BUÉK, Csipkerózsika! :-)

         A szilveszter a végtelen mókák vagy épp nagy találkozások ideje. Összefutni valakivel, aki első pillanatra semmit nem jelent Neked, aztán hirtelen megváltozik tőle az Életed. Amikor lezárul az óév, szerintem mindannyian átéljük egy kicsit a búcsú fájdalmát vagy épp az emlékezés gyönyörűségét. Ez legalább olyan lírai érzéseket szabadíthat fel, mint a szenteste.

            Az alábbi történet 2006-ban íródott.   Két "megtört" szív találkozása szilveszter éjjelén, látszólag két illuminált állapotban lévő fiatal egymásba gabalyodása, de mélységében jóval több annál. Kívánok minden olvasómnak sok-sok sorsdöntő találkozást az újesztendőben! :-)

            Újév hajnala volt, és én felnéztem a Déliben a világosodó égre, ahol még fenn tündökölt az ezüstös holdsarló:

            -Az Újhold mindig azt jelenti, elkezdődik valami Új…-suttogtam sejtelmesen, miközben a kezedet fogtam. Te nem néztél rám, valahol messze jártál, csak a tested volt jelen. A szemedben végtelen szomorúság ült, miközben magad elé néztél, és nem szóltál semmit.

            Detti mondta, hogy Te ilyen vagy, még este, amikor megérkeztem. Az ágy szélén ültél magadba roskadva, öledben egy plüssmajommal. Akkor épp borongós pillanatodban találtalak.

            -Sz-nek szerelmi bánata van-súgta Detti a fülembe, mire –bár nem akartam-kiszaladt a számon:

            -Ó, szegény, pedig milyen szép srác!- tényleg az voltál, hatalmas, kék szemekkel és finom vonalú arcoddal, mint egy dekadens boldog herceg az Oscar Wilde meséből. Kiderült, hogy egy rocker lány miatt lógatod az orrod, aki Rád se hederít.

Detti arcán különös fény futott át a megjegyzésemre, én mégse pirultam el egyszerű vallomásomon, ami még teljesen józanul hagyta el a számat. Szilveszter volt, én is plátóian szerelmes voltam egy elvarázsolt fizikusba. Ezek után minek szégyenkezni?

            -Sz. nem kezd ki akárkivel. Igazából én vagyok az ideálja… De ezt Olivér persze nem tudja…-hencegett Detti, az évfolyamtársnőm, akinek a házibulijába hivatalos voltam aznap este. Detti magas, szőke, széparcú lány volt, tudatában sajátos bájának és huncutságának. Csíptem Dettit, a legjobb haveroddal, Olivérrel járt, most azonban hirtelen megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem iránta -Sz. nem kezd ki akárkivel -mondta a lány pökhendin, és ekkor lobbant fel bennem a vadászszenvedély, hogy csakazértis a közeldbe férkőzzek, hogy megtudjam, mi nyomaszt valójában, miért is beteg ez a szegény, búsképű lovag.

            Később visszatért a jókedved, Detti barátnője számítógépes horoszkópot készített nekünk, közben nevetett, hogy még sosem jósolt spiccesen, kiderült, mindketten ugyanazon év ugyanazon hónapjában születtünk. Én nem hiszek az ilyesmiben, azt hiszem, a jövőbe látás inkább elbizonytalanítja, mint megnyugtatja az embert. Nem szeretem, ha az életemről mások határoznak, például, hogy hány gyerekem lesz vagy mikor megyek férjhez. Te sem vetted komolyan ezt a jóslás-dolgot, bort töltöttél magadnak, közben felnevettél:

            -Nini, süti van a poharamban!-közben rámnéztél, én pedig mosolyogtam, hogy bocsi, az az én sütim,véletlenül beleesett. Utána leültél mellém beszélgetni, arcod ismét elkomorult, én pedig leszedtem egy csillámot a homlokodról, arcod felragyogott az érintésem nyomán. A csillám a felsőmről került rád, a többiek nevettek, vajon, hogyan, mi pedig szégyenlősen hallgattunk, mint két tettenért rosszcsont. Aztán éjfél után a szegény kis hörcsögöt nyúztuk becsípve a konyhában, felmászott az ingeden egészen a válladig, ezért leszedted,  szörnyen csiklandozott. Áttadtad nekem, összeért a kezünk, de nem jöttünk zavarba. Láttam, hogy később Detti valamit a füledbe súg, mire hosszan és fürkészőn rám nézel. Talán elmondta Neked, mit gondoltam Rólad a buli elején. Kigyúlt az arcom, és ismét nem a bortól vagy a szégyentől, hanem a boldogságtól, hogy valami készülében van, amire már régóta várok.

            Később az ágyon feküdtem, és próbáltam teljesen kijózanodni, álmosnak és fáradtnak éreztem magam. Sokan hazamentek, csaknem kiürült a szoba. Dettiék a konyhában kártyáztak, behallatszott a nevetésük. Lehunytam a szemem, és  hangjukra figyeltem, mely mintha végtelen messziről érkezett volna. Amikor ismét kinyitottam a szememet, ott láttam borzas, szőke fejedet az enyém fölött, pajkosan vigyorogtál, mint egy kisfiú, aki valami rosszaságra készül..

            -Jó reggelt, Csipkerózsika!-súgtad halkan, miközben fölémhajoltál, és megcsókoltál, épp, mint a mesében. Mintha ezeréves álomból ébredtem volna. Amikor szétvált az ajkunk, megbabonázva néztem Rád, mint aki felismer valami egészen fontosat, te pedig elnémultál, és elbűvölten néztél. Épp, mint a Rómeó és Júliában történt volna, ha a végén nem halnak meg a szereplők.

               -Rómeó, mit jelentsen ez?-kérdeztem játékos feddéssel. Még mindig az ágy mellett térdeltél, nem tágítottál,  csak az arcomat simítottad végig.

            -Szegény, beteg Rómeó-néztem Rád kedvesen -Talán orvos kell neki-Továbbra sem mozdultál, csak a számra bandzsítottál:

            -Gyógyíts meg , Júlia!-szóltál gyengéden, és ismét megcsókoltál. Bizseregni kezdett kezem-lábam, lassan életre kelt a testem és a lelkem. Hogy lehet, hogy ennyire féltem valamitől,ami ennyire csodálatos? Bezárkóztam a világ elől, azt gondoltam, ha nem közeledek senkihez, engem sem ér bántódás. Később is az ágyon feküdtünk, a mellkasodnak dőlve hallgattam a szíved dobogását. Azon tűnődtem,mi baja lehet ennek a szívnek, mitől ilyen megtört és szomorú? Valóban egy lány tehet róla? Te a hajamat simogattad, és arról beszéltél, hogy amikor kisfiú voltál, mindig azt gondoltad, egyszer majd lesz egy kislányod, akinek ilyen puha, selymes haja lesz, mint most nekem.

Csókolóztunk a lépcsőházban kifele menet,egy romos téglafalnak dőlve, majd később az utcán is kapualjakba húzódva, aztán keringőztünk az üres metróaluljáróban, a nevetésünk betöltötte a kongó teret.

         A Déliben egy üveg ásványvizet vettél nekem az útra, beálltunk a sorba a munkások mögé, ott is csókolózni kezdtünk, hallottuk, ahogy összesúgnak a hátunk mögött:

            -Milyen helyes pár! Hogy beleélik magukat…-és átfutott a fejemen, hogy valóban helyes pár lehetnénk Te és én- Erre gondoltam, amikor az Újholdat néztem a fejünk fölött, ami mindig azt jelenti, elkezdődik valami Új. Mégis, már akkor tudtam, hogy mindez lehetetlen, hisz már akkor sem voltál velem. A kezemet fogtad ugyan, de lélekben messze jártál, sajátos, falakkal körülvett világodban. Hihetetlennek tűnt, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki pár órája még visszacsókolta Csipkerózsikát az életbe, aki erőt és szeretetet adott nekem. Ez az ember most ismét roncsként állt előttem, arcát a kezébe temette, miközben elnézett a vágányok felé. Magas voltál és délceg az elegáns, joghallgatóhoz illő szövetkabátban, de arcodra volt írva a szenvedés, ezért rejtetted el előlem, hogy ne kelljen feltárni, bevallani, mi zajlik benned. Elengedted a kezem, kissé odébb álltál, mint aki magában szeretne lenni. Én haboztam, közeledjek-e, zavartan szorongattam kezemben az ásványvizes-üveget. Még fél órám volt a vonat indulásáig.

            -Mivégre történik mindez?-hallottam keserű hangját-Néha őrjöngeni tudnék, hogy átöleljen Valaki, aztán azonnal idegennek érzem, mintha semmi közünk nem volna egymáshoz…?Ezt teszem Veled is, látod, mint annyi más lánnyal.

            Néztelek, és eltöltött a szomorúságod, amit én is jól ismertem. Mintha szakadék volna köztünk, emberek között, bármit is tegyünk ellene, makacsul visszatér. Az előbb még a metróban keringőztünk egymásba feledkezve, és én kiabáltam: -szédülök, szédülök…-most pedig itt állunk, mint két idegen, gyanakodva vizslatjuk egymást, mégis, miért?

            -Elkergetem az embereket, pedig nem is ezt szeretném! Mégis üvöltenem kell, ha a közelembe jönnek, mert egyedül akarok maradni, TELJESEN egyedül, bezárni az ajtót, becsukni az ablakokat, bedugni a fülemet, hogy mindenki hagyjon magamra! Bármennyire fáj, őrjítően kínoz, hogy nem ért meg senki, nem érzi át ezen a világon senki, amin én keresztülmegyek. Hiába vagyok tisztában mindezzel, akkor sem látok más megoldást…

            Ekkor jöttem rá, miért is vagyunk itt. A búsképű, magányos lovag és Csipkerózsika. Miért is találkoztunk az újév hajnalán egy huzatos, kihalt pályaudvaron, fejünk fölött az épp lebukni készülő újholddal.

            -Honnan gondolod, hogy nem ért meg senki, és nem érez úgy senki, ahogy Te?-tudakoltam kedvesen, miközben melléd léptem, és megfogtam a kezedet. Nem húztad el, összefonódtak az ujjaink, de te továbbra is a betont bámultad.

            -Bármennyire is kedves vagy, Dorka, de nem hiszem, hogy Te értheted, mi zajlik bennem-motyogtad szomorúan-Olyan szörnyű ez az egész, kínoz miatta a lelkiismeret, mégsem tehetek ellene semmit.

            -Nem magamra gondoltam-hallottam a saját hangomat, mintha nem is én mondtam volna. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a pár percet, amit a peronon töltöttünk a vágányok felé nézve, miközben a szerelvények hátterében pirkadni kezdett az ég.

            -Akárkire is gondolsz, biztos, hogy képtelen nekem segíteni. Senki nem képes ugyanúgy érezni, mint én…Ez borzalmas. Csak szenvedünk, kiszolgáltatva pillanatnyi helyzeteknek az életünk során, teljesen egyedül. Bármit teszel, a szenvedést nem tudod kikerülni, mindig visszatér…Legyél bármilyen gazdag, szép vagy szerencsés…Gondolod, hogy ezek után lehet bármi értelme az életnek?

           -Nem, így valóban nincs sok értelme-folytattam-Ha arra gondolsz, Te mennyit szenvedsz, Te mennyit kínlódsz és hogy Te mennyire vagy egyedül-felnéztem rá, egyenesen meggyötört, fáradt tekintetébe, mely úgy itta a fényemet, mintha mesebeli, titkokzatos holdsugárból volna.

            -De ha arra gondolsz, hogy van ezen a Földön Valaki vagy Valami, ami átérzi minden kételyedet és bizonytalanságodat, akkor máris teljesen más. Nevezd univerzumnak, Istennek vagy Jézusnak vagy Felsőbb Énednek, ami közös bennük, hogy ez a Valaki pontosan tudja, milyen borzasztó egyedül lenni és szenvedni. És az is egyértelmű, hogy mindezt nem lehet kikerülni, mert a folyamat része.

            -Nem vagyok egy templomba-járó típus, de érdekes, amiket mondasz…A magam módján hiszek Istenben. Nem értem, miért, de különös nyugalmat érzek a szavaid nyomán. És a kezed is melegít…Köszönöm…

            -Ígérj meg valamit!

            -Mi volna az?

           -Ha mi most elválunk is, egyszer majd tavasszal, ha jó idő lesz, virágoznak a fák és ébred a természet, menj ki egy parkba, ülj le egy padra, és csak ülj ott, ameddig jólesik. Érezd, hogy süt rád a nap, és idézd fel azt, amit most mondtam Neked. Megteszed a kedvemért?

            -Persze, persze, hogy megteszem, Csipkerózsika!

            -Helyes, Rómeó!

Kéz a kézben sétáltunk végig a vágányok között. Szomorkodnom kellett volna, hogy mindjárt eltűnsz az életemből, de ehelyett határtalan örömet éreztem. A vonatlépcsőn álltam, kicseréltünk a sapinkat, jól állt neked a bordó bársonykalap. Egymásra nevettünk, egymást mustráltuk a hajnali fényben. Visszacseréltük a tökfedőket, mókásan szemébe húztam a sapkáját.

-Hé, Rózsika, merre vagy?-nevettél, színészkedve elvékonyítva hangodat.

           -Valahol, nagyon közel-súgtam én, az immár teljesen éber, vidám hercegkisasszony, és megcsókoltam a szájadat.

       -És most már itt is leszek-tettem hozzá gondolatban, amikor már hazafelé repített a vonat, és én kibámultam az ébredő, újévi tájba- Mindig itt leszek Veled, te megtört szívű, búsképű lovag, aki tulajdonképpen lelkem egy letört darabja vagy. Közel leszek hozzád és az emberekhez, kiktől annyira elzárkóztam eddig, mert féltem a közelükbe menni. Féltem bevallani magamnak, hogy én is egy vagyok közülük a saját szenvedésemmel. Ez mostantól megváltozott.

Köszönöm, hogy visszahoztál az életbe!