De ez már csak
így szokott lenni. New Yorkba is pénzt keresni mentem, de a pénzen túl
ezer millió váratlan dologgal lettem gazdagabb. Egy amerikai gyerek
bébiszitterének lenni igazi kincsesbánya, ő és a családja olyan tükröt tart
eléd, amit sosem felejtesz el.
Az olasz pasik
azonban köztudottan nem sok mindenre jók. Léhák és megbízhatatlanok, ezért jobb
jó messzire elkerülni őket. Ha szingli vagy, azért, ha menyasszony, akkor meg hát
azért.
Nos, mivel én az
utóbbi csoportba tartoztam, fel sem merült bennem, hogy akár szóba elegyedhetek bármelyik díszpéldánnyal.
Különben is, Róma ódon varázsa vonzott, nem holmi idétlen olasz férfiak. A Colosseum gigantikus romja, a
Spanyollépcső, és az a sok-sok minden, melyeket az Árontól kapott nett kis
útikönyvből kifigyeltem. Volt térképem is, a legújabb, tuti utcanevekkel,
tippekkel és látnivalók listájával. Már a repülőn tervet írtam, mikor mit fogok
megnézni, felcímkéztem az oldalakat, milyen infót hol találok, hogy majd a
nevezetességek tövében újból elolvashassam. Igazi, pompás kis városnézésre
készültem töltődéssel, kikapcsolódással és minden földi jóval. Az út végén
pedig príma rálátással nem csak Rómára, hanem saját tulajdon kis életemre.
-
Már
az első nap eltévedtem. Kora esti fülledtség telepedett az ódon belvárosra, a
tömött felhők mögött megállt a levegő, hervasztott a párás meleg. Már magam
mögött tudtam a vágyott Colosseumot, a Shelley és Keats sírhelyét őrző temetőt
viszont nem találtam meg. Becsapott a fránya, akkurátus térkép. Hiába forgattam
most is jobbra-balra, vizsgálgattam fejtetőn, csak nem sikerült kiigazodnom a
tarka utcajelzéseken és girbe-gurba ábrákon. A Forum Romanum előtti ültem egy forró
kövön, és tehetetlenségemben nagyot sóhajtottam a térkép mögött. Most mégis
hogyan tovább? Lemaradtam a tervemhez képest, a mai látnivalóknak még a felénél
sem tartottam este hétkor, és azt sem tudtam, merre induljak. Teljesen
reménytelennek és bevehetetlennek tűnt Róma. A híres Róma, ahová annyira
vágytam egyedül, büszkén, erősen!
Ekkor
valaki megpöcögtette a térképem túloldalát. Csak picit horpadt be a papír, mögötte
pedig megjelent egy kíváncsi, vidám fej. Nagy krumpliorra volt, de kedves arca
és mosolygós szemei. Ja, és pasi volt az illető, ráadásul olasz pasi. Hajaj.
Még az sem enyhített rajta, hogy nem mai darab. Őszes haja ellenére élénknek és
fiatalosnak látszott.
-Ezt MOST tedd
le- szólt hozzám határozottan angolul, mire én a térképet meglepetésemben az
ölembe ejtettem. Hogy jön ez ahhoz, hogy így bepofátlankodjon a privát
szférámba?
-Tedd le, és
nézz körbe -ismételte meg az ürge. Ránéztem, mint aki nem érti, mire ő lelkesen
körbemutatott magyarázatképpen:
-Rómában
vagy!- kurjantotta- Nem kell térkép, hogy észrevedd, milyen csodálatos ez a
város. Bárhová nézel, történelem, művészet, építészet. Gyönyörű, nem?
-Hát persze,
gyönyörű- gondoltam morcosan- Azt sem tudom, hol vagyok, a talpamon egy
vízhólyag készülődik, és majd’ kitikkadok, mert elfogyott a vizem. Ez valóban
csodálatos.
-Nem tudom,
merre menjek tovább-válaszoltam neki- eltévedtem-tettem hozzá csüggedten,
miközben a jegyzeteimre mutattam, ahonnan várakozón sandított rám a Pantheon
neve.
-Nem baj, nem
baj!-gesztikulált a pasi lelkesen- először tedd le a térképet, és nézz körbe:
ez Róma!
Csak nem
engedett. Kedvetlenül összehajtogattam a térképemet a táskámba, és mély levegőt
véve körbepillantottam az előttem hullámzó embertömegen. Ez Róma. És tényleg.
