A szerelem NEM a gyengéknek való

              Nem tudom, ki hogy van vele így Valentin-napon, de én úgy gondolom, ha párban vagy, ha egyedül,de „a szerelem mindent visz!”. Ez a mondat anno az első Szex és New York mozifilmben hangzott el, és azóta a szívembe véste magát. Mert tényleg: ha egyedül vagy, a szerelemről álmodozol, ha már megtaláltad a Párod, akkor jobb esetben éppen benne vagy ebben az őrült tudatállapotban. Nem tagadom, olykor komplikációkkal és szenvedéssel jár,de ki spórolna meg magának akkor egy csepp könnyet is, ha Élete szerelme a tét?

         Szóval akárhogy is vesszük, a Valentin-napnak van értelme, és nemcsak giccses magamutogatás. Persze, aki rühelli a sok szívet, az szépen kihagyhatja a rózsaszín részt, a lényeg akkor sem fog elhalványulni. Az ugyanis belülről fakad. Hogy szereted a másikat és ezt kifejezésre is tudod juttatni.

               „A szerelem csak a gyengéknek való!”- jelenti ki Johnny Ewing a Dallasban egy leánybúcsú közepén. A menyasszonyt megszerzi ugyan egy éjszakára, de a a szerelem előtte is, utána is elkerüli. Nem véletlenül...

                Szóval a szerelem NEM a gyengéknek való, sőt! Szerintem épp azoknak, akik elég erősek, hogy bátran felvállalják az érzéseiket minden nehézségen át, come what may! 

                Ha ezek után, Te is, kedves Olvasóm kedvet kaptál a szerelmes gondolatokhoz, akkor hajrá!  A Harmat Kiadóval közösen nyereményjátékra invitálunk benneteket!
                  Ragadj billentyűzetet, majd küldd el kedvenc szerelemes idézetedet az eharmonia.hu vagy a veronikvilaga@gmail.com e-mail címekre február 13 és 20 között! A fődíj Gary Chapman egy-egy hasznos könyve, a sorsolásra február 22-én kerül sor.
                  További információk az alábbi linken:

 http://www.eharmonia.hu/jatek/
Éljen a szerelem!

Miért is halt meg Anna Karenina?

          

              Számtalanszor feltettem már magamnak ezt a kérdést 17 éves korom óta, amikor is először találkoztam Tolsztoj e remek alkotásával. Nem meglepő, hogy azóta rengeteg interpretáció született női elmémben Anna Karenináról. 

            Sokáig gondoltam őt egyszerű lázadónak, aki sutba dobja a biztosat a bizonytalanért, és ezért bűnhődnie kell. Amolyan isteni igazságszolgáltatásnak véltem, hogy félrelépése miatt, lelkifurdalástól gyötörve bevágódik a vonat alá. 

              Vronszkij gróf mindig mint csapodár, léha alak élt a gondolataim közt, aki elcsábítja szegény Annát, aztán a nő emiatt öngyilkos lesz. Kitti még időben „megússza” a dolgot, kigyógyul a szerelmi bánatból, és szépen hozzámegy Levinhez, akivel édes békében, dalolászva élik gazdálkodó mindennapjaikat. Tehát kamaszként Anna Karenina nem volt más számomra, mint egy vágyakat kergető, szegény, megcsömörlött nő, aki csalódik szerelmében, és ezért véget vet életének.

             Kellett még pár filmadaptáció és újraolvasás, no meg persze életbölcsesség is ahhoz, hogy átalakuljon bennem az Anna Karenina-kép.

               A legújabb Anna Karenina-filmet nézve rájöttem, hogy igaza lehet Rácz Zsuzsának, vagyis a Terézanyu-könyvben elhangzó mondatának, miszerint Tolsztoj azért ölte meg Anna Kareninát, hogy példát statuáljon: a torzonborz író ugyanis nem szerette az erős nőket. Lehet ebben némi igazság, hiszen feleségének, Szofjának a személyisége nem sokban különbözött Annáétól: ő is indulatos volt, hajlamos érzelmi kitörésekre és hisztériára, különösen abban az időszakban, amikor férje a szellemi megtisztulás jegyében különös erkölcsi elveit próbálta megvalósítani mindennapi életükben. Képzelem, milyen világ lehetett otthon: Tolsztoj parasztruhában, vállán a kaszával indul a földekre, miközben a szerencsétlen nő 15 (!) gyerekkel otthon egyedül vezeti a háztartást.  Nem csoda, hogy legszívesebben kútba ugrott volna néha. Nem irigylem Andrejevnát.

         Keira Knightley a legújabb Karenina-filmben remekül játssza az érzelmes, indulatos „feleséget”, kinek lényében intenzíven ott vibrál az a disszonancia, mellyel a színésznő már a Veszélyes vágyban is remek alakítást nyújtott „Jung professzor” szeretőjeként, a női szexualitás védelmében.

             A film nézése közben állt csak össze a kép: Annának nem kellett volna meghalnia. Nemrég még azt gondoltam, Annának végső soron azért sorsa a bukás, mert kitaszítja a kőbe vésett, dermedt, orosz társadalom, épp ahogy a tankönyvekben is írják. Amolyan korrajz ez a fejlődésre való képtelenségről, stb, stb… Aztán ráébredtem: nem is ez a gond! Ugyan, miért nem hagyja Anna a francba az egészet, legyint egyet, és éli a világát? Na igen, mert lelkiismeretes nő, számít neki a kicsi fia és jóságos férje. Talán nem bírta elviselni tulajdon lázadását? Hisz titokban is tarthatta volna viszonyát Vronszkijjal, nem kellett volna az egész sztorit ország-világ előtt kiteregetni. Férje végig mellette állt, nevére vette a törvénytelen kislányt is, tehát mi itt a gond?

A legkönnyebb azt mondani, hogy a szerelem felemésztette Anna Kareninát. Csakhogy aki egy ilyen viszonyba (abban a korban!) belemegy, az kétségkívül nem épp anyámasszony katonája. Öntudatos, erős nő, aki vállalja, amit érez. Persze, harcol magával, de nem maga ellen.

            Mintha nem véletlenül választották volna Tom Stoppard  drámaírót ez alkalommal a forgatókönyv megírására. Az egész film színpadszerű, mintha nem is valóság lenne, csak egy szemeink előtt játszódó színjáték díszletekkel, függönnyel, kellékekkel, megmerevedő szereplőkkel. Tolsztoj egyéni kis színjátékának tükre ez, melybe beledob egy merész nőt, és marionett-bábuként mozgatva a szálakat, szép lassan elemészti: „Látod, látod, idejutsz, ha félrelépsz! Először egy törvénytelen gyerek nyűge gyermekágyi lázzal, aztán az ópium, aztán máris feléd zakatol a vonat!” Ezt alátámasztandó, Anna még meg is jegyzi a könyvben pár másodperccel a halála előtt, hogy „Hol vagyok, mit csinálok, miért?” –mintha tényleg fogalma sem lenne, hogy a csudába került a sínekre. Naná, hisz Tolsztoj lökte oda.

            

                   Kíváncsi vagyok, mi lett volna Anna Kareninával, ha történetesen egy nő a megalkotója. Vajon magára talált volna egy távoli, külföldi országban? Nos, ez sosem fog kiderülni, és Anna örökre egy megdicsőült mártír marad, története pedig egyike a világirodalom legcsodálatosabb romantikus klasszikusainak.

Angyalka szökése- drága nagymami emlékére

      Mióta nagymama eljött kis falujából, megesett, hogy a gyermekkorával álmodott. Kezében a rózsafüzérével elszunnyadt a kétágyas kórteremben, melynek akkoriban egyedüli lakója volt, és mint tarka, homályos mozaikok, bukkantak elő a képek, minden alkalommal más és más, ám mindig ugyanaz a történet bontakozott ki belőlük.

             A kislány  kavicsokkal játszott az udvaron, miközben fejére nagy, sárga kendőt kötött a nagynénje, majd magához ölelte, és csókot nyomott a homlokára. Aztán az asszony visszaosont a házba, hogy váltson pár szót a nővérével,  őt pedig magára hagyta. Anyja mindig benn feküdt a kis házban, alig látta, hisz testvéreivel folyton kinn  futkostak az udvaron, kergetőztek a lóistállónál, vagy virágot szedtek a ház előtti füves réten.

           Nagymama nézte, ahogy a függönyt viszi egy feltámadt fuvallat az ablakban.Oldalra fordította fejét a párnán. Sárgás színben világított a függöny, mint a kendő annak idején, amibe becsomagolták, mielőtt útnak indultak. Nem tudta, hova mennek, de emlékezett a gólyákra a háztetőn, és gyermekláncfű nyújtogatta karcsú nyakát az út mentén. Átvágtak templom előtti parkon, majd a temetőkerten, ahol mohos sírkövek meredtek rájuk kíváncsian, aztán keresztülsiettek a hosszú főutcán, mely kivezetett a vasútállomásra. Sípolva, füstölve közeledett a szerelvény, és ő elsírta magát ijedtében. Nénje ekkor felemelte, karjában vitte fel a vonatra, ott ölébe ültette, ringatva csitítgatta.

            -Miért sír ez a kicsi tündér?-kérdezték az utasok a szemközti ülésen, de ő nem törődött velük, konokul nagynénje mellkasába fúrta aranyfürtös fejét, melyről a sietségben lecsúszott a nagy kendő.

           Nagymama összerezzent álmában. A légáramlat most magasba kapta a függönyt. Nyílt a szoba ajtaja, és egy kislány feje jelent meg a bejáratban. Halkan betette maguk mögött az ajtót.

-Azt főzök Neked, amit szeretnél- ültette le nagynénje kedvesen a hokedlire, miközben kicsomagolta a kendőből. Álmos szemekkel nézte nénjét, majdnem leragadtak a pillái. Kimerítette az út, pedig csak két falut jöttek, csaknem a szomszédban voltak, de Angyalkát ötévesen megviselte ez is. Nem volt éhes, csak anyját hiányolta, sírásra görbült kis szája. Aznap este nénje gyorsan ágyba dugta őt, és  ruháit simította a széktámlán, a gyerek máris az igazak álmát aludta.

            Már nyár közepe volt, a gondozóház hűvös szobájába nem érte el a kinti meleg. Ahogy kinyitotta szemeit, a homályból felderengett unokája képe. Dorka előtte ült a széken, az álmát őrizte.

            -Szia, Mami!-csilingelte, és puszit nyomott a homlokára.-Jól aludtál?- Mami végignézett Dorkán. Hirtelen olyan felnőttnek tűnt, olyan igazi nőnek, ahogy ott ült hosszú szoknyájában, hosszú, copfba font hajával, karcsú kezei az ölében nyugodtak. Szép vonású arca ragyogott, amint rámosolygott nagyanyjára:

                    -Hoztam Neked gyümölcsöt! Friss meggy és barack! Anya küldött még sült húst, jó lesz?

               -Jó- felelte nagymama békésen, miközben visszahanyatlott a párnájára. Szerette nézni, ahogy Dorka mozog, jár-kel a teremben, rendezkedik, elhúzza a függönyt,közben magyaráz,- hú, de meleg van kinn!- aztán pakolja ki a táskát, közben az ebédről kérdi, és mindenféléről. És mesél egyre, hogy képzeld, nagymama, Tamarával mi épp a gondozóház falán szoktunk üldögélni néha egy terebélyes gesztenyefa árnyékában, és nézzük a járókelőket, olyan mókásak, lógázzuk a lábunkat, és egy cica néha a Falhoz dörgöli selymes bundáját, aztán felugrik mellénk. Akkor megvendégeljük sütivel vagy azzal,ami épp nálunk van, hát nem csodálatos? Amúgy csak Fal a neve, így szimplán és zöldre festett a kerítés mellette, mégsem szokványos fal a Fal, mert rajtunk kívül senki nem üldögél ám a tetején!

Szaladt át a köves udvaron, a tyúkok ijedten rebbentek félre útjából. Kis lábai alatt porzott a kiszáradt, augusztusi talaj. Már lassan fél éve lakott addigra Piroska néniéknél. Kezeivel hátrataszította a drótozott kertajtót, és máris hátul találta magát a gyümölcsösben. Oldalt bordázott sorokban érett a vetemény, zöldes-lila csíkokban váltakoztak a zöldségek. Alig kapott levegőt, kifulladva állt meg, piros foltok égtek az arcán:- Egy percig sem maradhat itt tovább! Őt elrabolták! Gaztett történt, de rájött, és most visszamegy szépen Anyukához. Tanácstalanul nézett szét a tágas földek felé. De merre induljon? Kicsi szíve hevesen vert, könnyek bújtak meg szeme zugában, egyedül érezte magát, vigaszért tekintett a gyümölcsfák felé.

