Amikor erős vagyok

Elég gyakran hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy erős vagyok. Persze, triviálisan hangzik így elsőre, mert ugye mindenki erős a maga módján, satöbbi, satöbbi, és az önsegítő könyvek is tele vannak hasonló szövegekkel. Talán épp ezért is olyan nehéz komolyan venni ezt a mondatot.

            Mert ugye kicsi korunk óta arra treníroznak bennünket, hogy erősnek kell lenni. Máshogy nem megy az életben, ha vinni akarod valamire, erősödj meg. És már akkor olyan élet idegennek tűnik ez a mondat, olyan szigorú és rideg, hogy kell a hóhérnak az egész. Így könnyű átesni a ló másik oldalára: ha csaj vagy, igenis lehetsz gyenge, a férfiak amúgy is ezt szeretik. Ha elesettséget sugárzol, legalább megmenthetnek. Ha erőt és magabiztosságot, elmenekülnek.

Így igaz, elmenekülnek. Pontosabban azok a férfiak menekülnek el, akik nem elég erősek. Hozzád.

Nem csoda, ha sokszor én is rettegek attól, hogy erős legyek. Egyszerűbb gyengének lenni, és elesetten picsogni, hátha megment valaki. Vagy mesebeli mítoszokat szőni „hercegek megváltó csókjáról”, vagyis arról, hogy valami külső körülmény egyszer és mindenkorra rendet rak az életemben, mint ahogy Hófehérke és Csipkerózsika átkát is egy-egy romantikus pillanat vagy varázslat söpörte el. Hát persze. A könyvekben minden bizonnyal. Még szerencse, hogy a legújabb kori feldolgozásokban már nyoma sincs hercegeknek, ők csupán silány mellékszereplőkként vannak jelen. A megváltó csók itt mindig egy váratlan személytől származik. Ha van egyáltalán. És a hercegnők mindig saját maguktól kapnak erőre, nem valaki mástól. Talán én is hamarabb felismerem saját hatalmamat, ha ezeken a film-feldolgozásokon növök fel, és nem a Disney-én.

Szóval egy modernkori királylány erős. Ahogy én is. Csak sokszor tudatosítanom kell magamban, hogy ez nem egy szégyellnivaló valami, ha minden porcikámat eltölti ez az érzés, és boldogan ki is merem mondani magamban. Erős vagyok. Lehet, először szipogva mondom, és olyan mondatok villannak be, hogy „dehogy vagy te erős, ezt te úgyse tudod végigcsinálni, én megmondtam, hogy tedd ezt, azt, amazt, miért nem hallgattál rám…”, de aztán ha elég sokszor ismétlem, rájövök, hogy ezek igazából varázsszavak. Már attól töltődöm, ha könnyek között rágondolok, aztán már kedvem sincs bőgni. És szégyenkeznem sem kell miatta, hogy erős vagyok, mert így jó nekem. Jobb, mint bárhogyan. Ezért miért is ne tartsam fenn ezt az állapotot? Így sokkal könnyebb örülni és elégedettnek lenni. Vagy épkézláb döntéseket hozni, vagy őrültségeket elkövetni vagy kockáztatni. És megmentenie sem kell senkinek, ez a történet már nem erről szól.