Riley

        Amerikában rengeteg gyerkőcre vigyáztam, de voltak irtó jó fej kutya-klienseim is bébiszitterkedésem alatt. New Jerseyben kettőhöz volt szerencsém: a nagy, fekete bundás Dudleyhoz és Rileyhoz, szívem közepe mégis örökre Riley-bébié marad.

         Milyen is volt Riley? Amikor a Segel-családhoz kerültem két kislány nevelőnőjeként, Riley leginkább egy túlsúlyos méregzsákra emlékeztetett, rövid, fehér szőrén nagy, barna es fekete foltokkal, kis nyakörvvel dagadt nyakán: Riley Segel. Volt egy kis neurózisa, megjárhatta a poklok poklát, mielőtt Segelék befogadták. Egy menhelyről hozták el, azelőtt nem lehetett tudni, mi történt vele, de néha rettenetesen jajveszékelve ugatott, és minden hirtelen mozdulatra félreugrott. Sariékhez nagyon ragaszkodott, mint aki örök félelemben él, hogy visszakerülhet oda, ahonnan hozták.

Két hétbe telt, mire megtanultam kiejteni a nevét, Rájli. A lányokkal az első napon tudtam, hogy nem lesz gond, jól nevelt, okos csajszikkal volt dolgom, nem úgy Riley úrfival. Az eb gyanúsan szemlélt érkezésem percétől, amikor a nagy, kerekes bőröndömet levonszoltuk az alagsorba. A kézitáskámért visszamászva tekintetem osszeakadt Riley-éval,aki a folyosóra nyíló nappali pamlagáról nézett egyenesen a szemeim közé. Dühöt láttam a tekintetében, es akkor indult be a halk, motorszerű morgás is, amit folyamatosan hallottam az elkövetkező két hétben, akárhányszor az eb látószögébe kerültem. Halk morgása mindenhol kísértett. Ha átléptem kutya-aurájat, a motorzúgás harcias ugatásba csapott át, amit vad ugrálása kísért.

Hiába vitte le őt Sari a szobámba, és szagoltatta vele végig a holmijaimat: betolakodó voltam a házban…

         Konkrétan nem  emlékszem, mikor tört meg a jég. Lassan, a napi séták alatt. Először remegő kézzel dobtam oda neki a kutyasnacket (minden sikeres-házon kívüli- pottyintást snack-kel jutalmaztunk), aztán már a kezemből vette el. Hagyta, hogy rácsatoljam a pórázt, boldogan döcögött mellettem a szűk úton kurta virsli-lábaival. Aztán egy nap végleg megszűnt a morgó motor. Helyette egy kövér kutyus jött felém farkcsóválva, várva, hogy  sétálni vigyem.

         Scott mindig mondta, milyen buta kutya is Riley. Stupid- így hívták, ilyenkor mindig sajnáltam szegénykét, mert tényleg nem volt valami okos, mégis nagyon szerettem. Mindig rövidre kellett fogni a pórázt, nehogy kiugorjon az autók közé.

Ha esze nem is volt sok, szíve az igen. Amikor este hazajöttek gazdái, Sari es Scott, madarat lehetett fogatni vele örömében. Lódultak rövid lábai, körbeiszkolt a földszinten őrült iramban, lebegtek utána aránytalanul nagy fülei. Csaholó, vinnyogó ugatást hallatott, földhözvágta magát Sari előtt, a parkettán hempergett, aztan ugrálni kezdett gazdájára, aminek Sari pár harisnyaja és bőre látta kárát…

         Amikor a család egy hétre Floridába utazott nyaralni áprilisban, ketten maradtunk Rileyval a házban. Én vittem ki napi háromszor, esténként együtt TV-ztünk. Ha telefonáltam, Riley mellém kuporodott, fejét az ölembe hajtva hallgatta a beszélgetést. Egyszer, amikor bevágtam lábujjamat a falépcső szélébe, Riley odajött hozzám aggódó szemekkel (akkorát üvöltöttem, hogy zengett a ház), és a kezemet nyalogatta. Riley képes volt együttérezni, ha kellett.

 Azt azonban biztos nem értette, miért bőgök úgy,mint a záporeső, amikor utoljára simogattam meg búcsúzóul, mielőtt visszajöttem Magyarországra. Ez a kezdetben ostoba, dagadt korcsnak tűnő eb, aki ki akart ugatni a házból, minden más fajtiszta, pedigrees, agyonnyírt ölebnél többet ér.