Repülni tanulunk

Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy kedvenc idézetem: „mindig tedd azt, amit nem mersz megtenni!”- a 19.századi író, Emerson tollából származott, és előszeretettel ismételgettem olyan helyzetekben, amikor nagyon féltem valamitől.

            Amikor tavaly nyáron, a krétai nyaraláson először vetettem fel Áronnak a siklóernyőzés gondolatát, ő azonnal ennyit mondott:

-Nincs az a pénz, hogy én oda felmenjek!- azzal határozottan elvette tekintetét a ragyogóan kék, felhőtlen égről, mely mintha tükörképe lett volna az alatta elterülő kristálytiszta tengernek. A fenti kékség közepén azonban a strandolók helyett több színes pötty úszott hatalmas vitorlákkal: siklóernyők. Ezeket csodáltam naphosszat a könyvem fölött, amit a parton olvastam, vagy amikor a vízben lebegtem az eget bámulva. És azon tűnődtem, vajon leszek-e valaha is olyan bátor, hogy kipróbáljam.

            Ez a baj velem. Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtegyek dolgokat, aztán amikor az adott helyzetbe kerülök, teljesen lefagyok. Ott vannak például a horrorfilmek. Egyet nem bírok normálisan végignézni, de azért ki nem kapcsolnám a készüléket, annyira izgatott vagyok. Az ujjaim közt kukucskálok, hogy mikor történik valami, például, hogy mikor bukkan fel valaki a pasi mögött a tükörben, vagy mikor ugrik elő a sötétből az elátkozott ház szelleme. Áron csak röhög rajtam:

            -Miért nézed, ha ennyire félsz?

Ez az. Bátorságból. Izgalomból. Adrenalinból. Fene tudja. De így voltam épp a siklóernyőzéssel is. Olyan magasan volt, hogy már a látványtól elszédültem, de épp ettől volt olyan nagyszerű. Mint Daidalosz és Ikarosz, akik a legenda szerint szintén erről a szigetről menekültek réges-rég. Talán épp errefele szárnyalhattak Knosszoszból, amikor a nap megolvasztotta Ikarosz szárnyát, és a tengerbe zuhant. Ők bizony megjárták a bátorságukat. De addig az órácskáig Ikarosz is biztosan nagyon boldog volt a felhők felett.

            De a siklóernyőzés abszolút biztonságos. Nincs viasz, ami megolvadjon, max a szíved áll meg repülés közben. Mondjuk Ároné biztosan, mert tériszonyos.

            Aztán mégis rávettem, hogy feljöjjön velem, máig nem tudom, mi ütött belé. Ketten sokkal könnyebb elkövetni őrültségeket, mint egyedül. Talán mert egymást bátorítjuk.

A vízisport-központ pultja előtt álltunk a parton, és az árlistát nézegettük:

-Nézd, ha ketten megyünk, sokkal olcsóbb!- böktem a papírra, nem mintha ez a fajta érvelés valaha meggyőzte volna Áront. Sose spórolt a velem kapcsolatos dolgokon, tőle mindig mindenből a legjobbat kapom. Más valami mégis hatott rá:

-Milyen magasra mennek?- kérdezte hirtelen a csokibarnára sült görög srácot angolul.

-Úgy 80 méternyire- felelte az nyugodtan- de nem kell félni, nagyon-nagyon jó lesz! Múltkor egy négyéves kislány ment fel az édesanyjával- folytatta a pasas tört angolsággal.

Ez hatott. Még a négyéveseknek is megy. Íme döntő érv!

-Hát jó, felmegyek- hallottam magam mellől Áron bizonytalan, ám bátor hangját.

-Tessék? Ez komoly??-alig hittem a fülemnek.

-Persze, de siessünk, mielőtt meggondolom magam.

Szedelőzködni kezdtünk, egy banánon kivontattak minket a parttól távolabb, ahol átszálltunk a motorcsónakba. Itt kellett belebújni a hámba, amihez az ernyő csatlakozott, és a motorcsónak keltette ellenszéltől dagadt szép nagyra, hogy aztán egy csörlőn át kötélen felrepítsen bennünket a magasba. Alig vártam. Csak reméltem, hogy nem szédülök el. Vagy Áron nem kap infarktust. De a csónakban ülve már nem gondolkodsz, csak visznek magukkal az események, te meg azt érzed, hogy dejódejódejó. Azért ez egyike lesz azon dolgoknak, amiket nem mondok el anyunak otthon. Max utólag. Vagy soha.

Aztán elrugaszkodsz, és hopp, máris emelkedsz felfelé, a csónak alant egyre kisebb, és már csak a csónak húzott csíkját látod egyre messzebbről, és apró gyémántok ragyognak a sötétkék vizen, ahogy mész előre. Fentről lassúbbnak tűnik minden. Mögötted távolodik a túlpart, előtted a nyílt tenger, valahol a messzeségben Líbia partjai, de nem látni el odáig. Két kézzel fogom két oldalt a kötelet, de egyszer csak elengedem, kézzel-lábbal kalimpálok, mintha tényleg repülnék Ikaroszként a nap felé. Elnézek a part felé, valahol arra lehet Knosszosz, Mínosz király palotájának romjaival, onnan indult el egykor az építész is a fiával. Nem gondolkodott, csak a vágy hajtotta, hogy elmeneküljön innen, mert neki nem gondtalan nyaralás volt az ittlét  búvárkodással és úszással, hanem börtön, ahonnan szabadulni akart. És amikor a felhők fölött szállt, hirtelen eltűnt minden aggodalma, boldogság tölthette el, hogy íme, meglépte, eljött, és soha vissza nem megy. Akkor még nem sejthette, hogy hamarosan elveszti a fiát. Valamit mindig beáldozunk a szabadságunkért.

Áront nézem, meg sem mozdul, igyekszik egy irányba nézni, csak nem lefele. Bátorítóan rámosolygok, hisz megtette értem, túllépett saját magán, és fenn szárnyal most velem. Talán még élvezi is kicsit. De mindenképp nagyon szeret, különben nem jött volna. Tudta, hogy ez minden vágyom, repülni akarok, és teljesítette.

Az ilyen pillanatoktól érzem, hogy minden akadályon képesek vagyunk átlépni mi ketten.  Eddig is erőt próbáló dolgokon mentünk végig , sokszor éreztük, hogy  na itt a vég, ennyi volt, köszönjük szépen. Aztán mindig volt valami, ami továbblendített, és új magaslatokra emelt. Azt hiszem, ez így is lesz addig, amíg érezzük, hogy akarunk még repülni. Vagy amíg egyikünk nem vágyik messzebbre, mint a másik. A görög ég magaslatainál is távolabbra.