A Kertész

Lakótársnőmmel az ablakban lógunk késő délután. Carly Lae Jepsen szitu van. A szemközti ház udvarán figyeljük a kertészt. Rövid ujjú szürke pólóban, hátsójához álló farmerben hajolgat a fűnyíróhoz. Arányos alakját, könnyed mozdulatait aranyló keretbe fogja a lebukó nap fénye. Lakótársnőm olvadozik. Tisztára, mint a lány Call me maybe videóklipjében. Most még azt is elfelejtem neki, hogy néha szétdzsuvázza a konyhát, olyan viccesen fest. Mármint a lakótárs, nem a kertész.

-Milyen izmos, milyen helyes!- sóhajtozik a lakótárs az asztalra dőlve.  7-8 évvel fiatalabb nálam, és mostanában nem a tartós kapcsolatairól híres.

Nézzük a kertészt. Kukkolunk. Én is. Van valami erotikus a kertészekben, nem? Nemcsak a Született feleségek miatt, meg az otthonülő nejekről szóló disznó viccek miatt. Izmosak, szépek, árad belőlük az energia és a szexualitás. Szürreális szimbiózisban élnek az anyatermészettel, meghajolnak nekik fák és virágok. Arcukat cserzetté teszi a nap, de ettől még vonzóbbak és egészségesebbek. Nem ismered a hátterüket, honnan jönnek, hova tartanak. Mit csinálnak, amikor leteszik a munkát. Nem váltasz velük sok szót, lehet, hogy nem írtak még életükben enciklopédiát, és nem is fognak, mégis sugárzik róluk az életszeretet. Bele lehet-e szeretni a kertészbe? Lakótársamat elnézve simán, bár ez nem igazán szerepel szerintem a tervei közt. Múltkor a kéményseprőnkért volt oda. Meg is fogta a gombját. Na nem, csak vicceltem. A kéményseprőnek ráadásul évi egy bejárása van a házadba, amitől a helyzet még bizarrabb. Ha nem is történik semmi, azért eljátszol a gondolattal, hogy történHET.  De a kertész, az más. Az több. Ő a virágok nyelvén beszél. És mindig jóképű, mint Jeff Metcalfe.

Szóval eljátszol a gondolattal. Mind eljátszunk a gondolattal? Sokszor megfordul a fejemben, ez normális-e? Talán bennem van a hiba, hogy nem a fűnyíró típusát vizslatom, ha egy ilyen példány is ott van? Ha férjnél vagy, vagy kapcsolatban élsz, a szemedet csak nem tudod mindig csukva tartani? Hogy is van ez?

Talán az is eljátszik a gondolattal, aki már férjnél van? Egyáltalán, mi változik, ha férjhez mész? Biztos kapsz egy virtuális szemfedőt a Jóistentől vagy nem is tudom. Vagy csak azok, akik azt mondják, nem fantáziálnak, azok hazudnak?

A kertész beindítja a fűnyírót, felberreg az emlegetett járgány. Legalább olyan szexi a masinája, mint egy vagány motor. Már röhögünk. Inkább saját magunkon, mint rajta vagy Jeff Metcalfe-on. Ha idenézne, lebuknánk az asztal alá, mint két ütődött tinilány, fejünket meg bevernénk az asztal sarkába a nagy sietségben. Amúgy sem azért jöttem ki a konyhába, hogy társuljak Sz.-hez, hanem mert mondani akartam neki, hogy elfogyott WC-spray. Micsoda pózaiság. Aztán itt ragadtam plátói magasságokban. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, hogy álmodozni jó, de sose rugaszkodjunk el a valóságtól, mert az nem lehet ugyanaz. Aztán idővel rájöttem, hogy de lehet. Csak épp minden álomnak ára van. De ez már más történet.

Nézzük a kertészt. Mielőtt ruganyos testével elindulna végig a zöldellő gyepen, hirtelen mozdulattal magához kap. Megvakarja OTT.

-Láttad?-kérdi Sz. elhűlten.

-Láttam-felelem finnyásan. A néma csalódás úgy kúszik közénk, mint egy ronda, partra vetett giliszta. A döbbent csöndet harsány nevetés követi. Ennyi volt a szótlan kiábrándulás. A kertész megvakarta a tökét, vége a csodának.

-Akkor megyek-mondja Sz. és közömbösen kifele indul.

-Én is- mondom, és elindulok az ellenkező irányba. Kiürül a félhomályba borult konyha. A régi, kopott ablakkeretben egy kertész nyírja továbbra is a füvet. Pólóban és fenékhez simuló naciban. Tompán zúg a masina az üveg túloldalán. Semmi extra.

Brooklyntól a Keleti pályaudvarig- menekült, migráns, marslakó?

A menekültkérdésről olvasok vagy hallok, nézem a megjelenő cikkeket, az acsarkodást és a kialakult menekült mellett-és ellenességet. Közben arra gondolok, én erről nem akarok írni. Sem kommentelni, sem az igazamat bizonygatni. Aztán eszembe jut, hogy ha írok, ha nem, akkor is pontosan tudom, mit gondolok, és akaratlanul is állást foglalok. Hogy miért is? Mert pontosan tudom, mi megy végbe abban a sok emberben.  Ha háborús menekültek, ha nem. Mert csaknem tíz éve én is nekivágtam úgy a világnak, hogy nem tudtam, visszajövök-e valaha Magyarországra.

