Nem mondom, a babás
állapot eddig is érdekes, új érzéseket csalt már elő belőlem. Voltam anyatigris-
beszólogatós, agresszív- aztán higgadt buddha-nő- a mindenki kapja be-életérzéssel,
a második trimeszterben pedig ehhez csatlakozott az emelkedett eufória, amikor
legszívesebben táncra perdülnék babástul, és imádom a világot. Aztán van még
egy érzés. Na ezzel az eggyel kezdeném.
Ez az „egy” alattomosan
kúszott be a mindennapjaimba, észre se vettem, kibogozni pedig sokszor csak
segítséggel tudom. Nem szépítek, ez egy szar élet-érzés. Kiváltója pedig
többfaktorú. Például ha úgy érzed, a munkahelyen elmarasztalnak, mert babát
vársz, és árgus szemmel lesik, mikor húzol már el táppénzre. Ha megkérdőjelezik
a szakmaiságod és megrágalmaznak. Ez feltéphet réges-régi sebeket, olyanokat
is, melyeknek a létezéséről nem is tudtál.
De nem kell feltétlenül
a hivatásodig menni, nálam elég volt maga a magánélet is. Jó kis párkapcsolati
feedback-kel indítottuk az első trimesztert, de hála a jó égnek, sikerült
megteremteni az egyensúlyt. Mégis úgy tűnik, hogy a magánélet a párkapcsolaton
túl is tartogathat meglepetéseket. Például az összes családtagot ilyenkor kapja
el mindenféle betegség, és nem elég, ha a párom családjával még szelíden szólva
is fasírtban vagyok, a saját családom is sikeresen összebalhézik. De nem ám
csak úgy lightosan, hogy kinél legyen a karácsonyi vacsora, stb, hanem úgy
igazán, vérre menően, öri hari stílusban.
Aztán a tesód őrül meg
teljesen. Nem bírod kezelni, legszívesebben megtépnéd, vagy megráznád, hogy
uggghrhhrr, mi a franc van már, hogy beszólogat, provokál, a lehető
legérzékenyebb pontodon támad, fintorog, hogy unokahúga lesz, mert öcsikét
akar, satöbbi satöbbi…
Na és akkor betelik a
pohár. A családoddal, az élettel, mindenkivel. Rémesen egyedül érzed magad
hirtelen ebben a kerek nagy világban . Mintha mindenki összeesküdött volna
ellened. Mintha a várandósságod magánügy volna, és senki nem törődne vele.
Hiszen a terhesség nem betegség, még a hasad se nagy, mit akarsz? Mit
„sajnáltatod” itt magad? Hisz táppénzen vagy, rohadtul ráérsz mindenkinek
serényen segíteni, mindenkit kiszolgálni. Mert lám az X Y is utolsó percig
dolgozott, a munkahelyéről vitték a szülőszobára. Ne tessék panaszkodni, kérem.
Ok, nem teszem. Csak
bőgök. Jó hangosan. Néha Áronnak, néha csak magamnak. Hogy szar az élet. Milyen
anya leszek én ilyen bőgősen? Ha senki nem támogat, hogy fogom végig csinálni?
Áron katona lesz, aztán dolgozik, én meg otthon tök egyedül egy idegen
városban. Rohadt egy érzés a magányosság. És rajtam tud elemi erővel tombolni.
Szeretném, ha velem örülnének. Többen, sokan, a fél világ legalább. Igenis, na.
Aztán lebetegszik a
kutyám. Ez a kegyelemdöfés. Élet-halál közt lebeg. Kullancsfertőzés, infúzió,
rohanás dokitól dokiig. Egyik pocsékabb, mint a másik. Mindenkit csak a saját
szakmai jóhíre meg a konkurrencia érdekel. A szomszéd kutyakakija mindig
barnább. Menjenek a jó életbe. Próbálsz nem stresszelni, mert árt a babának.
Na, ettől a gondolattól
aztán igazán „megnyugszom”. Főleg, hogy Pesten kell lennem, védőnő, pluszmunka,
satöbbi, közben alig várom, hogy hazamehessek Samuhoz. Amikor végre hazajutok,
egy csontsovány kutya fogad az emeleten a takaró alatt, alig áll a lábán, fura
nem kutya-szaga van, amitől hánynom kell (Samu alap-kutya-szagát még babásan is
imádom..), a rothadás és elmúlás szaga árad belőle, amitől bőgnöm kell.
Rájövök, mennyire fontos ő nekem, ő az elsőszülöttem, az életem, a mindenem.
Két napig nincs eredmény, nem tudják tovább kezelni, a kórház elkeverte a vérképet.
A hétvégét végigmantrázom neki, minden nap mondom, hogy meg fog gyógyulni, mert
nagyon-nagyon erős. Beleerőltetünk egy kis húslevest, nem hányja ki. Másnap egy
kis csirkehúst és sonkát, harmadnap már rizst is eszik. Erőre kap, nyújtózik,
szaladgál a kertben, hozza a labdáját. Hétfőn megugatja a postást. Hétfő
délután megvan az eredmény: akutt vesegyulladás, vigyük vissza infúzióra és
dialízisre.
Dialízis. Összeszorul a
gyomrom erre a szóra. A nagymamám jut eszembe róla, aki nem soká élte túl,
miután elkezdték rajta. Nem megyünk vissza. Egy régi osztálytárs új dokit
ajánl aki saját magán állatkórházzal
rendelkezik a szomszéd faluban. Új labor, új ultrahang. A kutya három nap alatt
rengeteget javult. Hatott a mantra, nem kell dialízis. Helyette háromféle
gyógyszer kell és sok-sok szeretet.
Végre megtaláltuk a
zállatorvosunkat. El nem engedjük, míg élünk, Közbenjáró osztálytásnak nagy
tábla csoki és sok-sok puszi. Samuka túlélte.
Én pedig átlényegültem.
A gondoskodástól és a hálától. Lesz még szar érzés. De a kaki-dolgok most ünnepélyesen
véget érnek és pont. Ez az új mantra. A várandósság nem magánügy. Mindig lesz,
aki vigyáz rám, és aki támogat. És lesznek pocsék percek is, amikor egyedül
érzem majd magam. De van tovább, mindig van tovább. Egy Anyának legalábbis.