Ah, Ramon

         Pár éve volt egy pasi és volt egy nyár. Egy különösen forró nyár...:-D

   

          Építkezésen tolmácsolni nem leányálom. Ki se látsz a piszokból, porból, gépek vonyítanak körülötted álló nap, és mindennek tetejében még a nyár is tombol. Csini, sárga védőmellényben feszítek, mint amilyet az útkaparó munkások viselnek az útszélen, miközben elsuhan mellettük a Pestre tartó busz. Napbarnított nyakuktól elüt a foszforeszkáló citromszín, kobakjukat vakarják a sisak alatt.

Nos, ugyanígy festhetek én is, csak nőben. Kecses lábfejemet durva bakancsba bújtatom reggel a királykék konténerben, ami irodaként szolgál, aztán Edina, a projektmenedzser kezembe nyom pár lefordítandó levelet. Hogy jól induljon a nap. Van, kinek nescaféval, van kinek üzleti levelekkel. Még szerencse, hogy engem kellő koffein nélkül is felvillanyoz a körülöttem csoportosuló férfisereglet, a tekintetek kereszttüzében záporozik felém a progeszteron. A macskák az eledelgyárért hálásak, amit felépítünk, én a tolmácsbérem mellett a meleg, nyári napot bearanyozó férfifigyelemért.

Kerek öt perc sem telik el, én épp belemélyedtem két szövegbe, amikor menetrendszerűen megjelenik a Simongyuszi. Ő része a kávéillatú reggelnek, amikor még friss a társaság, beárad a napsütés, és vele együtt Simongyuszi. Hóna alatt a sisak, arcán üdvözült mosoly, szinte perzseli hátamat a belőle áradó energia, ami egyenesen felém irányul. Fütyörészve megindul a polcok felé a kis huszonéves, illegeti-billegeti izmos fenekét, direkt megáll a polcok előtt, hogy jobban szemügyre vehessem édes tomporát. Persze nem nézek fel, első a munka, hajamat csavargatom, mégsem vagyok kőből, a lábamat lógázom idegesen. Most különben is haragszomrád van, miután a kis szoknyapecér múlt héten távollétemben rástartolt egy román trénernőre. Megáll az ész! És még van képe itt kitenni magát nekem. Na de meglátja, hogy velem nem lehet packázni! Tüntetőleg kihúzom magam, felemelem a fejem, és elegáns mozdulattal igazgatom egymáson a papírlapokat. Komoly munka, egész embert igényel. Nekem többé nincs időm holmi munkahelyi flörtökre, kérem szépen. Ami volt, elmúlt. Nincs többé ingyenpohár és ingyenvíz csak Neked, drága. Csokit sem kapsz, de még mosolyt sem. Kellett neked a szőrös talpút választanod.

Simongyuszi befejezi az akták válogatását, fürgén kikap egy jegyzőkönyvet, aztán visszalép az asztalomhoz.

-Jesszus, mire készül -fut át az agyamon, de már késő. A kis huszonéves szék híján leguggol a közvetlen közelemben-karja súrolja az enyémet- és írni kezdi beszámolóját.  Bizony nem talált máshol helyet a baromi hosszú és üres asztal mellett. Feje szinte belelóg a leveleimbe, napbarnított kölyökarcán rámenős vigyort látok, miközben könyökömön érzem meleg leheletét. Izmos karja az asztalon pihen. Miközben- látszólag- megszállottan dolgozik. Halkan köhintek, miközben óvatos csusszanásokkal odébb tolom magam a széken. Lássa mégis, kivel van dolga. Román trénerekkel nem közösködöm. Ami volt, Simongyuszi, drága, az elmúlt. Eh, éretlen tacskó.

Szerencsére hamarosan végez a jegyzőkönyvvel, laza mozdulattal visszacsúsztatja a polcra. Fejébe nyomja sárga sisakját, épp mint valami háborús-romantikus filmben a fiatal srác, amikor bevetésre indul: „Ágyő drága, most mennem kell! Ne várj rám!”- Ha-ha. Vár a halál- majd Rád a fronton. Aztán kilibeg az ajtón, viszi magával cuki kis fenekét. Az ablakból látom, csak azért persze, mert épp a fénymásoló mellett van dolgom, különben nem érdekelne, hogy a világos nadrágban olyan a hátsója, mint két harapnivaló almagerezd. Megy, vonul a kis fenék az árkok felé, melyek építését irányítja. A francba a cuki seggű alvállalkozókkal!

Visszakoncentrálok a munkára, mindjárt tíz óra, kezdődik a kooperáció a tárgyalóban. Áthurcolkodom a szomszédos terembe, és boldog elégedettséggel állapítom meg, hogy milyen frankón ellenálltam Simongyuszi csábításának. Első a méltóság, ha! A fénymásolós kukkolósdi meg belefér, a hátsója vonzó mivoltáról elvégre is nem tehet.

Ekkor, mintegy varázsütésre nyílik az ajtó és megérkezik Ő. Ahogy szokott, pár perc késéssel, de teljes életnagyságban előttem áll a görög félisten, Ramon. Hol van hozzá képest Simongyuszi, ugyan már? Ramon maga a Teremtés koronája. Arabosan kreol bőr, egyenes, határozott tekintet, délceg termet. Akaratlanul is mosolyt villantok felé. (Nesze neked, Simongyuszi, te erre várhatsz). Mosolyt élére vasalt, puha ingjének, ami elegánsan feszül barna testén, bőr aktatáskájának, amit mindig magával hurcol- benne egy tervezőmérnök egész komoly felszerelésével-és egész lényének. Ah, Ramon. De gyönyörű vagy. A többiek még nem érkeztek meg, egy idősebb gépész árválkodik az asztalsarkon, de ő nem zavarja édes összenézésünket. Ramon arca láthatólag felragyog a mosolytól, tetszem neki. Jó lenne tudni, van-e felesége, pereputtya, párja, barátnője stb…, de az építkezésen tilos gyűrűt hordani, így ez az illúzióromboló incidens sosem fog napvilágra kiderülni. Ez a pár pillanat most csak a mienk.

-Helló- köszön vissza. Elolvadok a hangjától, olyan, mint az édes karamell.- Meghívhatlak egy kávéra?

Azt hiszem, mindig erre a percre vártam. Édes figyelmessége és óvatos flörtjei után ez az eddigi legmerészebb lépés. És a legszebb. Majd kiugrok a bőrömből! Ha én ezt Andi barátnőmnek elmesélem! A félisten kávézni hív! Bár épp most gurítottam le a torkomon egy adag forró csokit, rávágom:

-Egy forró csokit meginnék, köszi!- legfeljebb bepisilek a tárgyaláson, kit érdekel. Ilyen pasi ajánlatáért még így is megéri.

Beesik a főnök, aztán a Nestlés főmufti, Chris, a bájos bokszosképű francia-indiai felmenőkkel. Megkezdődik a tárgyalás, ütemtervek és tervrajzok borítják az asztalt. Összepislantunk Ramonnal a papírhalmaz fölött. Tudom, hogy tudja. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Ííííí. Visítani tudnék örömömben! Ahhh, Ramon! A főnök indulatosan magyaráz, mint egy nikkelbolha, ugrál fel’s alá az asztal körül, én meg követem és lesem minden szavát- hogy angolra fordíthassam. Fűt a lelkesedés, és Ő, a görög félisten, kinek tervei fölött hosszan elidőz tekintetem. Akár még ma hozzámennék Ramonhoz, a fess mérnökhöz. Egész lénye csupa méltóság, sugárzik róla az IQ. Egy óvatlan pillanatban felém nyújtja a félig telt műanyagpoharat az asztal túlsó végéből, ahol hagytam.

-Tessék, még kihűl-mondja bársonyos hangon, ahogy csak a hős szól a lánykához, mielőtt a nyergébe emeli. Ah, Ramon. Ez több, mint amennyit kaphatok! Bájos mosollyal átveszem a poharat, és halkan rebegem:

-Köszönöm- mert ugye csak suttogni szabad munka közben, itt kemény tolmácsolás folyik, köhöm, nincs helye a romantikának!

Ebédelni megy a társaság, én táskámba rejtem a poharat. Otthon gondosan elmosom majd, szalagot kötök rá, és felteszem a polcra. Ramon pohara- mesélem majd az unokáknak büszkén, akik tátott szájjal hallgatnak. De lehet, csak kiröhögnek, hogy honnan szalajtottak valakit ilyen lehetetlen névvel, mint a Ramon. Talán az Ezeregyéjszaka meséiből? És erre csak nézek majd sejtelmesen, mint aki már sok éjszakát töltött az arab herceggel.