Vicces, hogy pár napja az előző írásomban még a fészeképítésünkön sírtam-ríttam. Közben arra a beteljesületlen álomra gondoltam, amit kilenc évvel ezelőtt dédelgettem, és ami miatt nekivágtam Amerikának. Közben tőlem pár km-re a Keleti pályaudvaron pár napja még nőttön-nőtt az az embertömeg, akinek konkrétan sehová nincs hazamennie. Ha akar, ha nem. Vagy ha nem is akar, megvan rá a jó oka. Senkinek nem tartozik elszámolással. Ahogy én se tartoztam akkoriban.

Rémisztő érzés, amikor nem tudod, hol ébredsz holnap. Hol fogsz élni, mit fogsz enni, kinél fogsz dolgozni. Az első éjszakámat Brooklyn-ban én is egy matracon töltöttem, miközben fázósan összehúztam magamon a takarót a bébiszitter-ügynökség fűtetlen szobájában.  Kimerült és zavarodott voltam az időeltolódás miatt, odahaza már elmúlt éjfél, itt pedig még épp, hogy rám borult a kora őszi este. A reluxás ablak túloldalán, a számomra idegen földrész idegen utcáján fekete köpenybe bújt pajeszos zsidó emberek mászkáltak. Akkor még nagyon féltem tőlük, kis hazámban évek alatt belém oltották, hogy ők nemcsak „mások”, de „gonoszak” is, semmiképp ne vállalják munkát náluk, sőt, ne is érintkezzek velük, ha lehet. Nem csoda, hogy rémülten kuporogtam a takaró alatt, hisz a végzetem folytán egyenesen a gettó közepébe pottyantam.

            Pedig senki nem kényszerített erre az útra. Magyarországon nem dúlt polgárháború, nem folyt vér az utcákon, és megvolt a betevő falatom is. Az ismerőseim ámulattal reagálták, hogy belevágok az ismeretlenbe, hisz sokan nem nézték volna ki belőlem, a „tanulós” jó kislányból, hogy egy nap nyakamba veszem a világot. Az igazság az, hogy nem volt választásom. Az alapján, amit belül éreztem, ami hajtott, és éltetett, nem dönthettem másképp. Befejeztem az egyetemet, és egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, egy albérletben kuporogjak és nulla pénzért dolgozzak. És világot akartam látni. Fűtött a kalandvágy. Pénzt akartam keresni, saját lakást szerettem volna, ahol nem háborgat senki. Ez volt az álmom.

            A vízumigényléskor sokan rémisztgettek, hogy szinte lehetetlen, amire vállalkozom. Mégis sikerült. Akkoriban semmire sem vágytam annyira, mint egy kiutazást lehetővé tevő papírra. Annyira akartam, hogy még picit füllentettem is. Felhúztam Anya jegygyűrűjét, és egy jó barátommal gyorsan „eljegyeztük” egymást. Lehet, nem is én voltam, hogy ferdítettem kicsit a személyazonosságomon? Meglehet. De így utólag: megérte! Mert az Amerikai Egyesült Államok területén olyan világgal szembesültem, amit itthon elképzelni sem tudunk. Itthon azt gondoljuk, ennyi és nincs tovább, miközben pár ezer km-re tőlünk nem ismerik a nyomort és a pénztelenséget. Mindenkinek akad munka, amiből megél. Az éttermekben akkora adag ételeket adnak bagóért, hogy két napig jól laksz. A közlekedés jóval olcsóbb, mint nálunk. És ami a legfontosabb: odakinn mindenki tudja, hogy az lesz belőle, amit szeretne. Csakis rajta múlik, nem azon, hány ember ismer, vagy hogy mennyire tesznek be neki mások.

            Hozzáteszem, kinn sem örültek érkezésemnek az amerikaiak, de elfogadták. Ahogy elfogadják a sok illegális migránst is, akik "ott felejtik" magukat, majd családot alapítanak, és generációk nőnek így fel. Megértettem, hogy mások miért választják ezt végleges megoldásnak: mert az ország, ahonnan jöttek, nem elég nekik. Lehet őket lenézni vagy telhetetlennek tartani, de megérteni is: ha egy életünk van, merészek vagyunk és kitartók, miért kellene elfogadnunk azt, ami alapból rossz?

            Az álmom csak félig teljesült ugyan, de a kemény munka jutalma egy csodaszép ház(rész) vidéken, ahol egy édes kutya boldog (rész)tulajdonosa lehetek. Itthon ez sosem sikerült volna. És saját fészkem (ünk) még nincs ugyan, de rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Megtanultam elfogadni és tisztelni másokat. A Sors fricskája folytán csakis zsidó munkáltatóim voltak, együtt ettem velük az ünnepi asztalnál, és cserébe karácsonyfát díszítettünk, húsvéti tojást festeni tanítottam a lányaikat. Három diplomával se húztam az orrom az egyszerű munka miatt: takarítottam, kádat sikáltam, gyereket pelenkáztam, mert tudtam, hogy minden elvégzett órával lerakok egy követ az épülő lakásomhoz.

            Akkoriban még marslakónak számítottam a külföldi kalandom kapcsán. Azóta az itthon élő ismerőseim nagy része már ugyanígy kinn él, és dolgozik. És gondolom ők is, ahogy én is, látjuk, értjük és átérezzük, mi zajlik most a hozzánk érkező menekültekben. Milyen az, amikor úgy indulsz útnak, hogy nem tudod, hol fogsz holnap aludni. Erre az együttérzésre tanított az a brooklyn-i első éjszaka.