Az utolsó nyár 5.

5.

És tényleg ott volt. A ház előtt várt a kocsija. Úgy osontam ki a házból, mint aki szökni készül. Bizonyos értelemben igaz is volt, hisz megígértem Apának, hogy nem csavargok. Egyszerű lett volna betartani, mégsem tettem.

Vonzott a kihívás, hogy jobban megismerjem Gábort. Mint amikor tudod, hogy őrültség beleúszni az örvénybe, mert megforgat és kiköp magából, aztán borzasztóan fogod érezni magad, Te mégis szembeúszol az árral. Valahogy ilyesmi érzés volt. Ahogy az is izgalommal töltött el, hogy felfedjem a Vivien körüli rejtélyt. Mégis úgy éreztem, megérdemlek ennyi kimenőt a konstans stressz közepette, amiben napok óta éltem.

Szóval pár perc múlva már azon kaptam magam, hogy egy autóban száguldok kifele a faluból. Hogy merre? És miért? Fogalmam sem volt. De jólesett vagyon.

-Hová megyünk?- kérdeztem tőle, miközben félénken ránéztem az anyósülésről. Nem is értem, miért éreztem ezt az ostoba elfogultságot a közelében. Egyszerre voltam nagyon gyenge és izgatott. Mint kislánykoromban, amikor a szüleim elvittek a vidámparkba, és felülhettem az óriáshajóra. Először csak lentről néztem, hogy himbálja a hajó odafenn az utasokat, és már alig bírtam magammal, hogy végre én következzem.

-De mégis, mi olyan sürgős, ami nem várhat?- kérdeztem leplezett nyugalommal, mintha a világ legszokványosabb dolga lett volna, hogy fényes nappal egy nős pasival autózom a nagyvilágban.

- Semmi nem sürgős- nézett rám azzal a titokzatos félmosollyal, mellyel már első találkozásunkkor levett a lábamról. Mert igazából kár volt szépíteni rajta: delejes erővel bírt. Így mindentől távol végre bevallhattam magamnak. Vagy talán én voltam hozzá túl gyenge?

…-Egyszerűen csak mutatni akarok Neked valamit- magyarázta Gábor- elértük a tó túlsó végét, ahol leparkolta a kocsit, és felmutatott a dombtetőre: -oda megyünk- mondta.

Fejcsóválva néztem rá:

-Tudod, nekem pihennem kell.

-Pihenned…? Talán beteg vagy?

-Nem. Csak érdekes éjszakám volt…

-Na mesélj!

Észrevétlenül indultunk el a dombtetőre rákanyarodó ösvényre. Ő vezetett. Én megadón követtem. Túlságosan lefoglaltak a gondolataim, különösen, ami az előző éjszakát illeti. Az eszembe se jutott, hogy esetleg arról lehet szó, hogy a felesége pont most látogatja meg Vicát, ő pedig pont ezért ér rá.

-Nem is tudom. Különös érzésem van. Te hiszel a kísértetekben?

-Attól függ, milyenekben- nem nézett rám, miközben ezt mondta. Mintha apró kis felhő suhant volna át a homlokán, miközben ezt mondta. De persze ezt sem vettem észre.

- Azokban, amik visszajárnak kísérteni, ha nem zártak le valamit- megálltam félúton, hogy kifújjam magam. Meredek volt a kaptató, én pedig nem voltam valami sportos formában mostanában. Ahogy láttam, ő sem. Megállt és visszanézett rám. Fürkésző kifejezés ült az arcán, ott pislákolt a szeme sarkában, mely körül a ráncok úgy futottak össze a csodálkozástól, mintha valami ördöngősséget mondtam volna. Rém szexi volt ez a tekintet, be kellett vallanom magamnak is. Még ha a poklok kénköves kövére jutok is miatta.

- Ugyan, mit nem zártak le?- kérdezte látszólag könnyedén. Nem vette le a tekintetét rólam. Kezdett zavaró lenni ez a kitüntető figyelem. Hirtelen nem tudtam, nekem szól-e, vagy a témának, amit felvetettem.

-Mondjuk a halálukat- mondtam egész halkan. Nem tudom, miért remegett meg a hangom.

Gábor arca hirtelen ellágyult, a ráncok szerteszét futottak az arcán. Csak a tekintetéből nem tűnt el a különös fény, ami eddig is ott volt.

-Istenem, Neked túl nagy a fantáziád.

-Sokan mondják- mosolyodtam el, hogy némiképp bátorítsam magamat.

-Igen, de nem jársz a realitások talaján- odalépett elém, és két kezével megfogta a két karom. Most épp szemtől szemben állt velem. Kicsit elbizonytalanított a közelsége. Erős volt és a tekintete ellentmondást nem tűrő. Szemében megvillant egy határozott fény. Nagyot nyeltem tőle.

-Azt…, azt gondolod, dilis vagyok? – kérdeztem dadogva, mert teljesen levett a lábamról.

-Ugyan, dehogy- elengedte a vállaimat, és a levegőbe legyintett, mintha semmiség volna az egész- csak azt mondom, hogy ne vedd ezeket a dolgokat túl komolyan.

-Téged tényleg ennyire nem zavar, hogy valaki vízbe ölte magát érted?- kérdeztem hirtelen. Tudom, hogy aknákon lépegettem, de már az egész témafelvetés egyébről sem szólt.

-Dehogynem- mondta komor hangon- szörnyű, ami történt. De nem hibáztathatjuk magunkat örökké mindenért. Tudnunk kell, mi a mi felelősségünk, és mi nem az.

Erre nem tudtam mit mondani. Legszívesebben hagytam volna a témát. Szerencsére épp felértünk a dombtetőre, ahol csodaszép kilátás tárult a szemünk elé, alant az ezüstösen csillogó holtággal.

-Na, milyen?

-Szép- szaladt ki a számon.

-Csak szép??

-Jól van, gyönyörű!- mosolyogtam rá. Ő hosszan nézett:

- Tényleg rád férne már, ha megszegnél néhány szabályt- álltam a pillantását:

-Oké.

-Oké?

-Igen. Azon vagyok- mondtam neki, és zsebre dugtam a kezemet.

-Mondasz egyet?- kérdezte.

-Micsodát?

-Egy szabályt, amit felrúgtál!

-Sosem sétálgatnék kettesben tisztes családapákkal- szaladt ki a számon. Nem néztem rá. Azon nyomban visszaszívtam volna, ahogy kimondtam. De késő volt. Az ajkamba haraptam, és elnéztem a távolba. Ő nem szólt semmit, csak mellém lépett, és átkarolta a vállam. Tetszett a közelsége, de egyben megrémisztett, mert éreztem, hogy jelent valamit.

Azt, hogy ő is épp felrúgni készül egy szabályt.