Él és nyüzsög reggel, délben, este megállíthatatlanul. A kő, amin ülök, azon
kívül, hogy meleg, ki tudja, hány száz éves? Még nem is gondoltam bele. Ennek a
városnak minden darabja történelem.
-Most gyere
velem!- utasított a pasas, és a kezem után nyúlt, amit szép óvatosan elhúztam,
de követtem őt a sikátoros emelkedő felé. - Jó nagy hülye vagyok- gondoltam
magamban- most fog eladni a lánykereskedőknek. Egy idegent követek egy kietlen
utcácskában egy idegen városban, megőrültem???
De
nem adott el. Az egyik ház oldalán díszes falikút ontotta a friss, hideg vizet.
Egy turista sem járt erre, nem volt se tolongás, se sorban állás.Valószínűleg
látszott rajtam, mennyire szomjas vagyok, így az olasz kötelességének érezte,
hogy megitasson. Miután kiittam a fél kutat, és az üvegemet is megtöltöttem,
továbbvonszolt, egészen fel a Capitolium mögötti rejtett kilátóhoz. Itt sem
járt senki, felüdülés volt végre a csend és az egyedüllét. Ráadásul varázslatos
kilátás nyílt fél Rómára a naplementében. Le voltam nyűgözve. És láthatólag
önkéntes idegenvezetőm is, de nemcsak az örök várostól. A padon, melyen ültünk,
egyre közelebb és közelebb húzódott, én pedig ösztönösen mentem odébb.
-Na, most fog
megerőszakolni. Vagy hívja a haverjait, hogy eladjanak- futott át az agyamon,
de semmi ilyen nem történt. Valószínűleg
csak smárolni akart szegény talján ördög, de amikor már átvetette karját a
hátam mögött, és vészesen közelített felém a szája, csak felemeltem a
jegygyűrűmet közénk, és tüntetőleg megráztam a fejem. Ő kicsit elszomorodott,
de nem tartott sokáig, mert a következő percben már magáról mesélt, arról, hogy
ő már sokszor járt Budapesten a munkája miatt, és hogy a lakása sincs messze
(aham) innen, és hogy világéletében Rómában élt. Végül felajánlotta, hogy
megmutatja az összes helyet még ma este, amit a listámra felírtam.
És
tényleg így történt. Lenge, fehér ingjében úgy suhant át utcákon és tereken,
hogy értelme sem lett volna a térképemet bogarászni: ott teljesen másképp festett
mindez. Olaszom magasból tett az utcák rendjére, úttalan utakon járt, amelyek
rajta sem voltak a térképen, de kb fele idő alatt ott voltunk mindenhol: a
Pantheonnál, a híres elefántos obeliszknél, a Piazza Navonén és a Piazza Campo
De Fiori-n. És mindenhol le kellett ülnünk, és legalább tíz percet eltöltenünk
a kivilágított szökőkutak és épületek tövében. Ehhez ragaszkodott.
A térkép és az
útikönyv a táskában maradt azon az estén. Nem volt szükség rájuk. Ahogy az
aggodalmaimra és a listázásomra sem. Ehelyett láttam a semmiből kinövő,
kivilágított oszlopfőket az utcákban, és nyávogó macskahadat a Piazza Argentina
ásatásai között. Az éttermek kockás abroszait a tereken, és nevető, boldog
arcokat mindenütt. És ez volt Róma, így egyben, mindenütt.
Bár a lábam
nagyon sajgott a szandálban, mire bejártuk a várost, és már majdnem éjfélre
járt az idő, nem bántam meg, hogy nem egyedül vágtam neki a citynek, ahogy
eredetileg terveztem. Persze önkéntes idegenvezetőmet nem volt könnyű lerázni,
mert nagy erővel bizonygatta, hogy a vőlegényem többszáz kilométerre van, mi
pedig a szenvedélyes Olaszországban vagyunk, és végül csak egy másnapra
megbeszélt randevúval sikerült leépíteni, amire persze sosem került sor.
Remélem, nem
várt szegény sokat rám másnap este 6kor a Piazza Venezián. Sejtem, hogy nem sokat
bánkódott. Valószínűleg még van rajtam kívül pár eltévedt, magányos
turistalány, aki erősnek hiszi magát, néha mégis meg kell menteni. Ha mástól
nem, saját magától. Mert mondjuk lelép Rómába, hogy megvilágosodjon, ott mégis
teljesen mást talál, mint amire számított. Viszi a gondosan bejelölt térképet,
hogy aztán sutba dobja, és elinduljon teljesen más felé. Így utólag, lehet,
erre (is) tanított akkor Róma, az örök város.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése