Fehérlófia

                   

                 Akkor már tudtam, hogy semmi értelme erőltetni: Sammy dacosan állt a teniszpálya szélén, arcán a jól ismert “akarom” pillantással, felszegett állal, keresztbefont karokkal.

Mély levegőt vettem. Valóban nem éri meg kiakadni vagy kioktatni, hogy “kisfiam, teniszezni jöttünk…”,vagyis lehet, mégis, hisz két nyomorék óra áll előttünk, hogy a fenébe szórakoztassalak, nyűgös vagyok, fáradt, elegem van az iskolai szünidőből, úúútálom, mint minden sorstárs-nannym szerte Londonban, mert nem jelent mást, mint egyhuzamban robotolást reggel 8tól este nyolcig ebédszünet nélkül, pisiszünet nélkül, még a tükörbe sincs időm belenézni, de jobb is, mert a szemeim alatt karikák éktelenkednek, a mosókonyhában égig ér a koszos gyerekruha-halom, a pelenkázó mellett kakis pelusos zacskók hevernek, amiket még nem volt időm kidobni, mert egész nap kérdésekkel bombáznak, “miért?”,”mesééélj!”, “Harry Pottert akarok játszani! Még!Mesét.Még.Mesét!Még.” Nem, nem Sammyre haragszunk, nem Jemimát kuldenénk el a pokolba, amikor üvölt este 5kor, ha nincs előtte a vacsora, a helyzetre vagyunk pipák. Mély levegő, beszív, kifúj. Beszív,kifúj. Így ni!

-Én ODA nem megyek be- ismételte meg Sammy nyugodt méltósaággal. Ezt szerettem benne. Sosem kiabált, üvöltött vagy toporzélkolt, hanem szépen közölte a dolgokat –Senkit nem ismerek.

-És Maisy, az osztálytársnőd?- próbálkoztam kedvesen. Mégiscsak két óráról van szó… Közben egy szőlőlével édesített extra cukormentes kekszet tömtem kishúga szájába, aki kíváncsian figyelte a fejleményeket a babakocsiból, közben a lábával kalimpált.

-Akkor sem- hangzott a határozott válasz. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy férfiakkal nincs értelme vitatkozni. Mindig Nekik van igazuk. Tartottam magam jersey-beli utastársam véleményéhez, mert közben beugrott, hogy ezt egy kedves amerikai hölgy tanácsolta egyszer, akivel múlt nyáron együtt utaztam a vonaton New Yorkba.

-Rendben- vontam vállat. Akkor játszunk a játszótéren.

-Jó. És mesélj! Magyar nepmesét!

 Még szerencse, hogy készültem, tanár úr, kérem…..Tegnap este rákerestem a Fehérlófiára neten. Megtaláltam angolul. Éljen!

-Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér ló…És született neki egy fia.

-A lónak?-hitetlenkedett Sammy.

-Persze- feleltem magától értetődően –A mesékben minden lehetséges, nem?

-De igen- hagyta helyben Sam. Kiemeltem Missyt a kocsiból és leraktam a ragyogó zöld pázsitra, hadd totyogjon körbe-körbe. Még mindig a kekszet majszolta.

Miközben meséltem, körbejártunk a pálya mentén, teniszlabdák tompa koppanása adta  a hattérzenét Fehérlófiának, aki találkozik Fanyűvővel, Kőmorzsolóval es Vasgyúróval. Milyen különös, hogy ezt a mesét fejből tudtam kiskoroban, és most újra kellett olvasnom, hogy emlékezzek rá. Ekkor értünk a kedvenc részemhez.

-…Szóval otthon hagyták Fanyűvőt, hogy főzze meg a kását, míg ők vadásznak. Ekkor kopogtak az ajtón…

-Ki volt az?- kérdezte Sam.

-…Én vagyok a Hétszünyű Kapanyányi Monyók..- mondtam olyan vékonyka hangon, ahogy csak lehetseges. Megtaláltam, igen, Seven Hearted Lobahogoblin angolul. Néztem Sam arcát. Először a szemei csillantak fel, aztán kitört belőle a nevetés. Vagy fél percig hahotázott, én meg néztem, mint akit megbabonáztak: Tetszik neki…Ki ne nevetne a Kapanyányi Monyók neve hallatán? Minden magyar gyerek. De angol talán még sosem nevetett így rajta. És arra gondoltam,hogy megérte megnézni, és hogy milyen jó, hogy Sam nem ugrabugrál odabenn a többi arisztokrata kiskölyökkel,hanem a Fehérlófiát hallgatja az áprilisi napsütésben, kigombolt kabátban, kipirult arccal. 

-Hogy van tovább?- még mindig kuncogott, de kíváncsi volt. Folytattam, de valahányszor a Monyókot említettem, kacagott egy sort.

Még délután is, amikor lerajzoltam neki otthon a törpét, hosszú szakálla, bojtos papucsban. Valahogy így képzeltem most, 26 éves fejjel, újratanulva a Fehérlófiát.

-Miért népmese a népmese?- kérdezte Sam áthajolva az asztalon, ujjával a babamonitort pöckölve, amiből ütemes szuszogás áradt, jelezve kishúga délutáni szunyókálását az emeleten.

-Mert nincs leírva. Nincs senki, aki megírta. Például a Harry Pottert ugye Rowling írta. Kézbe veszed a könyvet, elolvasod. Kész. A Fehérlófia az emberek fejében van leírva. Valaki elmondta nekem, és én elmondom neked, aztán te is tovább mondod másnak. Érted?

-Igen- felelte a kissrác halkan –De figyelj..- bizalmasan közelhajolt, mint aki valami fontosat akar mondani: -Holnap rövidebbet mesélj, hogy jól megjegyezzem, és tovább mondhassam, jó?