Aki tilosban jár....

A buszon ülve pattant ki fejemből az ötlet: írnom kellene egy női táskáról, méghozzá pasi-szemszögből... Egy ilyen holmiban ugyanis minden benne van, egy nő teljes élete, múltja, jelene, csalódásai, örömei. És nincs is ennél nagyobb rejtély-vagy éppen kulcs a férfinép számára...

  

Amikor nem találtam Szilvit, azt hittem, azért tűnt el, mert tudja. Azt hittem, direkt csinálja, dacból vagy bosszúból, olyan egyértelmű volt. Az üresen tátongó kis lakásunk, a mosott edényhalmaz a csöpögtetőn, a kisimított, égkék ágytakaró a fekhelyünkön (sosem szokott beágyazni, ha reggel munkába sietett). Hiába kerestem bojtos, bézsszínű papucsát szanaszét hagyva a nappali szőnyegén, vagy kedvenc magazinjait az előszoba kis cipős szekrényének tetején: minden eltűnt. De legfőképp Ő. Elhagyott. Ez volt az első gondolatom, és ettől halálra rémültem.

            Rögvest beugrott, hogy én vagyok a világ legnagyobb balekja, hogy bevallottam. A világon annyi svindlis szaladgál körülöttem vígan és mosolyogva, miért épp nekem kellett őszinteségi rohamot kapnom? Ha szépen befogom a számat, elsimíthattam volna ezt a kis félrelépést. Elvégre is az exemmel történt, nem egy idegennel, azzal a nővel, aki érzelmileg már az égvilágon semmit nem jelentett nekem.

            Tegnap este szántam rá magam, hogy elmondom neki. Vacsora után ültünk a szűkös kis konyhában egymással szemben, ujjaimmal idegesen doboltam az epermintás viaszkosvásznon (Szilvi anyja sózta ránk, mondván, milyen praktikus ez az ocsmány vacak), melyet mindig le akartunk cserélni, de sosem jutottunk odáig, hogy meg is tegyük. Szilvi állta  tekintetemet nagy, barna szemeivel, szája szögletében mosoly bujkált, de nem engedte szélesre húzódni, mert érezte, valami komoly téma következik, melyet ő képtelen volt komolyan venni. Semmit sem tudott kellő komolysággal kezelni. Laza, felszínes lánynak tűnt, amikor megismertem, csak később jöttem rá, valójában mennyire érzékeny. Humorral palástolta, hogy utálja kimutatni, amit érez, inkább megjátszotta ezt az amerikai „vedd könnyedén” típusú életérzést. Ezáltal őrjítően vonzóvá vált, titokzatosnak és megközelíthetetlennek tűnt, pedig valójában nem vágyott másra, mint, hogy egy megmentő lovag rózsabokrokat szétszaggatva kiszabadítsa őt a vártorony fogságából. Sebzett hercegkisasszony volt, amikor megismertem. Túl sok csalódáson és tapasztalaton, arra várva, hogy én legyek az a herceg, aki őt megmenti saját magától. És én egész eddig abban az illúzióban éltem, hogy ez sikerülhet is. Egy frászt. Nem voltam herceg, de még béka sem.

-Lefeküdtem Szandrával- hagyta el számat az átkozott mondat. Átfutott az agyamon, hogy jobb lett volna ezt mégis vacsora közben elmondani, akkor legalább hallanám az evőeszközök koppanását a konyhakövön, vagy megállna a falat Szilvi szájában, és míg hatásszünetet tart, én tudnám, miképp meaculpázzak tovább. Így azonban üres volt az asztal előttünk, Szilvinek pedig az arca sem rezdült. Jól tudta, ki az a Szandra, és azzal is tisztában volt, hogy ez a lány uralta őelőtte a szívemet.

A falióra ketyegéséből tudtuk csak, hogy múlik az idő. Néztük egymást az asztal túloldaláról, mint két borzas eb, akik nem ismerik egymást, és senki nem tudja megmondani, a következő pillanatban egymásnak esnek-e, vagy inkább barátságos csaholássál szaglásszák körbe a másikat.  A gangról a szokásos, esti zajok hallatszottak. A szomszéd épp a macskáját hajkurászta, gyerekek tolták el zörgő, nyikorgó roller-bicikli párosukat az ablakunk alatt, az alattunk lakó pasas épp a feleségével üvöltött, és mindezt a sok-sok kedves életképet kellemes vacsoraillat lengte körbe: lecsó- és olajszag keverék, mely a félig nyitott ablakon kúszott be.

Szilvi lassan kitolta maga alól a hokedlit. Fázósan megborzongott, körbenézett, mint aki keres valakit, aztán tekintetemet kerülve csak ennyit mondott:

-Megyek aludni, azt hiszem- azzal kiment.

Megyek aludni, azt hiszem: mindent vártam, de ezt nem. Gondoltam, hogy nem lesz jelenet, de ez azért sok volt. Hogy fog tudni ő így aludni?

Valószínűleg nem is aludt, ahogy én sem. Kétfelé fordulva feküdtünk az ágyban, és nyitott szemmel néztünk magunk elé. Reggel hatkor végül felkeltem, és eljöttem dolgozni. Ő még az ágyban feküdt, de nem mertem közelebbről megnézni, valóban alszik-e.  Ritka nagy balek voltam, és még szemétláda is.

Az ébren alvásunk járt a fejemben másnap délután is, ahogy a makulátlan ágytakarót néztem. Elhagyott, de előtte szép rendet rakott-ez egyértelmű. Aztán visszasétáltam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mert a rám törő érzésektől teljesen kiszáradt a szám. Ekkor vettem észre a hokedlin pihenő holmit, mely legalább olyan elhagyatottnak tűnt, mint én. És minél hosszabb ideig néztem a világosbarna, fényes bőrtáskáját, annál biztosabb voltam, hogy Szilvi nem hagyott el. Legalábbis sosem távozna hosszabb időre a kedvenc kézitáskája nélkül, melyet mindig magánál tart. Szilvi nem sétált ki az életemből, hanem eltűnt. Egyszerűen elveszett, nekem pedig fogalmam sem volt, hol keressem.