Kezdjük
azzal, hogy sosem érdekelt a sütés-főzés. Az utóbbi fél évben kaptam rá az
Ízek nagybetűs világára, és állítólag elég tehetségesnek bizonyultam. Női újságíró révén nem meglepő, hogy női
magazinok praktikáiból tanulok. Innen lestem el a tökéletes Sacher-torta
receptjét is legutóbb.
Húgom
születésének becses napja közelgett, és ötletem nem volt, mivel lepjem meg.
Holt idő a január a nyelviskoláknak, legatyásodott, kuporgatós időszak, amikor
minden százasnak és ezresnek jelentősége van az életedben. Ezért úgy döntöttem,
ajándék helyett tortát sütök. Nem is akármilyet: Sacher-tortát! Húgom amúgy sem szereti a
túlcukrozott, ízfokozókkal megspékelt cukrászkölteményeket, így tudtam, nem
lőhetek mellé egy házi készítésű tortával.
Anyu persze azonnal elkezdte, hogy
megőrültem, hogy első tortának egy hatos
erősségűt választok, miért nem gyakorlok szépen a piskótával.
Piskótával! De kérem szépen, a piskótát évezredek választják el a Sacher-tortától!
Elképzeltem, ahogy üdvözült mosollyal átnyújtok Tesónak egy ribizli-lekvárral
megtöltött, hószínű porcukorral meghintett sárga piskótadarabot torta gyanánt.
Szánalmasnak tűnt, a kép, gyorsan el is hessegettem. Anyu persze tovább morgott,
hogy ekkora hülyeséget még ki látott, hogy egy abszolút kezdő Sacher-tortával
kacérkodjon, de most már makacsabb
lettem: Csakazértis Sache- torta lesz!
A műveletre vasárnap került sor,
amikor is anyuék elvileg látóhatáron kívül tartózkodtak: őstermelőként a Tóti-i
piacon árulták portékáikat. De mit ad a Sors, az autó úgy döntött, beint a téli
hidegnek, mert hozzám hasonlóan már alig várja a tavaszt, és hideg-sztrájkba
fogott: egyszerűen befagyott az ajtaja. Így anyuék nem mentek el, és ez a
gondolat felborzolta a kedélyeimet. Egy fedél alatt anyuval, ahogy a fülembe mantrázik, miközben vajazom a tortasütőt? Lehet ennél akármi súlyosabb?
Aztán mégis ez mentett meg: bölcs
jelenlétük. Ugyanis szépen kikevertem a tésztát, gondosan követve a netes
magazin lépéseit, és a sütőbe is beraktam sülni, de aztán leszakadt az ég. A
recept szerint húsz percig nem szabad kinyitni a sütőajtót, mert összeesik a
torta. Nos, az első tíz perc után csak Apu és én tartózkodtunk a konyhában,
amikor megkérdeztem:
-Apu, szerinted nincs égett szag?-
Apu épp szörpcimkéket ragasztott, beleszagolt a levegőbe, és szórakozottan
kijelentette, hogy nincs. Ezért nyugodtan folytattuk teendőinket, én a
mosogatást, Apu a cimkeragasztást. Egyszer csak kivágódott a konyhaajtó, és
anyu sprintelt be nagy elánnal, hogy te jó ég, HÁT NEM ÉRZITEK hogy VALAMI ÉG?
Akkor már éreztük. A torta teteje feketére pörkölődött, többi része azonban
folyt. Anyu aztán rám parancsolt, hogy rakjak tepsit a rács alá, hogy felfogja
a hőt, és azonnal vegyem lejjebbre a sütőt, mint közepes, mert úgy látszik, ez
hőmérséklet a recept tanácsával ellentétben túl magas. De arra már barna
kitüremkedések puffadtak a tortán a belebökött villa nyomán, és úgy festett
szegényke, mint az elefántember. Idomtalan szörnyeteg lett a Sacher- tortámból.
Első ijedtségemben elpityeredtem, aztán összeszedtem magam: nem, az ÉN tortám
még elefántemberként is gyönyörű! És különben is: nem a külső számít!
Miután
megsült, apu vette kés alá a szörnyszülöttet, és könyörtelenül megszabadította
kinövéseitől és fekete foltjaitól, így a torta végül egész emberi külsőt
kapott. Majd hétfő este, amikor albérletemben odáig jutottam, hogy megtöltsem,
rájöttem, hogy a karrier és házimunka sokak állításával szemben mégiscsak
összeegyeztethetetlen. Ültem a konyhaszéken, és hat tanítási óra után olyan
fáradt voltam, mint tíz másik. Ekkor jött a barátom, aki amúgy Szupermen
egyenes ágú leszármazottja, és felajánlotta, hogy megtölti a csokilapot
anyukája saját készítésű isteni baracklekvárjával. A töltés még békében lezajlott,
a bajok a máznál kezdődtek. Ebbe már én is beszálltam, körbeálltuk a tűzhelyet,
mintha egy szeánszon vagy műtéten lettünk volna, csokit olvasztottunk, olajjal
kevertük, és az egész massza végül úgy festett, mintha emberi ürülékkel
szórakoztunk volna. Sebaj, az íz a fontos! –gondoltuk. Rákentük a tortára, csak
a megkóstolásnál kaptam észbe:
-Babám, ez az égett trutyi teljesen keserű! Nem hagyhatjuk
rajta! Áron is megkóstolta, homlokráncolva hozzátette:-„tényleg!”. Ezért este
fél tízkor fogtuk a nagykést, és lekapartuk róla az összepörkölődött mázat.
Ismét előttünk állt a torta pőrén és szomorúan, mint egy sokszoros műtéti
beavatkozásnak kitett megkeseredett páciens.
Végül másnap vettem új tortabevonót, és secpec befejeztem a
művet. A torta hatalmas sikert aratott, húgom abszolút nem számított ilyen
meglepetésre, és mindenki egyöntetűen közölte, hogy ez a Sacher jobb, mint a
cukrászdai! Remélem, a tortáknak van fülük, és Életem Első Cukrász remeke is
hallotta a megtisztelő szavakat. Ennyi már igazán járt neki a sok
megpróbáltatás után! Én meg persze olyan büszke voltam, hogy egész este Őt
fényképezgettem minden szögből, mint egy megszállott japán turista.
És a tanulság? Igen, az is van, és nem meglepő módon a
következő: ha Sacher-tortára vágysz,
sose érd be piskótával, bárki bármit mond! Ha igazán, szívből akarod azt a
csokitortát, a környezeted is megérzi majd, és melléd áll célod
megvalósításában! (Lásd anyu gyorssegélye a sütőnél, Apu elefántember- műtétje,
és Szupermen segítsége). Ugye, milyen költői? Ki gondolta volna, hogy a Sacher-
torta életünk Ars Poeticája lehet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése