Nemrég varázslaton kaptam magam Sándor Anikó Ajándék című könyvét olvasva. Na, nem amolyan hókuszpókusz dolgon, csak egyszerű, színtiszta varázslaton. Pedig nem vagyok az a zarándok-típus, aki ezért legyalogolna többszáz kilométert. Ennél jobban szeretek a saját ágyamban aludni.Inkább komfortos útkeresőnek mondanám magam, aki szeret a fotelből rájönni nagy igazságokra.
Kicsi korom
óta tudom, hogy nem vagyok mindennapi eset, a környezetem mindig emlékeztetett
rá. Csakhogy akkoriban ez egyáltalán nem hangzott dicséretként.
Már a
homokozóban is szerettem egyedül játszani, és elmerülni kicsiny világomban. Persze
a kor „jószándékú” nevelői ezt sosem díjazták, már a bölcsődében közölték
anyuval, hogy ennek a gyereknek pszichológus kell, mert kedves anyuka, látszik,
hogy nem mesél a gyerekének eleget. Anya aznap telesírta az íróasztalát a
tanáriban. Ugyanis pedagógus lévén ő minden áldott este órákon át mondta nekem
végtelen történeteit, melyeket az alvós zsákomon lévő képekből olvasott ki.
Aztán mégis megértem az iskoláskort, ahol kedves tanító nénim kritizált
folyton, mert nem voltam hajlandó a padból kiugorva jelentkezni. (Ő volt az a
tanító néni, akinél az Aradi vértanúk napján mindenkinek akasztófát kellett
rajzolnia. Volt is botrány abból, amikor a fél osztály hullák illusztrációit
lobogtatta otthon.) Gimnáziumban sem voltam az osztály közepe, mert nem képviseltem
a tinédzser korszellemnek megfelelő dekadens értelmiségi spleen vonalat, megmaradtam
a rózsaszín felhőim közt. Ez azóta sem változott- leszámítva az egyetemi
lázadó-éveket- mert még tudatosabb és módszeresebb álmodozó lettem.
Ekkor jött az
El Camino. Két ünnep közt kezdtem el olvasni, és már közben éreztem, hogy
agyamban lassú csikorgással átrendezik a terepet. Mintha eltologattak volna pár
bútordarabot, és ez felettébb jót tett a lelkemnek. Mindig hajlamos vagyok
ugyanis megfeledkezni arról, hogy én állok az életem középpontjában. Mintha
belém kódolt lenne, hogy önzőnek nevezem magunkat, ha saját életemre merek
elsőként gondolni. Ennek következtében tudat alatt igyekszem folyamatosan
megfelelni másoknak. Erre döbbentem rá az El Caminót olvasva. Az Ajándék
olvasása közben pedig találkoztam Valakivel, akinek a lényét nem lehet
elfelejteni. Talán nem is ember volt, azért.
Főszerkesztőmhöz
tartottam az ítéletidőben. A sasadi megállóban orromig tekert sállal vártam a
csatlakozást, miközben sűrű hópihéket vert arcomba a szél. Az Ajándék, melyet
út közben olvastam, a táskámban lapult. Vártam, hogy a buszon ülve ismét
belemélyedhessek. Épp a táskám pántját készültem egy hirtelen mozdulattal
megigazítani, amikor a hátracsapott karommal csaknem orrba vágtam valakit. A
valaki- egy tizenöt-tizenhat éves forma srác- fürgén odébb ugrott, így
kikerülte a végzetes csapást.
-Jajj, ne
haragudj, bocsánat!- tört ki belőlem ijedten, amint ránéztem. Ő vissza rám, és nevetett.
Nem tűnt morcosnak vagy sértődöttnek, csak mosolyogott áthatón. Magas volt,
göndör, szőke hajú, és vakítóan kék szemű. Nem evilági, szabályos szépség. Ha
tinédzser lettem volna, biztos elismerően füttyentek magamban. Mivel a buszom
felbukkant a távolban, előre sétáltam pár lépést, így egy darabig egymás
mellett haladtunk a fiúval.
- Ugyan, miért
kérsz bocsánatot?- kérdezte nem épp olyan hangon, ahogy a kamaszfiúk szoktak
beszélni, pláne nem egy idősebb csajjal- hisz nem is láttál!
Néztem rá pár
másodpercig döbbenten, aztán elmosolyodtam:
-Tényleg, igazad van, nem
láttalak!- közben kinyílt a buszajtó, és fel kellett szállnom. A fiú már jóval
előttem haladt, és közben hátra- hátra nézett rám, újból rám villantva kék
szemeinek tükörpillantását. Mintha régről ismertem volna. Ez nem az a
felszedős, „teccesz nekem, bébi”, pillantás volt. Nem tudtam kiverni a
fejemből.
Amikor
napokkal később befejeztem az Ajándékot, és az ágyon ülve átadtam magam a
katarzisnak, ismét bevillant a fiú arca, és összeállt a kép. Hogy én valójában
mindenkitől bocsánatot kérek, mert azt gondolom, rám omlik az ég, ha nem szeret
mindenki. Ezért inkább bebiztosítom magamat, miközben a halmozódó „bocsokból”
már kirakhatnék egy anyamedvét. Érdekesség, hogy épp a találkozást követő este
állított be hozzám a Húgom is egy vallomással, Közölte, hogy rettenetesen
sajnálja, amiért éveken keresztül cikizett az alakom miatt, miszerint nem
vagyok elég vékony- legalábbis ahhoz, hogy megfeleljek a korideálnak. És
hozzátette, hogy szerinte bomba csaj vagyok, gyönyörű és nőies. Ez is beugrott
utólag, miközben az ágyon ülve, ölemben a könyvvel megvilágosodást éltem meg.
Ez lenne tehát
a teljesség kulcsa? Ez az én Ajándékom most? Hogy egy földöntúli srác, aki
leginkább egy angyalra hasonlít, bátorítóan rám mosolyog, és kéri, ne kérjek
folyton bocsánatot? Aztán a húgom bejelenti, hogy úgy vagyok csodálatos, ahogy
vagyok.
Nem is ez az
ajándék azt hiszem. Hanem, hogy eme nagyszerű szerző könyvének olvasása közben
képes voltam olyan közel kerülni magamhoz, hogy szinte megérintettem a saját
lelkemet. És a környezetem csupán visszatükrözte mindezt. Na, ez az igazi varázslat!
Interjúmat a könyv írójával az alábbi oldalon olvashatjátok:
http://www.eharmonia.hu/nem-vagyok-guru-az-el-camino-utjan-sandor-anikoval/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése