Szilveszteri írásomnak egy
könyvrészletet választottam, mely évekkel ezelőtt íródott hasonlóan E/2-ben,
mint Zakály Viki nemrég megjelent Szívritmuszavara.
Viki bravúrja, hogy szinte egész művén át remekül alkalmazza ezt az ügyes technikát,
sehol sem lesz tőle vontatott vagy darabos a cselekmény. Amivel én anno
2006-ban művem néhány fejezetében csak kísérletezgettem, azzal Viki most (tőlem
függetlenül) nagyszerű történetet alkotott.
A stílus és az írásmód mellett azonban engem elsősorban egy nagy kérdés
ragadott meg könyvében, mely szerintem sokunkat foglalkoztat: ez pedig a
kilencven százalékos szerelem kérdése. Létezik? Elérhető? És mi a helyzet a
nyolcvan százalékos érzéssel? Szerelem ez egyáltalán?
Viki könyve egy fősulis nyári
táborban játszódik, ahol két fiatal találkozik és egymásba szeret. A helyzet
azonban nem egyszerű, mert mindketten kapcsolatban élnek, és a fiú hányattatott
gyermekkora miatt erősen kötődik „hivatalos” szerelméhez. Szinte törvényszerű,
hogy a románcból nem lesz azonnali beteljesülés. A regény főhőse azonban olyan
érzéssel gazdagodik általa, melyet még sosem élt át. Lévén irodalom szakos művészlélek,
képes szavakba foglalva visszaadni az őt ért csodás tapasztalatokat, és így
megosztani velünk. Az ő szemszögéből bontakozik ki előttünk mélységében
kettejük kapcsolata, melynek fontos mérföldköve egy vonaton elhangzó közös
beszélgetés.
A beszélgetést a lány kezdeményezi,
és szerelem nyújtotta boldogságról szól. Szerinte sokan megelégszenek a
nyolcvan százalékkal, mert nem hisznek benne, hogy létezhet
kilencven-kilencvenöt százalékos boldogság bárkivel is. A fiú ezt már tökéletes
szintnek gondolja, az abszolút boldogság piedesztájának, ahonnan nincs tovább,
ezért ez szerinte többnyire csak a filmkockákon valósul meg. Így mintegy ki is
nyilvánítja saját álláspontját, hogy ő abban a pillanatban valószínűleg a
nyolcvan százalékosok táborát gyarapítja. A lányt azonban más fából faragják, ő
a megérzéseiben hisz, ezért ezt a találkozást követően fordulatot vesz az
élete. Többé nem éri be a nyolcvan százalékkal, bármennyit is kell ezért még szenvednie,
bármilyen szomorúsággal kell is ezért megküzdenie. És hogy megéri-e mindez?
Hozhat-e a várakozása boldog beteljesülést? Azt természetesen nem árulom el,
olvassátok el a könyvet!
Úgy gondolom, a lényeg tényleg nem
azon van, beteljesül-e a hősnő álma, vagy sem. Karjaiba omlik-e a várva várt
fiú, és boldogan élnek-e, míg meg nem halnak. Ami fontos tanulsága a regénynek,
hogy a kilencven százalék igenis létezik, anélkül, hogy a nyolcvan százalékot
valamennyire ledegradálná. Ez utóbbit mi tesszük meg a fejünkben szerintem,
mert így kényelmesebb, nem kell beismernünk azt az érzést, amitől sokszor
rettegünk. Mert milyen is ez? Nem túlzok, ha azt mondom, hogy valóban rémisztő,
de ezzel együtt csodálatos. És igen, gyakran megesik, hogy nem teljesedik be,
legalábbis nem úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De mindenképp tanulsz
általa, és olyan erővel gazdagodsz, amit soha senki nem vehet el tőled. És mi a
helyzet szegény nyolcvan százalékkal? Vele senki sem foglalkozik, pedig azért valljuk
be, a nyolcvan sem kis szám, és csak tíz százalék választja el a kilencventől!
Egy ilyen érzésben is számos lehetőség bujkál, mely gazdaggá és teljessé tehet.
Ennek ellenére nem szeretnék állást foglalni a kérdésben, hogy érdemes-e
elfogadni a nyolcvanat, és nem vágyni a kilencvenre. Szerintem ezt Viki se
tenné. Erre a kérdésre az Élet hozza meg a maga válaszát, ha eléggé nyitottak
vagyunk rá. Egyes elméletek szerint ha Te magad kilencven százalékosan boldog
vagy, akkor előbb vagy utóbb bevonzod azt, aki hasonlóan magas arányt képvisel.
De nem hinném, hogy ez szabálynak minősülne, hisz egy érzést sosem lehet
beskatulyázni, az a maga útját járja, épp ettől csodálatos. És Zakály Viki ezt
mesterien ragadta meg a könyvében, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Jó
olvasgatást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése