Ilyenkor olyan, mintha láthatatlan lennék, és ez szörnyen fáj. Rossznak érzem magam tőle, haszontalannak, mintha önnön hibámból történne. Húgommal épp aznap ebédkor beszélgettünk erről, az okairól és a lehetséges megoldásokról. Végül aztán már elviselhetetlenné vált a nyomás. Jött a bőgés megállíthatatlanul. Elvonultam egy sarokba, aztán ott adtam neki perceken át. Áron utánam jött, ijedten, én meg öntöttem ki neki a dolgokat, az egész hetet, a világfájdalmamat.

Taxiba vágtuk magunkat, és hazamentünk. Arra már elapadtak a könnyeim, és érdekes mód, jobban éreztem magam. A sírás feloldott és segített. Mintha épp ez hiányzott volna, hogy az az átkos egész heti feszültség távozzon belőlem.

Lehet a sírás is boldogság-forrás? Kissé hihetetlenül hangzik, főleg, mert legtöbben a szomorúsággal asszociálják. A pasik általában (a Páromat kivéve, de azért ő is pánikol) rettegnek a síró nőktől, mert nem tudják kezelni a helyzetet. Ezért inkább nem bőgünk, mert elhisszük, hogy sírni tényleg csak rinyából lehet.

De elárulom: én szeretek sírni. Persze, szégyellem, ha társaságban jön rám, de akkor sem tagadhatom, hogy jólesik. Nagyon sírós kislány voltam, lépten-nyomon bőgtem. Sokáig azt hittem, ez összefügg a félénkségemmel és a szorongásaimmal. Egy frászt. Épp a feszültséget oldottam vele. A lelkem már akkor jól tudta, mikor kell kinyitni a szelepet. Állítólag síráskor feszültségoldó-hormonok is termelődnek, megkönnyebbül a szervezet. De van, hogy épp a bennünk felhalmozódott stressz miatt nem sírunk. Ilyenkor kell valami, egy kis cukor, alkohol, pillanat, ami kioldja a könnycsatornákat.

De ha a sírás jó, miért ne lehetne ez is egy boldogság-forrás? Persze, elkenődik utána a sminkünk, az arcunk vörös lesz és puffadt egy darabig, és talán nem is leszünk túl szociálisak, de ha egyszer jólesik??? Ártani nem ártunk vele senkinek sem.

Aztán pedig egy boldogság-program sincs kőbe vésve. Ha a youtube-os magánbuli a nappaliban jobban bejön aznap, mint az össznépi parti, miért ne élvezhetne az előbbi prioritást? Talán csak egy kis átszervezés kell hozzá fejben. De még így is azt gondolom, nem jön semmi sem spontán. Ha várok a sült galambra, nem fog jófejségből a számba repülni. Nekem kell intézkednem. És sajnos rá kellett jönnöm, hogy mondhat bármelyik önfejlesztő könyv bármit is, boldognak lenni nem könnyű. Nem mintha kódolva lennénk a boldogtalanságra, hisz nem mindenki önsorsrontó vagy frusztrált egyéniség, de még a legvidámabbaknak is vannak küzdelmei. És sajnos bele kell adnom plusz energiát minden áldott nap. Már azzal, ha átgondolom, vagy felírom az ötleteket, adtam a megvalósításukra is. Igaz, nem mindig felemelő vagy megváltó érzés ez a rész, de valahol visszaköszön. És ha valami már nem okoz örömöt, akkor az nem boldogság. Akkor hagyom inkább fenébe. Mindig lesz valami, ami boldoggá tesz. Szeretnék ebben hinni.

Kati néni, a hendivumen- avagy hogy éljük túl a hétvégi takarítási kényszert?

Valószínűleg nem szükséges bemutatnom az érzést, mely minket, nőket megkörnyékez a hétvége közeledtével: a munkahelyi stressz csökkenésével párhuzamosan növekszik bennünk a kényszerérzet, hogy takarítsunk. Mert kosz van. Mindegy, hol és milyen mértékű, de kosz. Freud minden bizonnyal szexuális magyarázatul szolgálna erre, miszerint a tudatalattink piszkos fantáziáit próbáljuk elkendőzni a felmosóval és a porszívórúddal, én csak egy szót mondanék: megfelelési kényszer.

Ha abban nőttünk fel, hogy a szobánkat minden szombaton rendbe kellett raknunk, és ki kellett porszívóznunk, akkor ez egy önbeteljesítő jóslattá válik egész életünkre: nesze neked, ez a sorsod, Te Lány, takaríts! Szerencsére mi a Párunkkal nem félfeudális kapcsolatban élünk, ahol az asszony dolga a háztartás, a férj meg keresi a pénzt (bár ez utóbbi hála a jó égnek ne hibázik), így mindig meg lehet beszélni, ki mit csinál.

 Vagy nem csinál. Mert van, hogy ő veszi át a munka oroszlánrészét, ha mondjuk nekem hétvégére becsúszik egy tanítvány vagy megírandó cikk. Ha ő utazik el, akkor én suvickolok. Vagy olyan is van, hogy egyikünknek sem fűlik a foga az egészhez.

Ilyenkor fekszünk az ágyon hétvégén, bámuljuk a plafont, a srác pedig, akivel megosztom az otthonom, és  aki másfél órával ezelőtt betette a mosást, megszólal:

-Ki kellene teregetni- közli hidegen, ám hangjából kicseng a mélységes undor és kedvetlenség. A Halál akar teregetni. Felé fordulok, és felvont szemöldökkel közlöm:

-Nem kell- közlöm- majd szólunk Kati néninek- azzal nagyot ásítva nyújtózok egyet. Életem Párja úgy mered rám, mintha nem lennék normális:

-Ki a jó élet az a Kati néni?

-Hát Kati néni- magyarázom nyugodtan- a kis cselédszobában lakik a bejárati ajtó mellett. Heti hét nap segít nekünk a háztartásban. Néha vasárnap is, mint például ma. Szombaton nem dolgoztatjuk, az pihenőnap. Kezd neki derengeni, arcán kaján vigyor jelenik meg:

-És miben segít nekünk még ez a Kati néni?

-Hát mindenben, ezért fizetjük. Heti egyszer alaposan kitakarít, ágyneműt cserél, beteszi a mosást, kiviszi a szemetet, kivasal.

-Na, az jó. Akkor lesznek végre vasalt ingjeim- dünnyögi Áron. Nem akarom kihallani a lényeget, ezért lelkesen folytatom:

- A mosogatást elintézzük, meg el is pakolunk magunk után. Ez a rész megnyugtat, meg utálom, ha valaki más rak rendet helyettem, és semmit nem találok.

Szóval Kati néni. Azelőtt nem tudtam, milyen az, ha az embernek segítenek a háztartásban. Anyu mindig azt mondogatta, ő el se tudja képzelni, hogy valaki helyette csinálja a házimunkát, hisz dolgos családban nőtt fel, részévé vált a robot. Én először Amerikában találkoztam a live-in housekeeper- azaz bennlakásos házvezetőnő fogalmával, csak fél évig dolgoztam ebben a státuszban, talán mert sose volt kenyerem a monoton, precíz takarítás. A nevelőnősködés azonban bejött. Gyerekre vigyázni sokkal nagyobb móka- igaz felelősség is. Hazatérve kicsiny hazánkban meglepve tapasztaltam, hogy míg kinn presztízs bejárónőt és dadust tartani, itthon azon kevés anyukák, akik megtehetik ezt, szégyellik, és gyakran még az anyósuknak se mondják meg, hogy segítségük van. Mintha a kényelem az ördög találmánya volna.

Felőlem akár Belzebub anyja is lehet Kati néni, de szükségem volt rá, legalábbis gondolatban. Mindenképp egy idősebb néni kellett, aki még eléggé stramm a házimunkához, és majd pót-nagyinak is beválik. Valahogy úgy, mint Miranda Magdája a Szex és New Yorkban. Megnyugtatja a pszichémet, és erre a teljes állású tanárság mellett szükségem is van hétvégén. Sosem leszek az a nő, aki dalolva és boldogan (lásd hullafáradtan) hazatér a munkából, aztán derűsen nekiáll takarítani és főzni. Így hazajövök, rápillantok a fregolira, és kattogni kezd a fejem, hogy be kéne szedni a ruhákat. Ránézek a mosdókagylóra, melye gusztustalan állapotban hagyott a lakótárs: ezt ki kéne súrolni Cif-fel. Tekintetem a tarka szőnyegre vándorol, melyről szemtelen porszemcsék figyelnek. És úgy érzem, most akarok mindent, azonnal, hogy tiszta legyen, átlátható és világos. Csaknem felrobbanok a tehetetlenségtől. Ekkor jön Kati néni. Kedves, megértő mosollyal egy gőzölgő csésze teát nyom a kezembe. Hálás mosollyal rogyok a fotelbe, miközben ő türelmes mozdulatokkal szedni kezdi a ruhákat. És hirtelen nincs min aggódni. A házimunkát majd elvégzi ő, az én dolgom, hogy pihenjek, mert ha ezt nem teszem, lassan, de biztosan bekattanok. Felteszem a lábam, és élvezem a tea orromba kúszó gyümölcsillatát, és a békés, takarításmentes hétvége közeledtét. Imádom!

Áron agya azonban persze szélsebesebben pörög agylenyugtató képzeteimnél.

-Talán tényleg felvehetnénk valakit.

-Megőrültél?- nézek rá- még a diákhitelemet se fizettem vissza, épp hogy megszereztem ezt az állást, otthon megvettük a házat, nincs pénzem.

-Nem is igazira gondoltam, az ezen a környéken megfizethetetlen. Csak például itt a lakótársunk, hónapok óta visszajött már külföldről, és ahogy látom, még mindig nem dolgozik. Talán egy minimál összegért elvállalná, hogy kéthetente egyszer hétköznap felporszívóz és felmos. Most, hogy ennyi munkád van, és nekem is nyűg ez az egész, megérdemelnénk ennyit.

Mondtam már, hogy imádom az élettárs-vőlegényemet? És azt, hogy mi ilyen modern, svéd típusú család vagyunk? Majd kiugrottam a bőrömből a gondolatra, hogy legyen egy igazi Kati nénink! Annyira lázba jöttünk, hogy örömünkben nekiálltunk a francos takarításnak. Komolyan. Én törölgettem, Áron meg bevonszolta a vacak minőségű, ám annyival lilább színű pöpec kis porszívót a nappaliba. Miközben a zuhanytálcát sikáltam, bevillant, hogy a lakótársam talán nem takarít olyan alaposan, mint én. Jó-jó, én se vagyok egy igazi Kati néni, de mégis, magamnak a legjobb vagyok, és szeretem a makulátlan tisztaságot. Például ha a tükör is ragyog. Meg a csapok. Vajon a lakótársam nem fogja ezt elfelejteni? Meg kiporszívózni az ágy alatt is, hogy ne köhögjünk éjjel a portól? Azon kaptam magam, azon fantáziálok, milyen takarítást kell elvégeznem majd a lakótársam után. És ahogy Áron töprengő tekintetét néztem a felmosó felett, szerintem ő is ezen agyalt. Találkozott gondterhes tekintetünk az általunk rendbe hozott, csillogóan tiszta lakás felett.

-Talán meg kéne gondolnunk ezt a takarító-dolgot- mondtam- lehet, pénzkidobás lenne, ha utána nekünk is takarítani kell. Vagy folyton rászólni, akkor meg rohadt pocsék lesz az itthoni hangulat.

-Igen- értett velem egyet- gondoljuk még meg- azzal határozott mozdulattal kiöntötte a felmosó vizet.

Így történt, hogy nem lett igazi Kati nénink. Az igazival nem tudom, mi lehet, de egy nagyon kedves, létező néni amúgy. Biatorbágyon él, de Budaörsön ismertem meg, amikor azt az irodaházat takarította, ahol én a szolgálati lakásomban laktam. Gondozta a virágaimat a lépcsőházban, sokat beszélgettünk. Aztán azon a napon, amikor eljöttem, őt is nyugdíjba küldték.  Így lett vége közös történetünknek Kati nénivel, de a szívemben és a képzeletemben megőrzöm az emlékét.

Szeress, ha mondom!- mese egy lányról, aki kezébe vette az irányítást-vagy mégsem?

Ez a történet egy eltévedt sms nyomán íródott, melyben egy vadidegen szerelmes versben vallott szerelmet nekem. Mint később kiderült, az illető véletlenül küldte el a lírai versikét nekem valaki helyett, de az üzenetek láncolata- melyek kerek huszonnégy órán át folyamatosan és zaklató jelleggel érkeztek- elgondolkodtatott. Valóban olyan nagy poén, ha valaki eszét veszve belénk habarodik? Vagy inkább teher? Vagy leginkább azért vágyunk rá, mert azt akarjuk, hogy fontosak lehessünk másoknak, pedig leginkább saját magunknak kellene elsősorban fontosnak lennünk? Vagy- de ezt már csak költőien jegyzem meg ez utóbbi fontosságért vívott harc nem is szerelem igazán, hanem csupán az Igaz Érzés gyenge utánzata? Mindenesetre várom kommentjeiteket a témában. Én bevallom, nem tudnék válaszolni a saját kérdésemre...:-)

Noémi aznap este megsemmisülten rogyott le a fotelbe. Kis albérleti szobája elhagyatottabbnak tűnt, mint valaha, rá pedig egy idegen, mézszőke hajú lány nézett vissza az gardróbszekrény tükréből. A lány elégedetlenül szemlélte saját tükörképét a kislámpa fényében.

-Ezt egyszerűen nem értem- dohogta, és balerinacipős lábával még toppantott hozzá a nyomaték kedvéért- Huszonhat éves vagyok, csinos és okos, mégis olyan szerencsétlen a szerelemben, mintha megátkoztak volna!- lelki szemei előtt felsejlettek az elmúlt három hónap eseményei: augusztus: felbukkant az életében a srác, akibe gyerekkora óta szerelmes volt.  Tizenöt éves kora óta tudta, hogy a magas, barna fiút neki teremtették. A gimnázium óta kapcsolatban voltak, de sosem lépték át a barátság küszöbét. Augusztusban egy nyaraláson futottak össze, mindenki a saját társaságával volt, de egymásba gabalyodtak, esemény eseményt követett, végül két hét múltán mindenki ment a maga útjára. Noémi dobogó szívvel várta, hogy a fiú megkeresi majd, hiszen egy városban dolgoztak. Egyébre sem tudott gondolni, mint a meleg, mogyoróbarna szemekre. Ám Peti nem jelentkezett. A lány egyre idegesebb lett, alig aludt, bájos arcát szeme alatt csúf, sötét karikákcsúfították. Végül Noémi összeszedte minden bátorságát, és felhívta a fiút. Peti nyugodt hangon közölte, hogy számára ez a pár hét csak egy szép kaland volt, és mivel nemrég szakított, most még nincs kész a szerelemre.

-Megáll az ész! Nem baj, vannak még férfiak a világon!-dühöngött Noémi, és dacosan felvetette csinos kis fejét. Igazán nem volt oka panaszra: egy jól menő lapnál volt újságíró, szerette a munkáját, a barátait, csak épp a szerelem hiányzott az életéből. De előbb vagy utóbb eljön az is- gondolta optimistán.

Szeptember. Egy péntek este bulizni indult barátnőivel, Ritával és Katival. Jócskán felöntöttek a garatra, amikor egy szórakozóhelyen összefutott Danival, a jogásszal. Izmos, helyes pasi volt, saját ügyvédi irodával, karrierrel, feleséggel és két gyerekkel. Ez utóbbi két információ csak másnap reggel derült ki, amikor Noémi lakásában felébredtek, és Dani alsónadrágban mászkált fel- alá a lakásban, miközben heves gesztikulálással telefonált valakivel. A gügyögő hangból ítélve egy kisgyerekkel. Méghozzá egy háromévessel, aki hazavárta. Dani töredelmesen bevallott mindent, és Noémi szemében rögvest hangyányivá zsugorodott. Mintha az előző este fülébe suttogott (eléggé borgőzös) szavak nem is léteztek volna! Feloldódtak valahol a realitás és az álom határmezsgyéjén ezen a szürke, esős, szombat reggelen. Noémi fél óra múlva az ablakából nézte, ahogy az éjfekete BMW kigördül az ázott parkolóból. Nem intett búcsút, csak türelmetlen mozdulattal elhúzta a függönyt.

-El sem hiszem, hogy már másodszor ejtettek pofára- dünnyögte magának- túl romantikus lennék? Túl magasak az elvárásaim?-idegesen járkált a szobában, miközben magát hibáztatta. Arra gondolt, igazán összejöhetne Vörös Ferivel, akit az anyja ajánlgatott neki mindig. Feri megbízható, jóravaló srác. Párszor randiztak, egyszer csókolóztak is, de unta az egészet. Hiába próbált minden porcikájával arra koncentrálni, hogy beleszeret Feribe, képtelen volt olyan agyhullámokra hangolódni, melyeken ez lehetséges volt. Pedig még meditált is rajta. Az igazság az, hogy tulajdonképpen se Feri, se ő nem rajongtak az ötletért, hogy együtt legyenek. Ennyit erről.

Végül az október. Karcsi nem volt se magas, se jóképű vagy gazdag, de olyan humora volt, hogy rögvest levette a lábáról. Igen, erre volt szüksége, hogy pezseghessen egy férfi mellett, aki ráadásul humoristaként kereste a kenyerét. A vézna fiú képes volt órákon át megnevettetni, már fájt a hasizma a hahotázástól. Két hétig randevúzgattak, Noémi pedig az egekben szállt: -Ő lesz az!- dobbant a szíve hatalmasat- biztos vagyok benne!

Aztán egy hűvös, szeles vasárnap délután, amikor sétálni indultak a Városligetbe, Karcsi kijelentette, hogy nagyon szeret vele lenni, de nem szerelmes belé, és úgy érzi, sosem lesz az. Noémi azt hitte, rosszul hall:- hogy mi van????

-Ne haragudj, de úgy tisztességes, ha megmondom az elején- felelte a fiú higgadt komolysággal, mire Noémi legszívesebben megütötte volna.

-Úgy tisztességes, ha most elhúzol a francba!- üvöltötte Noémi a csónakázó tó partján állva, mire a kacsák ijedten felröppentek. Arca legalább olyan piros volt, mint élénkszínű vászonkabátja, amit viselt.

Ekkor már el sem hitte, hogy mindez lehetséges. Hogy neki ez egyszerűen nem sikerül. De miért nem? Már alkonyodott, amikor hazavonszolta magát a parkból, és szobájába érve felkattintotta a kislámpát, majd erőtlenül lezuhant a foteljébe. Akkor történt, hogy hosszan a gardróbba meredt a tükörképére, és el se hitte, hogy az ibolyaszemű, szőke lány, aki ő maga volt, ilyen szerencsétlen lehet. Hiszen megérdemelné a szerelmet!

-Azt akarom, hogy végre valaki belém szeressen!- fakadt ki- nem is valaki, mindhárom férfi szeressen belém visszavonhatatlanul! –duruzsolta, mint valami mantrát- megérdemlik, hogy úgy kínlódjanak, ahogy most ő.

Abban a pillanatban vakító fényesség villant a tükörben, és a másodperc töredéke alatt egy parányi szikra pattant ki belőle a szoba közepére. Noémi a szemét dörgölte, mire felfogta, hogy egy aprócska lény áll vele szemközt a drapp szőnyegen.

- Már megbocsáss, de ki vagy TE?- kérdezte felháborodottan. El se tűnődött rajta, hogy egy mesebeli teremténnyel vitatkozik. felhúzta lábait a fotelben, onnan figyelte a kis betolakodót.

-Én a Kívánságok Tündére vagyok!- csilingelte a kis, aranyhajú nőszemély, aki csillogó ezüstruhát viselt, mely olyan leheletfinom volt, akár a pókháló- az előbb kimondtad szíved egy nagy vágyát, gondoltam, megjelenek, és teljesítem Neked!

- Ez komoly???- Noémi izgatottan ült fel, szeme megtelt kíváncsi ragyogással.

- Azért ne örülj annyira- csitította a tündérke - ha egyszer kívánsz valamit, az visszavonhatatlanul úgy marad!

- Engem aztán az nem érdekel- morogta Noémi dühösen- azt akarom, hogy ez a három pasi, aki így megszívatott, a lábaim előtt heverjen, már HOLNAP!- tette hozzá nyomatékkal.

-Hát jó!- vont vállat a tündérke, majd legyintett egyet a pálcájával, melynek nyomán kis csillagok szálltak a magasba, épp, mint egy Disney-rajzfilmben. Aztán huss, eltűnt!

Másnap reggel Noémi kipihenten ébredt. Széles mosollyal nyújtózkodott, örült, hogy nem kellett korán kelnie, aznap otthonról dolgozott, maga osztotta be az idejét. Még pizsamában volt, amikor csöngettek, éles, türelmetlen berregéssel. Ijedten ugrott fel, az ajtóhoz futott, és gyorsan kinyitotta. A postás volt, hatalmas csokor rózsát egyensúlyozott át a küszöbön. Noémi dobogó szívvel vette át a virágokat: milyen rég nem kapott már virágot! A csokorhoz kis kártyát csatoltak egy szerelmes verssel, és az aláírásban felismerte Peti nevét. Tehát elkezdődött! Boldogan visszatáncolt a szobába, a csokrot vízbe tette, és leült a laptopja elé dolgozni. Alig telt el egy perc, ismét csöngettek, és újabb csokor virág érkezett, bonbonnal és egy versmondó futárral, aki kötelességtudóan elszavalt egy Byron-verset. Noémi türelmesen végighallgatta, és átvette Karcsi virágait is. A vázát odatette Petié mellé. Alig ült le, ismét megnyomta valaki a csengőt, és ő már kissé idegesen sietett ajtót nyitni a futárnak. Ám nem várt senki a küszöbön, csak egy parányi, vörös selyempapírba csomagolt dobozka. Noémi elmosolyodott, felkapta a kis ládikót, és kinyitotta. Egy gyémántnyaklánc lapult benne:

-Azta!- füttyentette elismerőn.

-Reméltem, hogy tetszik!- szólalt meg nem messze tőle egy bársonyos, mély férfihang. Dani volt az. Noémi szíve hatalmasat dobbant. A férfi előlépett a lépcsőház félhomályából, alakja délcegebbnek tűnt a nappali fényben.

-Bejöhetek?- kérdezte óvatosan. Noémi óvatosan bólintott, és beinvitálta. Valahogy kellemetlen érzés kerítette hatalmába.

- Gondolkodtam- mondta a férfi rövid hatásszünet után. Még az előszobában állt, elegáns szövetkabátban, ujjai közt csörgött a kocsi kulcs:- nem halogathatom tovább a dolgot: elválok a feleségemtől és ideköltözöm hozzád!

Noémi szemei elkerekedtek: hogy ez a vadidegen ideköltözzön? Mégis, hogy képzeli? És  családja? Mit szólnak majd a gyerekei???

-Ezt mégis, hogy gondolod?- tört ki a lány hangosan is.

- Teljesen megőrjítesz, nem tudok élni nélküled! Mindig veled akarok lenni!- ez több volt, mint rémisztő! Hogy ez a nős pasi beköltözzön hozzá, és itt flangáljon minden reggel alsógatyában? Még a kávéját se ihatná meg nyugodtan, egyfolytában szexelni akarna vele.

Dani úgy nézett rá kutyaszemeivel, hogy Noémi szinte megsajnálta. Pedig rég azt hitte, örülne egy ehhez hasonló hírnek. De az akkor volt.

- Figyelj- túrt bele a lány türelmetlenül a hajába- ezt még meg kell gondolnom, oké?

-Rendben, én várok-bólintott a férfi üveges tekintettel. Volt benne valami nem normális, ami megijesztette Noémit. Nagy nehezen kitoloncolta a pasast, aztán bereteszelte az ajtót, majd mély levegőt véve nekidőlt. Remélte, hogy aznapra végzett a látogatókkal.

Ám pár órára rá megcsörrent a mobilja, Karcsi volt, zokogva hívta:

- Egyszerűen nem bírom nélküled, lécci, engedj föl magadhoz kicsit, hogy megöleljelek!- szipogta a hang, mely idegenül hangzott. Nem hitt a fülének, mintha a fiú saját maga paródiáját adta volna elő! Csakhogy ez nem volt vicc, ez valódi könny volt. És vér. Noémi megborzongott. Rosszullétre hivatkozva lemondta a találkozót:

- Majd este felhívlak- mondta a fiúnak a szokásos leépítő-szöveget, mielőtt letette a telefont, majd kimerülten végigdőlt az ágyán- sok volt ez a nap, pedig még csak délután volt. A kis asztalon a virágcsokrok tarkállottak, előterükben ott hivalkodott a gyémánt. Noémi eldöntötte, hogy nem veszi fel már aznap a telefont. Fogta a tornacuccát, hogy átugorjon a közeli edzőterembe mozogni egyet. Alig várta, hogy szívjon egy kis friss levegőt az utcán, és egyedül maradjon a gondolataival.

Alig haladt két utcasarkot, az egyik kapualjból mellépattant Peti. Noémi halkan felsikoltott, először rablónak hitte.

-Rám hozod a frászt!- támadt a fiúra, aki különös, megszállott tekintettel meredt rá. Nagyon nem volt önmaga.

-Bocsánat, nem akartalak megijeszteni- motyogta földöntúli hangon. Noémi kedvesen nézte sápadt arcát, kialvatlan szemeit. Már nem volt ismeretlen előtte ez a látvány.

-Honna tudtad, hogy itt találsz? –kérdezte megenyhülve.

-Hisz mesélted, hogy idejársz tornázni!- felelte Peti kedvesen, miközben szemeit le se vette róla. Olyan volt, mint egy bamba kísértet. Már egyáltalán nem találta se vonzónak, se daliásnak.

-Valóban…Nyáron említettem- tűnődött Noémi zavartan- csak nem gondoltam, hogy oda is figyelsz!- ekkor megcsörrent a telefonja. Karcsi nevét mutatta a kijelző, de ő türelmetlen mozdulattal kinyomta.

-Pedig mindenre figyeltem- válaszolta Peti, mint aki észre se vette volna a telefonhívást. Továbbra is megbabonázva nézte a lányt, aki már kínosan feszengett. Egyre közelebb értek az irodaházhoz, melynek első szintjét foglalta el a konditerem.

-Bemehetek veled?- kérdezte Peti könyörgő, álomittas hangon. Noémi unottan megvonta a vállát:

-Felőlem!- így történt, hogy a fiú, aki egy évtizeden át ügyet sem vetett Noémira, most minden idegszálával csak rá figyelt kerek hatvan percen át a kispadról. Noémi érezte, hogy lassan elhatalmasodik rajta az aggresszió. Idegesítette ez a kitüntetett figyelem, miközben zenére ugrabugrált. Kétszer is elvétette az ütemet miatta. Egyedül akart lenni végre! Alig várta, hogy véget érjen az aerobic, és ő kipirult arccal elhagyhassa a terepet. Épp kiléptek az utcára Petivel, amikor éktelen visításra lett figyelmes. Megdermedt. Egy csinos, szőrmedzsekit viselő, sötét hajú nő állt előtte, és feldúltan magyarázott a járókelőknek valamit.

-Látják, ez AZ a nő! Ő szakította szét a családunkat!-azzal jeges ujjaival pont felé bökött. Noémi lehunyta a szemét. Peti döbbenten meredt rá:

-Noémi….Miről beszél ez a nő?- Noémi némán megrázta a fejét. Ez nem lehet igaz!

