Az utolsó nyár 4.

     

            Meghatározhatatlan fényességben lebegtem, és fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. Talán amikor lenyomtam a kilincset, akkor nemcsak Vivien szobájának küszöbét léptem át, hanem valami más határt is, amit csak sejtettem.  Próbáltam kinyitni a szememet a vakító fényben, de csak nehezen ment. Aztán hirtelen hűvösséget éreztem a lábamnál, és amikor lepillantottam, láttam, hogy vízben állok. Térdig érő vízben. Körbenéztem, de a ködszerű, opálos fényben nem láttam tovább pár méternél. A tó vize volt, ebben biztos voltam.  Gyanakvón várakoztam, mint aki rosszat sejt. Valami nagyon nem stimmelt. A torkomban dobogott a szívem. Éreztem, hogy történni fog valami. Valami nagyon rossz.

            Ekkor hirtelen valaki vagy valami megragadta lentről a lábamat, és lehúzott a mélybe. A saját sikításomat hallottam, hamarosan már a zavaros tófenékről hallatszott. Rúgtam, kapálóztam a vízben, mely hirtelen nagyon méllyé változott, zöldes fények és buborékok cikáztak a szemem előtt, miközben a két kéz erősen fogott, és nem engedte, hogy a felszínre jöjjek. Éreztem, hogy fogy a levegőm, és a pánik, a tehetetlen és halálfélelem-közeli pánik egyre inkább a hatalmába kerített.

            Apa rázott, egyre csak rázott, amíg magamhoz nem tértem. Vivien szobájának padlóján feküdtem, de valaki felkapcsolta a villanyt, így a kinti esőben cikázó villámok hatalmukat vesztették fölöttem.

            -Ébredj, Gina, én vagyok, rosszat álmodtál!

Levegő után kapkodva ültem fel a szőnyegen, és beletelt pár másodpercbe, míg már nem ziháltam levegőért. Lassan Apa is magához tért a döbbenetből:

            -Kislányom, hogy kerülsz Te ide?

            - Lejöttem, mert valami furcsát hallottam és láttam- magyaráztam. Apa először ijedten nézett rám. Sejtem, nem azért, mert hitt nekem, hanem mert féltett, hogy begolyóztam. Ő mindig túl józan volt a túlvilági dolgokhoz. Akárcsak én. Eddig. Nem is vártam, hogy megértsen. Elég volt neki most feldolgozni a gyászt és megküzdeni a hétköznapokkal. Nem még az én bedilizésemnek is tanúskodni. Ezért nyugalmat erőltettem magamra, és csak ennyit szóltam:

            - De valószínűleg csak a képzeletem játszott velem- vontam vállat- lejöttem ide, és semmit nem találtam. Aztán elaludtam a padlón és rosszat álmodtam.

            -Értem. Azért jobb, ha szépen becsukjuk ezt az ajtót, és te nem jössz be ide többé. Túl nyomasztó egy hely. Holnap pedig pihensz, majd szerzünk valahonnan ebédet. Lehet, hogy túl sokat várok tőled, kislányom. Inkább pihenned kéne nyáron, nem a háztartást vezetni és felnőttet játszani.

            -Apa! Felnőtt vagyok- bukott ki belőlem.

            -Nem baj. Mostantól pihenni fogsz!- jelentette ki Apa igazi apáskodó hangon.

            Már másnap reggel ágyban kellett maradnom. Apa elintézett pár telefont, én pedig a kedvenc könyveimmel hallgattam, ahogy Gerda nénivel, a könyvtárossal beszél arról, hogyan segíthetne be a hölgy a háztartásunk vezetésébe. Aztán- basszus- Veca apját hívta fel, hogy rábízza betyárt. Nagyot dobbant a szívem. Még csak az kéne, hogy ez a pali idejöjjön! De késő volt, Apa mindent elintézett szépen, mielőtt munkába indult.

            - Te csak pihenj szépen- mondta, miután homlokon csókolt, és útra kelt. Letörten néztem utána. Annyi mindent akartam megfejteni, ehelyett itthon rostokolhattam. Ráadásul hamarosan Gerda néni is megérkezett, mert csak délutános lévén, ráért nekünk főzni.

            - Hallom, megfáztál- nézett rám együtt érzőn a kontya alól. Kicsi, kék szemei úgy ragyogtak kerek arcában, mint kék gomb.

            - Iiigen, egy kicsit- hazudtam, és fázósságot színlelve összébb húztam magamon a fürdőköpenyt, miközben leültem reggelizni a konyhaasztalhoz.

            - Hagyd csak, majd én!- mondta Gerda néni, és automatikus mozdulattal tette elém a tejet és a zabpelyhet. Mintha egy kedves nagymama lett volna a maga hatvan évével, virágmintás, vidám ruhájában. Meghatott a gondoskodása. Anya óta senki nem törődött velem így.     

            - Tudom, hogy nehéz Neked most- ült le mellém Gerda néni répát pucolni- Ráadásul egy ilyen nyomasztó helyen laktok. Nem is értettük a férjemmel apádat, miért épp ide költöztetek.

