Antiszerelmes brummogás: Olyanvagymintazapád és Mindjártmegverlek turbékolása

Mert tényleg olyan vagy. Egy morgós medve. Ahogy ott állsz a küszöbön nagy komoran, csípőre tett kézzel, és olyan arccal, amilyet Darth Vader vág a maszk alatt. Engem aztán nem hat meg, hogy ilyen nyugodtságot színlelsz, miközben engem szétvet az ideg. Szerintem direkt csinálod. Én csaknem toporzékolok, te meg csak vársz higgadtan, hogy mikor robbanok. Aztán nyugodtan közlöd, ha tovább folytatom a baromkodást, megversz. Csak így. Én felvonom a jobb szemöldökömet, aztán a balt, aztán mindkettőt, mindezt három másodperc leforgása alatt, és igyekszem olyan kihívó szkepticizmussal szemlélni téged, hogy végre felhúzd magad. Mert nem ér, hogy csak én robbanok. Te meg csak nézel. Most bezzeg nézel. Mert nézni azt tudsz. Na látod, épp erről beszélek, az apád is PONT ÍGY NÉZ, ilyen elviselhetetlenül blazír képpel ebéd közben, miközben felemeli a hangját, és zengő, alázó baritonja átsüvölt a szobán. Az emeleten. A házon. Azt hiszi, mindenkinél mindent jobban tud, akárcsak Te. Az alma nem esik messze a fájától, tudtad? Ilyen kioktató, okoskodó, ilyen, ilyen…! Felrobbanok tőled, de komolyan!

            De csak nem tudlak felhúzni, ilyen nincs. Te még mindig nem mutatsz indulatot, a fenébe is. Nem hiszem amúgy, hogy megversz. Te ahhoz túl jó vagy. Sose ütnél meg. Csak morogsz. Mint azok a tetves medvék a medveparkban, akiket megnézni indultunk, de már semmi kedvem. Az ebéd a tűzhelyen rotyog, borsófőzelék- hogy együnk valami egészségeset is ebben az áldatlan novemberi hónapban, ami oly sötét és rideg, hogy legszívesebben egész nap bőgnék tőle. Meg a lucskos buszoktól és villamosoktól is, a reggeli rohanástól is a nagyvárosi fémes sötétben, és a fáradtságtól, ami ilyenkor elemibb erővel tör rám, mint máskor az évben.

Nem is kellene elmennünk, de már elígérkeztünk ebéd után.  Minek mackókat nézni,hiszen itt vagy nekem Te. Kérdezek tőled valamit, Te meg morgással válaszolsz, épp, mint azok a tenyeres-talpas négylábúak. Csodálkozol, hogy kiakadok, aztán szépen elintézed azzal, hogy hisztizem, szép kényelmesen kislisszolsz a szobából, engem meg ott hagysz a szőnyegen fetrengeni. Meg tudnálak tépni. Komolyan. A hajadat egyesével, aztán csomóban, fene tudja. Vagy rugdosnálak tajtékozva és vicsorogva. Kiállhatatlan vagy. És persze Murphy-tövénye, ha jófej vagyok és igyekszem odafigyelni Rád, másnap kapok egy tőrt a hátamba.  Vagy ha nem is tőrt, egy brummogást. Egy jó fájdalmas brummogást..De az Igazi Nő ezt fel se veszi. Mert Ő ugye önzetlen, csupaszív, mindent elnéz. Figyelme, lelke, minden idegszála a családjáé. A jó asszony mindent megbocsájt- énekeli Zámbó Jimmy is. Vagyis csak énekelte. Nagyon, nagyon mellélőtt. Szó szerint. Én aztán nem leszek ilyen Igazi Nő.

Jobban megéri rosszfejnek lenni. Oké, akkor mostantól ez lesz. Szörnyen paraszt leszek. A parasztnál is parasztabb. Ne vigyorogj. Te kiröhögsz engem! Megáll az ész. És miért szalad nekem is mosolyra a szám? Atyaég, skizofrén lettem? Biztosan a kimerítő munka az oka. Nem kéne annyit tanítanom. Szóval rosszfejség. Mint az igazán gázos csajok. Úgy bizony. Először is, nincs több palacsinta vasárnap reggel. És szombaton sem. De nem ám. És nem leszek kedves veled. Sőt, én is olyan képet fogok vágni, mint az apád. Mindig. Reggel, délben, este. Csak remélni merem, hogy nem maradok úgy.

Majd megtanulod, hogy ne morogj velem, az ám. Elmegyek veled a medveparkba, de csak a barátaim miatt. Persze, elvihetsz, azt megköszönöm, jófej vagy valóban, most bezzeg tepersz, öregem.

A GPS  bedöglik, fél órán át kóricálunk a semmi közepén, lassan ránk sötétedik, ha így haladunk. A macik meg elmennek aludni.  Sose érünk oda- dohogom Neked. Csöndben ülünk egymás mellett. Nem jut eszembe több szitokszó. Egyszerűen elpárolog a dühöm. A francba, a francba, így hogy fogsz komolyan venni?

Megenyhülök. De csak mert végre megérkeztünk, és édesek ezek a macik, csak miattuk lett jókedvem. Ugyanis TE elrontottad a napomat. Ezt jobb, ha az agyadba vésed. A micimacik csak visszahozták a jókedvemet,ennyi. Nem, nem Te hoztad vissza.. De ha már itt vagy, lefényképezhetsz engem a barnamedvékkel. És idebújhatsz mellém, mert kicsit már fázom. Ha lemegy a nap, hamar hidegre fordul az idő. Lassan már november közepe van. Tényleg utálom ezt a hónapot, tiszta depresszió. Szeretek a jó dolgokba kapaszkodni. Te például mindig melegséget árasztasz magadból, nemcsak átvitten, fizikailag is. Mint egy kályha. Az én személyi kályhám. De mielőtt elbíznád magad- néha rohadt idegesítő vagy- fűtő alkalmatosság-funkció ide vagy oda. Például, amikor pakolsz utánam, mint az anyám. Vagy mikor precízen élére hajtogatod a takarót. Vagy amikor mindig ott vagy, én meg egy lakatlan szigetre vágyom. Ez már felér egy antiszerelmes vallomással-azaz brummogással, de nem érdekel. Tőlem ne várjon senki dalt.

Na jó. Néha tényleg olyan vagy, mint egy maci. Egy szép nagy plüssmaci. Nem kövér  vagy ilyesmi, csak plüss. Ha nem morogsz, kifejezetten barátságos tudsz lenni. Végül is én meg morgás helyett ordítok, mint az anyám. Észrevetted, hogy egy percen belül már másodszor említem a nevét, és nem épp szép kontextusban? Ez már megér egy pszichoanalízist. Talán a házvásárlás miatt van, Ideges vagyok, ahogy Te is. Nagyon megviselt. Van egy házrészem, kész téboly, nem?

Jó, hogy megérted. Már nem akarsz megverni. Csak amikor dühös voltál, akkor mondtad. Még az öklödet is ráztad hozzá. Tudod mit…? Vicces volt. Így utólag röhejes volt. Ahogy én is azzal, hogy egy lapon említettelek az apáddal. Az apád és az anyám. Összeillő páros. Akárcsak mi.

És nem is vagy olyan, mint az apád. Csak néha, ritkán, szerencsére. Máskor egyszerűen csak önmagad vagy.  Plüssmackó. Személyi kályha. Jól jön  a hideg ellen egy kis szerelmes brummogás. 

Pár csapongó gondolat az elengedésről

Utálok elengedni bárkit vagy bármit. Olyan érzés ez, mint amikor egy kád meleg vízből télen kiparancsolnak a fürdőszoba hideg kövére. Didergető és kellemetlen. Mondhat nekem bárki bármit az elengedés fontosságáról, nem győz meg, milyen hűdejó móka ez, és hogy az elengedés szükségszerű, nélküle semerre semmit, mert a múlt terheit cipelve aztán ne csodálkozzon az Ember Lánya, ha nem halad előre. De merre van az a misztikus előre? És eldönthetem-e én személyesen, hogy na most  illa berek, én aztán elengedem azt a valamit vagy valakit?

Mert ez az elengedés-dolog is olyan veszélyes. Sok olyat hallottam már, hogy lányismerős elengedte a pasit, aztán hogyhogy nem, a tag még évek múlva is ott szimatolt az életében. De ha egyszer elengedte, határozottan, ésszel és minden józanságát bevetve, hogy lehet, hogy AZ nem tűnt el a francba, ahogy kívántuk? Legyen a zavaró tag egy fájó emlék metaforája most. Persze egyetem alatt volt pár bölcs csoporttársnőm, aki nyugodt tekintettel kijelentette, hogy az elengedés csak rajtunk múlik, mert ha tényleg akarjuk, hát sikerülhet, blablabla, hogy egy rossz érzés vagy valami, amitől nagyon függünk, felszívódjon az életünkből. Hittem nekik, és belül azt gondoltam: hát persze, nyilván csak én vagyok gyenge.

Költözünk. Nem is én, a szüleim, vagyis a szüleimmel együtt. Nagy vállalkozás, ha arra gondolunk, hogy ősökkel együtt élni felér egy valóságshow-val, azzal a fajtával, amit nem sugároz a tévé, csak a barátnő, ismerős által előadott horrortörténetből értesülünk róla. Pláne, hogy a vőlegényem a hurcolkodás két napja alatt teljesen kikészült az anyámtól, és nehéz így elképzelni, hogy valaha egy fedél alatt élünk majd, mint egy mosolygós, szép kirakatcsalád. Szerencsére nincsenek igazán szomszédok, így a családi perpatvarok artikulátlan üvöltözése elhal majd a puszta csendjében. Ha ez előnynek számít, persze.

Ez a fajta pusztai csend először rémisztően hatott rám. Az elmúlt harminc évben mindig egy lakótelep óvó-védő közegébe tértem haza. Külföldről vagy csak Pestről, de vártak a meleg falak, a szomszédok kárálása, a panoráma az ablakból és minden olyan megszokottá vált, hogy most hirtelen kicsúszott a lábam alól a talaj. Persze, majd jobb lesz-nyugtattam magam. De mi van, ha nem?- nyilalt belém- Ha sosem szokom meg az új helyet, és örökké bánni fogom ezt a döntést? Persze, anyuéknak sokat segítettem ezzel, de vajon magamnak  is ez volt a jó döntés?

  Egy lakás elengedését azt hiszem, meg kell gyászolni. A költözés utáni héten őszi szünet volt a suliban, így a szünidőt arra fordítottam, hogy az estéket a régi lakásban töltöttem. Gyertyával világítottam, és élveztem a magányt. Jobban mondva sajnálkoztam, hogyan tovább. Körülölelt a csend, mint egy meleg takaró, ahová bevackoltam magam. Nem akartam itt hagyni. Itt nőttem fel. Körbejártam a kongó, visszhangzó szobákat, méláztam, olvasgattam, aztán végül utolsó nap taxiba vágtam magam, és hirtelen döntésre hazafuvaroztattam a pusztába. Onnan pedig Pestre, az ottani életembe.

Aztán rá három hétre hazatértem, és mintha minden megváltozott volna. A fények, a hangulatok, hirtelen a ház lett az otthonom, és a lakás, ahová szombat délután visszalátogattam, már csak egy megszépült emlék. Mégis, mi a fene történt? Ennyi impulzus éri az embert a nagyvárosban, hogy megszépülnek a múlt dolgai? A tó, ahová régen csak kirándulva jutottunk el, most karnyújtásnyira fekszik tőlünk. Ültem a mohos fahídon, és néztem az utolsó őszi napfényben megmártózó hattyúkat, ahogy végigsiklanak a tó tükrén. Itt voltam itthon, végérvényesen. Néha még szomorkás másodpercek csaptak le rám, ahogy a híd alatt hirtelen hullámot vert a víz, amikor pár szárnyas közeledett, de ezek a pillanatok olyan gyorsan simultak el, akár a víz a hattyúk tempózása után.

   Azt hiszem, az igazi elengedés nem emberi döntésen alapszik, hanem a szívünk legmélyéről fakad. Néha még az ujjamat se kell megmozdítanom, hogy elengedjek valakit vagy valamit. Jön az magától. Mint amikor elvégeztél egy láthatatlan feladatot. Jön helyette másik. És abszolút ismertetőjegye, hogy már nem fáj.  Úgy válik emlékként az életem részévé, hogy észre sem veszem. Helyére kerülnek a mozaikok. És maga az elengedés, mint olyan, értelmet és jelentőséget kap. De ettől még mindig utálni fogom, ahogy a változást is. És továbbra sem dobok ki ezeréves ruhadarabokat, mert egy adott helyhez vagy alkalomhoz kötődöm általuk. Kövezzen meg érte, aki akar. Mert ez a hülye meleg vízből hidegbe kilépő - érzés mindig ott lesz, és nincs mese, újra és újra meg kell vele birkóznom, ha úgy hozza az élet. De addig is, élvezem az ellentétét, a csodálatos kötődést, mely szebbé és teljesebbé teszi a mindennapokat. És elfogadom, hogy egyik másik nélkül nem létezhet sosem. Ahogy én sem. Utálom vagy sem, de ettől vagyok emberi és pont.