-Elcsavarta a férjem fejét, ő pedig ma este fogta a cuccát, és ott hagyott bennünket! Ugye, ezt akartad, Te kis cafka?

Ez már túl sok volt! Ő nem volt cafka, nem is tudta, hogy Dani nős, ha tudta volna, sose….Vagyis de. Épp ezt kívánta, épp így. Hogy csak őt szeresse. De vajon ő is képes lenne úgy szeretni a férfit, hogy ezért még egy család szétesését is képes végignézni? Képtelen volt válaszolni erre a kérdésre, inkább befogta a fülét. Fél szemmel még látta Peti felháborodott, sebzett tekintetét.

-Szóval nem én vagyok Neked az egyetlen?- Peti szemei szikrát szórtak. Na jó, elég- döntötte el. Most azonnal hazamegy. Épp készült volna ott hagyni a körülötte gyülekező, feszült kompániát, amikor a járda túloldalán újabb tömegre lett figyelmes. Az emberek csomóba gyűlve pislogtak az irodaépület teteje felé.

-Azt mondja, leugrik, mert a lány nem szereti viszont- kapott el egy mondatot, ami elég volt ahhoz, hogy jéggé dermedjen a rémülettől.

-KARCSI!- sikította, miközben az épület alá futott, és reszketve pillantott felfelé az ötödik emeletre, ahol egy távoli alak a tetőperem szélén egyensúlyozott.

-A jól ismert stand up comedysta!- hallotta a háta mögül- de ennek most fele se tréfa! Annyira szerelmes, hogy képes lenne meghalni is.

-Ez őrültség- kiabálta Noémi, merészen szembefordulva a tömeggel- nem lesz valaki a szerelem miatt öngyilkos! Ez csak egy érzés, ami csodálatos vagy épp fájdalmas tud lenni, de nem ér meg annyit, hogy mindent beáldozzunk érte!

-Mondja ezt meg neki ott fenn!- süvöltötte vissza egy idős bácsi fenyegetően. Noémit minden ereje elhagyta. Nem gondolta volna, hogy ez lesz ebből! Hisz csodálatos volt az élete idáig! Alakult a karrierje, a barátait is szerette. Várta a szerelmet, csak mostanában nem úgy alakultak a dolgok, ahogy várta. De hogy is vonhatott le következtetést három hónap eseményeiből!

-ELÉG!- sikította- Azt akarom, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba! Ennek a három fiúnak megvolt a saját élete őelőtte és boldogok voltak. Most azonban zombi roncsok lettek, rossz volt rájuk nézni! Tudta, hogy már késő, hisz a tündér megmondta, hogy nem változtathat. Mégis muszáj volt megpróbálnia, ezért kimondta.

Hirtelen forogni kezdett a világ. Még látta Peti esdeklő tekintetét, amint tornazsákjával a kezében figyeli őt, Dani felesége meg az öklét rázta felé, Karcsi pedig mély apátiába süllyedve gubbasztott a tető peremén. Ez volt az utolsó kép, aztán minden elsötétült. Talán elájult. Vagy meghalt. Vagy valaki a tömegből leütötte, és elveszítette az eszméletét.

Végül óvatosan kinyitotta a szemét. A szobájában feküdt az ágyon, szőke haja legyezőszerűen terült szét körülötte. A szobát betöltötte a kislámpa meleg fénye. Oldalra fordította a fejét, és meglátta magát a gardróbtükörben. Nem volt semmiféle tündér. Balerinacipőjét is a lábán felejtette, úgy zuhant álomba a sétája után. Mellette gyűrött papírzsepik hevertek, melybe Karcsi miatti bánatát fújta, mielőtt elszenderedett. Nem volt több könny, ahogy szomorúság sem. Noémi felült az ágyban, és először szembesült vele, mennyire rendben van az élete. Egyszer majd eljön a nagy szerelem, de ezek nem azok voltak. Elengedi őket, mint az ablakon kiszökő fuvallatot. Felkelt, bepakolta a tornazsákját, hogy átmenjen tornázni, Egyedül, mert ő most így szerette.