            A szomszéd bérese épp arra sétált. Csodálkozva nézett a fehér kötényes, szőke kislány felé, aki tétován ácsorgott nem messze tőle, és a magas fűből csak élénkpiros masnija látszott ki. A fiú közelebb lépett, Angyalka ijedten hátrált egy lépést:

            -Hát te mit keresel itt egyedül?-tudakolta a fiú tőle kedvesen. Úgy tizenöt éves lehetett, félrecsapott sipkája alól kivillant napbarnított homloka. Ingujját felgyűrte, nemrég még dolgozott. Erősen tűzött rájuk a nap, a kislány felhunyorgott a fiúra:

                  -Megszöktem- felelte megszeppenve, de cseppet sem szégyenkezve.

                  -Ez bizony nem tréfa!-csóválta meg a fiú a fejét:-Ugyan, miért szöktél meg?

               -Én..-kezdte Angyalka, de elharapta a mondat végét..Ezt nem mondhatja meg, hogy senki sem érti meg őt, hogy senki sem szereti. Hálátlannak gondolnák, mindenki, amikor pedig mindenki csupa jót mond róla, milyen jól viseli magát mindig.

               Dacosan felvetett fejjel felelt hát a béresnek, aki szemben állt vele, és figyelmesen hallgatta.

            -Megszöktem, hogy hazamenjek… Haza anyukámhoz!

            Valóban úgy érezte, senki sem érti meg őt. A szomszéd bérese talált rá a kert végében, mi lett volna, ha nem fut bele..! Ha nem talákozik ezzel a kedves, kék szemű fiúval, talán világgá is szalad bánatában! Nagymama elmosolyodott a nagy, kórházi párnán fekve.   Lassan ébredezni kezdett. Papa jutott eszébe.

            Idős arca nem tűnt megviseltnek, ősz haja fésületlenül hullt sima homlokába. Csak tegnap hozták be az intenzívre, rosszul lett az éjjel. Lánya és veje hamarosan ideérnek, addig van ideje gondolkodni, felidézni ezt a gyerekkori, híres szökést, aminél oly szívesen időzött képzeletben. Az éjjeliszekrényen vizespohár pihent, néhány kortynyi víz várakozott az alján, mellette fényképek, az unokákról, a lányáról, férjéről.

     Néha bejött a nővér a lázmérővel, aztán kicserélte az infúziót, gyengéden rámosolygott. Kintről beragyogott a februári napnyugta aranyfénye. Tiszta, verőfényes nap volt, az ég kékje hófehér paplanján tükröződött. Nagymama papára gondolt, aki már több mint három éve itt hagyta őt. Minden nap eszébe jutott, a feltűrt ing, és a félrecsapott sipka. Épp, mint azon a napon, amikor először találkoztak ott a kert végében: dacos kislány és kamaszfiú. Nagymama néha lehunyta a szemét, álmosnak érezte magát, de határtalanul könnyűnek. Ráncos, áttetsző kezén bordó és kék vonalakként futottak végig az idős erek. Nem akart elaludni, mindjárt ideér a lánya, szeretné megvárni, de hátha….csak egy kicsit pihen le, aztán majd úgyis felébresztik.. Szeretett volna kicsit azzal a kislánnyal lenni, akivel annyit álmodott, és aki valaha ő maga volt…

           

-Megszöktem-szegte fel bátran szőke fejecskéjét, amin megvillant az élénkpiros, hatallmas masni.

         -De feltétlen muszáj megszöknöd?- tudakolta a béres, miközben mindketten letelepedtek a bársonyos fűbe. Angyalka egy bóbita-virágot tépdesett:

            -Csak így mehetek haza….

        -És nem gondolod, hogy a néni, aki vigyáz rád, most nagyon szomorú, hogy eljöttél?- Angyalka láthatólag gondolkodóba esett.

           -Mert ő is legalább úgy szeret téged, ahogy az anyukád…

         -Nem tudom… Szeretném látni az anyukámat…- ezerfelé repültek a gyermekláncfű bolyhai, pillangók és tarka madarak töltötték meg a teret. Mintha az egész kert egy szempillantás alatt kivirágzott volna. A fiú felállt mellőle és a kezét nyújtotta:

            -Akkor gyere velem! Majd én hazaviszlek! Nincs abban semmi jó, ha bujkál az ember…Menjünk haza, Angyalka!- a kislány bizonytalanul tekintett fel a béresre. Mintha mindig is ismerte volna. Lassan mezítelen talpacskáira emelkedett, és kisimította ráncos kötényét. Földöntúli fényben ragyogtak a kukoricaföldek a távolban. Angyalka a béresfiú kezébe kapaszkodott, és kéz a kézben elindultak a különös fényben izzó földek irányába, új otthonuk felé…

Dorka a temetés után este  kitelepedett az házzal szemközti füves részre a hintaszékbe, hogy egyedül legyen a gondolataival. Amikor papa elment, hirtelen zúdult rájuk a fájdalom: egy életerős ember hagyta itt őket, akinek még évekig kellett volna élnie. Ezzel szembe mami már évek óta szenvedett tolókocsihoz kötve, neki megváltás volt a halál, és várták is, mikor érkezik, felkészültek rá. Talán ezért is ment olyan nehezen a sírás, ezért nem értette, mi  történik vele.

Dorka óvatosan ellökte a hintát, cipője orrával érintette a füves, puha talajt. Február ellenére különösen enyhe volt az idő. A temetés napján hatalmas szél fújt, szinte elsodorta őket. Aztán miután elföldelték a koporsót, hirtelen elállt a szél, mintha elvágták volna. Anya is meglepődött, nénje szerint a szent emberek halálakor szokott ilyen történni. És azóta, két napja teljes szélcsend honolt az egész környéken. Dorka nem is vonta kétségbe, hogy nagyanyja  kiválasztott. Mindig csendben volt, naplójában sem írt róla sokat, de épp ezáltal vált naggyá, ahogy elviselte a mindennapi fájdalmait. Ha a nevére gondolt, nem is tűnt távolinak az ötlet, hogy mami valójában angyallá változott. Már a neve is, Angella, úgy hangzott, akár egy angyalé…Kiskorában Angyalkának hívták, mert aranyszőke volt és kék szemű. Angyalka, Angella, Angyal-ízlelgette a szavakat, miközben feje fölött a tiszta, falusi égen ezer csillag ragyogott. Még látszott az Orion csillagképe, a vadászé, aki büszkén uralja az eget, ám a kép srégen elfordulva jelezte már az új évszak közeledtét.. Beszívta a friss levegőt, miközben fel s le mozgott a széles hinta. Dorka elnézett a távolba. Mintha apró, fényes, piros pontokra lett volna figyelmes messze a hátsó kerten túl, a kukoricás fele. Hunyorított, még a hintát is megállította egy pillanatra.. Mi történhetett? A messzeségben homályba vesztek a földek, ahol papa is annyit dolgozott rég. A szürkeséget füst okozta…Aztán a piros pont kezdett egyre nagyobbra nőni, míg végül egyetlen hatalmas vörös folttá nem olvadt össze.

-Tűz van!-tudatosult a kislányban. Felugrott, hogy szóljon szüleinek, de ők azt mondták, elég messze van a tűz, hogy elérje őket. Mintha máris tűzoltó szirénákat hallott volna, talán oltják is a tüzet. Közelebb lépett az első udvart a hátsótól elválasztó drótkerítéshez, ami fölött tollasozni szoktak. Most kellő távolságból szemlélheti a vörös pusztítást, de így is elszörnyedt tőle..Talán egy apró tűzrakás kapott így lángra? De hogy történhetett meg ez teljes szélcsend idején..? Dorka érezte, ez azokhoz a dolgokhoz tartozik, amit nem tud magának megmagyarázni, de azt tudta, valamiért történik. Mami, a kis Angyalka is így szemlélhette valaha a házuk zsúpfedelét elemésztő lángokat, nénje szoknyája mögé bújva. Hatéves lehetett, amikor leégett tető a kis házon, azóta van cseréptető felette. Arcocskáján ugyanilyen elborzadt kifejezés ülhetett, mint most az övén, ahogy a tüzet nézi a távolban. Kezével a drótba kapaszkodott, megmarkolta a rácsokat, mintha ablakon nézne ki, sandított át a négyzetrácson.

Látta nagyanyját gyerekként a lángoló ház előtt állni éjszaka a csillagok oltalma alatt. Arcán borzalommal vegyes csodálat ült  a tetőgerendákat nyaldosó tűz láttán, mint aki először kerül szembe a természet erejével, a Tűz csodájával és szörnyével.  És látta Angyalkát a tűztenger pirosas fényén túl, amint papával, a fiatal béresfiúval kézenfogva elsétálnak a hamvaiból újjászülető hajnal felé.