            Kanalammal a zabpelyhet kotorásztam, nem akartam felnézni:

            -Nem ő tehet róla. Fogalma sem volt róla, mi történt itt- némán ültünk pár másodpercig, aztán Gerda néni hirtelen a vállamra tette a kezét:

            -Ide figyelj. Ez az ügy nem tartozik rád. Ne emészd magad miatta.

            -De mi történt valójában?- kaptam fel a fejemet- mindenki csak titkolózik, senki nem mond semmit. Gerda néni nem nézett a szemembe, csak folytatta a zöldségpucolást:

            -Mert senki nem tud semmit.

            -Nem hiszem el. Miért zárta le a rendőrség ilyen hamar az ügyet? Mi van, ha nem is öngyilkosság történt?-nem öngyilkosság volt. Ezt minden porcikám tudta. Valaki lehúzta a lábamat. Vivien üzenni akart nekem.

            -Vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk. És vannak emberek, akiket szintén nem- tette le a kést Gerda néni a tálba.

            -Emberek?- néztem rá furcsán- akkor mégiscsak állt valaki az ügy mögött? Egy ilyen kis helyen hogyhogy nem gyanakodnak senkire sem?

            -Már hogyne gyanakodnának. Csak ez nem ilyen egyszerű. Most főznöm kell, Gina, jobb, ha visszamész a szobádba pihenni, míg itt vagyok- Gerda néni szemmel láthatólag nem kívánta folytatni a beszélgetést.

            Csalódottan vánszorogtam vissza a helyemre. Füleltem, hátha megint hallom a kopogást, de semmi. Fura érzés rádöbbenni, hogy egy halott kapcsolatba akar lépni veled. Tiszta Hatodik érzék. Mégis úgy éreztem, ez több egyszeri jeladásnál. Vivient közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Mintha lett volna valami plusz, ami összeköt bennünket.

            Ekkor csörrent meg a mobilom az ágyon. Utána nyúltam. Veca neve villogott a kiejlzőn.

            -Helló, Csajszi, jobban vagy már?- szólt bele Veca harsányan a telefonba. Jesszus. Nem hiszem el, hogy az Apám őt is riadóztatta!

            -Igen, persze, csak valami vírus, egész éjszaka hánytam…

            -Uh, Te szegény, részvétem!!! És hogy alakulnak a napok? Hallom, összehaverkodtál Apámmal- mintha kő lett volna a gyomromban ezt hallva.

            -Ja, összefutottunk a  tónál- feleltem könnyedén.

            -Vigyázz az öreggel- nevetett fel Veca, amire bennem megállt az ütő- rohadt sokat tud beszélni, ha egyszer rád akad, vége!- tette hozzá Veca viccesen. Kicsit megkönnyebbültem. Vagy mégsem. Nem is tudom.

            -És milyen az idő a Balatonon?-kérdeztem, hogy témát váltsak.

            -Gyönyörű! Végre elment a vihar meg az esős nyavalya, és telibe süt a nap! Remélem, holnapra a víz is visszamelegszik! Már amennyire élvezni tudom az edzések között! Ma délután lejön Anya is meglátogatni végre. Sose érnek rá, annyit dolgoznak, hogy már belegebednek. De mindennek ára van. Nem hiába az övék már a fél környék- tette hozzá Veca inkább keserűen, mint nagyzolva. Tipikus elhanyagolt, egyedüli gyerek volt, akinek a szülei folyton dolgoztak, hogy megfelelő anyagi biztonságot teremtsenek neki. Mostanára kiterjedt vállalkozásokkal és hatalommal rendelkeztek. De vajon megérte-e? Ekkor nem tudom, miért, de bevillant Gerda néni mondata:

-Vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk. És vannak emberek, akiket szintén nem.

Hanem ők bennünket-tettem hozzá gondolatban.

            -És meddig marad Anyukád?-kérdeztem kíváncsian.

            -Ma este biztosan- mondta Veca- csak tudjam elviselni- sóhajtott egy hatalmasat-most azonban mennem kell, ne hari. Majd beszélünk még!

            -Oké, szia!- feleltem vidáman. Jó volt hallani a hangját. Vidám hangulatban nyomtam ki a telefont. Gondoltam, később majd felhívom Gerda néni fiát, Mátét, hogy rákérdezzek nála Vivienről. De egyelőre még ki akartam kapcsolni. Veca nagyban segített, hogy kicsit elengedjem a baljós gondolataimat.

            Ekkor megint megcsörrent a telefon. Nevetve nyúltam utána, szinte biztos voltam benne, hogy Veca felejtett el valamit.

            -Hahó, Nagybeteg, visszautasíthatatlan ajánlatom van számodra!

            Gábor hangja volt. Honnan tudta a számomat? Hát persze, hogy az apám adta meg neki Betyár miatt. Ennyit erről.

-Miféle ajánlat?- kérdeztem egyszerre félve és kíváncsian.

-Egy óra múlva ott vagyok nálad, és elmegyünk valahová, mit szólsz? Vétek ilyen időben otthon lenni, nem igaz?

            Meg sem kérdezte, hogy én mit akarok, bár az az igazság, hogy magam sem tudtam. A hangja ellentmondást nem tűrő volt, vidám és határozott. Én pedig képtelen voltam nemet mondani.