-Te
adnál értem csontvelőt?
Ezzel
a kérdéssel fogadtam tegnapelőtt a munkából hazatérő páromat. Nem épp
szokványos kérdés így szerda délutánra, de ha az ember lánya Jodi Picoult-ot
olvas, akkor teljesen rendben van - Tegyük fel, hogy az életem múlik rajta.
Akkor adnál?- tettem hozzá, mert láttam Áron arcán az őszinte gyötrelmet: szeret,
meg minden, de az a tű akkor is óriási- vagy a fél vesédet?-próbálkoztam más
irányból, hogy „oldjam” a helyzetet.
De
azt hiszem, vannak helyzetek, amiket egész egyszerűen nem lehet feloldani. Ha
áldozatot kell hoznod valaki másért, az óriási, emberfeletti cselekedet, taps
meg minden, de ha közelebbről megnézzük, már egyáltalán nem olyan patetikus.
Sem maga a tény, hogy megtesszük valakiért. Szerintem amikor egy ilyen döntést
hoz elénk az élet, zsigerből cselekszünk, nem gondolkodunk. Ha csontvelő kell,
mert haldoklik egy szerettünk, szó nélkül adunk. Vesét már nem biztos. A könyv,
amit a témában olvastam (A nővérem húga), épp erről a döntésről szól. Egy
kislányról, aki egész életében donor volt a beteg nővére számára, és egy nap
úgy dönt, elég, nem csinálja tovább. Mert egy életen át háttérbe szorította
magát valaki másért, és ő végre saját magának akar ezzel fontos lenni.
Anna
ügyvédhez fordul, és bepereli a szüleit, hogy ő uralhassa a saját testét, és az
ezzel kapcsolatos döntéseit. Ezzel kivágja a biztosítékot anyjánál, aki nővére
betegsége óta mást sem tesz, mint próbálja életben tartani az idősebbik lányt.
Eközben teljesen elfeledkezik a középső fiáról, és a legkisebb lányról, aki
gyakorlatilag a kórházban nő fel nővére mellett. A konfliktus fő forrása tehát
Kate, az idősebbik lány, aki kétéves kora óta leukémiás. Elindul egy kétirányú
huzavona. Sarah, az anya a lány életéért küzd, Anna, a kislány saját magáért
áll ki, és ezzel együtt kimondatlanul is azért, hogy a család végre elengedje a
szenvedő Kate-et.
A
könyv olvasása kapcsán eszembe jutott, hogy vajon léteznek-e elkülöníthető
határok, és meddig mehet el valaki, hogy segítsen a másikon. Hol kezdődik az
őrültég, és hol ér véget a mártírság, és felülírható-e ez az egész a jolly
jokerként bevethető, mindent elsöprő
szeretet jelszavával? Ha egy gyereket már születésétől fogva arra
predesztinálnak, hogy segítenie kell,
alapjáraton önfeláldozóvá válik, vagy egyszerűen csak olyan dózisban
traumatizált, hogy már beépíti magába a „segítés” eszméjét? Vagy fellázad, mint
Anna?
Jó
lenne jobban ismerni azokat a határokat. A saját magunk határait. Hogy mennyit
bírunk el, és mi az a limit, ami fölött már nem akarunk megtenni valamit
valakiért. Mert mi mindannyian különálló teremtmények vagyunk, akik
leszülettünk a földre vállalásokkal, terhekkel és tervekkel, és bár életeink
átszövik egymást, mi elsősorban saját magunkért vagyunk felelősek. Egy szülő
sem hibáztatható azért, ha őrült mód küzd a gyermekéért, de egy testvér sem
azért, ha besokall ettől. Ez egy ilyen szituáció.
Nos,
Jodi Picoult a könyvben, és a rendező is a film-feldolgozásban sokkoló
csattanóval oldja fel ezt a lehetetlen helyzetet. Nem meglepő, hogy mindkét
befejezés Annáról veszi le a döntés súlyos terhét, hogy segítsen-e nővérének,
vagy végül hagyja-e elmenni. Bennünk pedig ott marad félig kimondva, félig
kimondatlanul a válasz tulajdon emberi természetünkről: nem vagyunk se
önfeláldozók, se szentek, se megszállottak. Emberek vagyunk bonyolult
történetekkel és cselekedetekkel, akik küzdenek valamiért, de egymás nélkül nem
létezhetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése