2013. február 1., péntek

A csokitorta ars poeticája: avagy Sacher-torta nem piskóta!




            Kezdjük azzal, hogy sosem érdekelt a sütés-főzés. Az utóbbi fél évben kaptam rá az Ízek nagybetűs világára, és állítólag elég tehetségesnek bizonyultam.  Női újságíró révén nem meglepő, hogy női magazinok praktikáiból tanulok. Innen lestem el a tökéletes Sacher-torta receptjét is legutóbb.

            Húgom születésének becses napja közelgett, és ötletem nem volt, mivel lepjem meg. Holt idő a január a nyelviskoláknak, legatyásodott, kuporgatós időszak, amikor minden százasnak és ezresnek jelentősége van az életedben. Ezért úgy döntöttem, ajándék helyett tortát sütök. Nem is akármilyet: Sacher-tortát! Húgom amúgy sem szereti a túlcukrozott, ízfokozókkal megspékelt cukrászkölteményeket, így tudtam, nem lőhetek mellé egy házi készítésű tortával.

Anyu persze azonnal elkezdte, hogy megőrültem, hogy első tortának  egy hatos erősségűt választok, miért nem gyakorlok szépen a piskótával. Piskótával! De kérem szépen, a piskótát évezredek választják el a Sacher-tortától! Elképzeltem, ahogy üdvözült mosollyal átnyújtok Tesónak egy ribizli-lekvárral megtöltött, hószínű porcukorral meghintett sárga piskótadarabot torta gyanánt. Szánalmasnak tűnt, a kép, gyorsan el is hessegettem. Anyu persze tovább morgott, hogy ekkora hülyeséget még ki látott, hogy egy abszolút kezdő Sacher-tortával kacérkodjon, de most már  makacsabb lettem:  Csakazértis Sache- torta lesz!
A műveletre vasárnap került sor, amikor is anyuék elvileg látóhatáron kívül tartózkodtak: őstermelőként a Tóti-i piacon árulták portékáikat. De mit ad a Sors, az autó úgy döntött, beint a téli hidegnek, mert hozzám hasonlóan már alig várja a tavaszt, és hideg-sztrájkba fogott: egyszerűen befagyott az ajtaja. Így anyuék nem mentek el, és ez a gondolat felborzolta a kedélyeimet. Egy fedél alatt anyuval, ahogy a fülembe mantrázik, miközben vajazom a tortasütőt? Lehet ennél akármi súlyosabb?
Aztán mégis ez mentett meg: bölcs jelenlétük. Ugyanis szépen kikevertem a tésztát, gondosan követve a netes magazin lépéseit, és a sütőbe is beraktam sülni, de aztán leszakadt az ég. A recept szerint húsz percig nem szabad kinyitni a sütőajtót, mert összeesik a torta. Nos, az első tíz perc után csak Apu és én tartózkodtunk a konyhában, amikor megkérdeztem:
-Apu, szerinted nincs égett szag?- Apu épp szörpcimkéket ragasztott, beleszagolt a levegőbe, és szórakozottan kijelentette, hogy nincs. Ezért nyugodtan folytattuk teendőinket, én a mosogatást, Apu a cimkeragasztást. Egyszer csak kivágódott a konyhaajtó, és anyu sprintelt be nagy elánnal, hogy te jó ég, HÁT NEM ÉRZITEK hogy VALAMI ÉG? Akkor már éreztük. A torta teteje feketére pörkölődött, többi része azonban folyt. Anyu aztán rám parancsolt, hogy rakjak tepsit a rács alá, hogy felfogja a hőt, és azonnal vegyem lejjebbre a sütőt, mint közepes, mert úgy látszik, ez hőmérséklet a recept tanácsával ellentétben túl magas. De arra már barna kitüremkedések puffadtak a tortán a belebökött villa nyomán, és úgy festett szegényke, mint az elefántember. Idomtalan szörnyeteg lett a Sacher- tortámból. Első ijedtségemben elpityeredtem, aztán összeszedtem magam: nem, az ÉN tortám még elefántemberként is gyönyörű! És különben is: nem a külső számít!

            Miután megsült, apu vette kés alá a szörnyszülöttet, és könyörtelenül megszabadította kinövéseitől és fekete foltjaitól, így a torta végül egész emberi külsőt kapott. Majd hétfő este, amikor albérletemben odáig jutottam, hogy megtöltsem, rájöttem, hogy a karrier és házimunka sokak állításával szemben mégiscsak összeegyeztethetetlen. Ültem a konyhaszéken, és hat tanítási óra után olyan fáradt voltam, mint tíz másik. Ekkor jött a barátom, aki amúgy Szupermen egyenes ágú leszármazottja, és felajánlotta, hogy megtölti a csokilapot anyukája saját készítésű isteni baracklekvárjával. A töltés még békében lezajlott, a bajok a máznál kezdődtek. Ebbe már én is beszálltam, körbeálltuk a tűzhelyet, mintha egy szeánszon vagy műtéten lettünk volna, csokit olvasztottunk, olajjal kevertük, és az egész massza végül úgy festett, mintha emberi ürülékkel szórakoztunk volna. Sebaj, az íz a fontos! –gondoltuk. Rákentük a tortára, csak a megkóstolásnál kaptam észbe:
-Babám, ez az égett trutyi teljesen keserű! Nem hagyhatjuk rajta! Áron is megkóstolta, homlokráncolva hozzátette:-„tényleg!”. Ezért este fél tízkor fogtuk a nagykést, és lekapartuk róla az összepörkölődött mázat. Ismét előttünk állt a torta pőrén és szomorúan, mint egy sokszoros műtéti beavatkozásnak kitett megkeseredett páciens. 
Végül másnap vettem új tortabevonót, és secpec befejeztem a művet. A torta hatalmas sikert aratott, húgom abszolút nem számított ilyen meglepetésre, és mindenki egyöntetűen közölte, hogy ez a Sacher jobb, mint a cukrászdai! Remélem, a tortáknak van fülük, és Életem Első Cukrász remeke is hallotta a megtisztelő szavakat. Ennyi már igazán járt neki a sok megpróbáltatás után! Én meg persze olyan büszke voltam, hogy egész este Őt fényképezgettem minden szögből, mint egy megszállott japán turista.


 És a tanulság? Igen, az is van, és nem meglepő módon a következő: ha Sacher-tortára vágysz, sose érd be piskótával, bárki bármit mond! Ha igazán, szívből akarod azt a csokitortát, a környezeted is megérzi majd, és melléd áll célod megvalósításában! (Lásd anyu gyorssegélye a sütőnél, Apu elefántember- műtétje, és Szupermen segítsége). Ugye, milyen költői? Ki gondolta volna, hogy a Sacher- torta életünk Ars Poeticája lehet?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése