Mert tényleg
olyan vagy. Egy morgós medve. Ahogy ott állsz a küszöbön nagy komoran, csípőre
tett kézzel, és olyan arccal, amilyet Darth Vader vág a maszk alatt. Engem
aztán nem hat meg, hogy ilyen nyugodtságot színlelsz, miközben engem szétvet az
ideg. Szerintem direkt csinálod. Én csaknem toporzékolok, te meg csak vársz
higgadtan, hogy mikor robbanok. Aztán nyugodtan közlöd, ha tovább folytatom a
baromkodást, megversz. Csak így. Én felvonom a jobb szemöldökömet, aztán a
balt, aztán mindkettőt, mindezt három másodperc leforgása alatt, és igyekszem
olyan kihívó szkepticizmussal szemlélni téged, hogy végre felhúzd magad. Mert
nem ér, hogy csak én robbanok. Te meg csak nézel. Most bezzeg nézel. Mert nézni
azt tudsz. Na látod, épp erről beszélek, az apád is PONT ÍGY NÉZ, ilyen
elviselhetetlenül blazír képpel ebéd közben, miközben felemeli a hangját, és
zengő, alázó baritonja átsüvölt a szobán. Az emeleten. A házon. Azt hiszi,
mindenkinél mindent jobban tud, akárcsak Te. Az alma nem esik messze a fájától,
tudtad? Ilyen kioktató, okoskodó, ilyen, ilyen…! Felrobbanok tőled, de
komolyan!
De
csak nem tudlak felhúzni, ilyen nincs. Te még mindig nem mutatsz indulatot, a fenébe is. Nem hiszem amúgy, hogy megversz. Te ahhoz túl jó vagy. Sose ütnél meg.
Csak morogsz. Mint azok a tetves medvék a medveparkban, akiket megnézni
indultunk, de már semmi kedvem. Az ebéd a tűzhelyen rotyog, borsófőzelék- hogy
együnk valami egészségeset is ebben az áldatlan novemberi hónapban, ami oly
sötét és rideg, hogy legszívesebben egész nap bőgnék tőle. Meg a lucskos
buszoktól és villamosoktól is, a reggeli rohanástól is a nagyvárosi fémes
sötétben, és a fáradtságtól, ami ilyenkor elemibb erővel tör rám, mint máskor az évben.
Nem is kellene elmennünk,
de már elígérkeztünk ebéd után. Minek
mackókat nézni,hiszen itt vagy nekem Te. Kérdezek tőled valamit, Te meg
morgással válaszolsz, épp, mint azok a tenyeres-talpas négylábúak. Csodálkozol,
hogy kiakadok, aztán szépen elintézed azzal, hogy hisztizem, szép kényelmesen
kislisszolsz a szobából, engem meg ott hagysz a szőnyegen fetrengeni. Meg
tudnálak tépni. Komolyan. A hajadat egyesével, aztán csomóban, fene tudja. Vagy
rugdosnálak tajtékozva és vicsorogva. Kiállhatatlan vagy. És persze
Murphy-tövénye, ha jófej vagyok és igyekszem odafigyelni Rád, másnap kapok egy
tőrt a hátamba. Vagy ha nem is tőrt, egy
brummogást. Egy jó fájdalmas brummogást..De az Igazi Nő ezt fel se veszi. Mert
Ő ugye önzetlen, csupaszív, mindent elnéz. Figyelme, lelke, minden idegszála a
családjáé. A jó asszony mindent megbocsájt- énekeli Zámbó Jimmy is. Vagyis csak
énekelte. Nagyon, nagyon mellélőtt. Szó szerint. Én aztán nem leszek ilyen
Igazi Nő.
Jobban megéri
rosszfejnek lenni. Oké, akkor mostantól ez lesz. Szörnyen paraszt leszek. A
parasztnál is parasztabb. Ne vigyorogj. Te kiröhögsz engem! Megáll az ész. És
miért szalad nekem is mosolyra a szám? Atyaég, skizofrén lettem? Biztosan a
kimerítő munka az oka. Nem kéne annyit tanítanom. Szóval rosszfejség. Mint az
igazán gázos csajok. Úgy bizony. Először is, nincs több palacsinta vasárnap
reggel. És szombaton sem. De nem ám. És nem leszek kedves veled. Sőt, én is
olyan képet fogok vágni, mint az apád. Mindig. Reggel, délben, este. Csak
remélni merem, hogy nem maradok úgy.
Majd megtanulod, hogy
ne morogj velem, az ám. Elmegyek veled a medveparkba, de csak a barátaim miatt.
Persze, elvihetsz, azt megköszönöm, jófej vagy valóban, most bezzeg tepersz,
öregem.
A GPS bedöglik, fél órán át kóricálunk a semmi
közepén, lassan ránk sötétedik, ha így haladunk. A macik meg elmennek aludni. Sose érünk oda- dohogom Neked. Csöndben ülünk
egymás mellett. Nem jut eszembe több szitokszó. Egyszerűen elpárolog a dühöm. A
francba, a francba, így hogy fogsz komolyan venni?
Megenyhülök. De csak
mert végre megérkeztünk, és édesek ezek a macik, csak miattuk lett jókedvem.
Ugyanis TE elrontottad a napomat. Ezt jobb, ha az agyadba vésed. A micimacik
csak visszahozták a jókedvemet,ennyi. Nem, nem Te hoztad vissza.. De ha már itt
vagy, lefényképezhetsz engem a barnamedvékkel. És idebújhatsz mellém, mert
kicsit már fázom. Ha lemegy a nap, hamar hidegre fordul az idő. Lassan már
november közepe van. Tényleg utálom ezt a hónapot, tiszta depresszió. Szeretek
a jó dolgokba kapaszkodni. Te például mindig melegséget árasztasz magadból, nemcsak
átvitten, fizikailag is. Mint egy kályha. Az én személyi kályhám. De mielőtt
elbíznád magad- néha rohadt idegesítő vagy- fűtő alkalmatosság-funkció ide vagy
oda. Például, amikor pakolsz utánam, mint az anyám. Vagy mikor precízen élére
hajtogatod a takarót. Vagy amikor mindig ott vagy, én meg egy lakatlan szigetre
vágyom. Ez már felér egy antiszerelmes vallomással-azaz brummogással, de nem
érdekel. Tőlem ne várjon senki dalt.
Na jó. Néha tényleg
olyan vagy, mint egy maci. Egy szép nagy plüssmaci. Nem kövér vagy ilyesmi, csak plüss. Ha nem morogsz,
kifejezetten barátságos tudsz lenni. Végül is én meg morgás helyett ordítok,
mint az anyám. Észrevetted, hogy egy percen belül már másodszor említem a
nevét, és nem épp szép kontextusban? Ez már megér egy pszichoanalízist. Talán a
házvásárlás miatt van, Ideges vagyok, ahogy Te is. Nagyon megviselt. Van egy
házrészem, kész téboly, nem?
Jó, hogy megérted. Már
nem akarsz megverni. Csak amikor dühös voltál, akkor mondtad. Még az öklödet is
ráztad hozzá. Tudod mit…? Vicces volt. Így utólag röhejes volt. Ahogy én is
azzal, hogy egy lapon említettelek az apáddal. Az apád és az anyám. Összeillő
páros. Akárcsak mi.
És nem is vagy olyan, mint
az apád. Csak néha, ritkán, szerencsére. Máskor egyszerűen csak önmagad vagy. Plüssmackó. Személyi kályha. Jól jön a hideg ellen egy kis szerelmes brummogás.
BlazírT.
VálaszTörlés